Szivárvány, 1948 (3. évfolyam, 1-32. szám)

1948-04-30 / 18. szám

HEVESI ANDRÁS: PÁRISI DÉLELŐTT Hevesi András, a pompás elbeszélő és bátor publicista most nyolc éve francia közkatonaként halt hősi halált a magyar szabadságért. Idestova tíz év óta most először került ismét budapesti nyomda szedőjének kezébe Hevesi András-kézirat — az írónak ez a mindeddig sehol meg nem jelent kis műve, melyet gondos kezek megőriztek s most átnyújtanak annak, akinek íródott: a magyar közönségnek. Művészi erényein kívül e kis írásnak némi irodalomtörténeti jelentősége is van, hisz' világosanelismerhető benne Hevesi András híres és maradandó regényének, a „Párisi eső"-nek egyik korai részletvázlata. Némely ember pezsgős vacsorákkal, szerelmi sikerekkel, érdekes utazásokkal, szövevényes, ravasz, erős és gonosz cselekvéssel népesíti, be az életét. Én ebben a rue Lhamond-beli szobában a belterjes gazdálkodás híve vagyok, magam állítom elő az izgalmaimat. A lélekzetvételemből csinálok bűnügyi regényt. A tett emberei reggel felkelnek. A lusták és álmodozók kellemes, derengő félálomban tovább hevernek. Én cselekvéssé, izgalmas akadályversennyé alakítom át a reggeli heverést, várok, türelmesen, kitartón és hősiesen, a mellékutca lucskos félhomályában, a takarítatlan szobában rendetlenül egymásra hányt ruhámmal, a tegnapi sáros cipőmmel az ágy mellett. A postát várom. Párisban reggel fél nyolc és tíz között háromszor hordják ki a postát, három futam a győzelem reményével vagy a helyre való beérkezés tisztes eshetőségével. A reggeli posta érkezését az előszobacsengő parányi kis meglebbenése jelzi, az öreg házmesterné éppen csak megfogja, meg sem rántja a kötelet. Ez az alig hallható pici kis hang szerény és alázatos, mint egy rongyos, csúf öreg hírnök, aki mégis csak a boldogság üzenetét hozza. A csöngetést követő közeledő vagy távolodó lépések zaja dönti el, hogy nyertem-e a versenyen vagy még várnom kell a következő futamig. Háziasszonyom néha szeszélyes, szórakozott, idegzete nem pendül egy húron velem, korlátolt, kissé ostoba, mint minden élőlény, aki nem azért van a világon, hogy teljesítse az én lázadó, görcsös kívánságomat. Ha a kis csengetés elhangzása után a háziasszonyom nem siet azonnal hozzám, akkor még számolni lehet azzal, hogy a végzet játszik velem, évődik és ugrat, aztán mosolyogva kezembe nyomja a várt ajándékot. Háziasszonyom gyanúsan sokat tesz-vesz a konyhában, benéz az ebédlőbe, hosszasan társalog Macacával, a süket macskával, nem, a végzet nem lehet ennyire szadista. Tudomásul kell vennem, hogy az első futamról lemaradtam. Tovább várok és a párnába fúrt fejjel próbálom magamhoz bűvölni a leveleket, agyvelőm önmagát felülmúló erőfeszítésével tintasorokká és papirossá materializálni a kívánságomat. Megszólal a második csengetés, megint semmi. Harmadszorra bekopog a háziasszonyom — milyen értelmes, milyen érzőszívű, gyöngéd, figyelmes és megértő mindenki, aki teljesíti az ember kívánságát : Une lettre pour Monsieur André ! Jelentéktelen levél volt, egy pesti író felvilágosítást kért néhány francia szóra nézve, amelyek nincsenek benn a Sachs With de- ban. Fel kell kelnem, nincs több jogcímem a heverésre. A Luxembourgpályaudvar órája fél tizenegyet mutat, mikor odaérek. A Ponscukrászda előtt megvárom a H-autóbuszt. Kissé fáradt vagyok a reggeli akadályversenytől az ágyban, de jól érzem magamat, a délelőtti autóbusz a nap egyik legkellemesebb negyedórájával kínál, ki is élvezem fenékig. Nem tudom, mit érezhetnek a börtönök lakói ; én ebben a többszáz négyzetkilométernyi börtönben alig találok más élvezetet, mint a nap-nap után megismétlődő szertartások kését. Szokások képzelt társadalmával aggatom tele az életemet, mint a színésznőimádók fényképeivel■a barátságtalan hotelszobát. Úgy gyűjtöm a szokásokat, mint más a bélyeget. Szinte felujjongok, ha új szokás rügyezését tapasztalom magamban ; huszonkét éves koromban megértem, miért pedánsak és bogarasak a vénkisasszonyok és az agglegények. Hétköznapi cselekvések, amilyen a napnak lehetőleg ugyanabban az órájában egy közlekedési eszköz igénybevétele, forró izgalommal, boldogságfélével töltenek el. Egyéb ismeretség hiányában a H-autobusszal kötök barátságot és a második osztály fapadját úgy veszem birtokomba, mint a kedvesem ágyát. Akváriumban lézengtem át ezeket a párisi heteket, nem volt módomban elvegyülni a halak közé. Nézőközönség voltam és már a szemem fájt a sok nézéstől, már magam is undorodtam szemem neveletlen falánkságától. Megszámoltam az aranyfogakat az autóbusz utasainak a szájában ; úgy szívtam magamba minden arcot és tekintetet, mint a homok az esőt; megnéztem magastermetű, sötétruhás, sápadt anyákat, akiknek bánatos és gőgös mosolya csalódások Odysseáiról regélt és tompa szépségű lányaikat; megnéztem a vékonydongíjú, szemükkel idegesen hunyorító minisztériumi urakat és a dúlt tekintető, magukban beszélő, indulatos aggastyánokat. Az Odeon sötétszürke, zömök épülete fenyegetőn nézett vissza rám, mint egy bikaerejű törpe, a rue de Tournon szélesen, ápoltan és mégis lomposan terpeszkedett el, mint egy erényes vidéki dáma délelőtti pongyolában. A Rue-Saint Sulpice sarkán aktatáskás, fiatal lány szállt fel, egyetemi hallgatónő, látásról már ismertem a Bibliothéque Nationale-ból. Nagy, kihívó, kék szeme volt, akkora, mint egy veréb. Nagyon elkényeztetettnek látszott, úgy ült az autóbuszon, mintha színpadon volna, abban a biztos tudatban, hogy minden mozdulatát méltányolják. Olyan kedves volt, finom, párnázott kis alakjával, rózsaszínű arcbőrével, fitos orrával, olyan tapintatlanul bájos, hogy bennem felforrt a vér. Szemben ültem vele, csak egy pad volt köztünk és a szemünk találkozott. Ez a nefelejcskék szem külön életet élt az arcán, amely mozdulatlan és hűvös maradt, miközben a szem mosolygott és ingerkedett. A nyakkendőmet igazgattam. Kacérkodik velem ? Az utóbbi időben annyi vereséget szenvedtem, hogy nem volt kedvem újabb kalandhoz. Nem, határoztam el magamat, ezzel a lánnyal nem kezdek ki ... A Théátre Française előtt leszálltául. Most következett a délelőtti programm második, még izgalmasabb pontja, a reggeli. Ezt is fenékig élveztem. A Café de l’Universben kapni a legjobb vajaskiflit, ez az egyetlen nagy felfedezésem Párisban, gondosan titokban tartom, kívülem nem tudja senki. Tizenegy óra körül szoktam reggelizni, tejeskávét meg négy vajaskiflit, ez kitart este hétig, így megtakarítom az ebédet és jó étvággyal vacsorázom az aránylag drága vendéglőben, fejedelmi kolbászt vajjal, ürücombot és a sajtok királyát, az isteni kecskesajtot, a kis vendéglőben a Halle aux Vins mellett, ahová autós törzsvendégek járnak viaszosvászonról enni, így egyesítem a takarékosság meg a gasztronómia szempontjait. Élvező vagyok, műkedvelő és ügyetlen élvező, kéreimet túlzott mohósággal és oktalan költekezéssel rontom el, amely súlyos gondokba, megaláztatásokba, valóságos vesszőfutásokba bonyolít. Ma megint átléptem a költségvetésem és az elemi higiénia határait : öt vajaskiflit vagy a szép francia szóval élve, újholdat ettem, a sütemény valósággal elolvadt a számban. Reggel tizenegykor leettem magamat, micsoda munka remélhető ilyen dáridó után ! Gyalog megyek végig a Rue de Richelieun, amelynek már minden sarkát ismerem. Valami első császárságbeli útikönyvben azt olvastam, hogy itt voltak Napóleon idejében a divatos vendégfogadók. Itt laktak a szép angol misszók, akiket Thackeray megörökített, ha jól emlékszem, itt lakott Stendhal, aki ugyanoly szenvedélyes és tehetségtelen turista volt, mint én. A Hotel de Marte kapujában szép, öles termetű, vöröshajú, elragadóan szeplős lány mosolyog rám, azzal az éteri angolszász mosollyal, amelyet a kontinensen csak artisták tudnak utánozni egy-egy jól sikerült mutatvány után. Nem ismerkedem . . . Tizenegy óra húszkor végre befutok a Bibliothéque Nationale-ba, a tudomány csarnokába, így készül a doktori disszertáció.