Szocialista Művészetért, 1964 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1964-10-01 / 10. szám
MŰVÉSZKLUBOT SZEGEDEN Egymás után értesülhettünk jól működő vidéki művészklubokról. Győr, Veszprém, Debrecen, Miskolc, Kecskemét . . . hosszú a sor. Az ilyen hírek hallatára az ember önkéntelenül a saját portájára gondol, s felmerül benne a kérdés: hát Szegeden miért nincs ilyen, talán nincs rá szükség? S egyáltalán, mert feledkeztünk meg róla, talán túlságosan elégedettek voltunk magunkkal? ELŐZMÉNYEK Nos , igen is, meg nem is. Ez a „magunkkal” jelen esetben elsősorban az újságírókra vonatkozik. Mert Szegeden több évvel ezelőtt alakult egy Újságíró—MSZBT klub a színház szomszédságában, ahol esténként szép számmal jöttek össze színészek, képzőművészek, írók, újságírók. Idén tavasszal azután megszűnt ez a klub, s miután a lapok a sajtóházba költöztek, ott nyílt meg az újságíróklub, azokban a helyiségekben, ahol a felszabadulás után a szegedi művészek, írók, újságírók — sőt mondhatnánk azt is: általában az értelmiségi foglalkozásúak — otthona, a Fészek Klub volt. De a most megnyílt klub egyelőre nem tudott még a színészek, művészek otthonává válni. Egy másik előzményről is be kell számolni itt. Mintegy két éve Papp Lajos költő kezdeményezésére alakult meg a fiatal színészeket, balettosokat, képzőművészeket és írókat felölelő Szegedi Fiatal Művészek Klubja. Ez azonban külön helyiség nélkül „működött” — hetenként egy este „vendégeskedhetett” az akkorijságíró klubban —, minden tervszerűség nélkül. Ezek miatt csendesen el is halt, illetve egy kis mag maradt, mely továbbra is összejött a hét bizonyos napján egyik étteremben. Ez a főként képzőművészekből álló kis társaság nemrég egy értékes javaslattal is előállt: országos iparművészeti tárlat és művésztelep létesítését indítványozták Szegeden, kihasználva a kínálkozó lehetőségeket. Ezek mellett milyen csoportosulási lehetőség volt még? Aligha számíthatjuk ide a Szegedi Nemzeti Színházban levő klubhelyiséget, melyet rendszeresen zenekari próbateremnek használnak, vagy a festők és szobrászok közös műtermét, amely a mai műteremigényeknek sem igen felel már meg. Hiába, fejlődik minden, ami tíz éve nagy vívmány volt, ma már esetleg elavult. MŰVÉSZEK A TISZA PRESSZÓBAN Ha klub nincs, hol lehet megtalálni a művészeket? A színházzal szomszédos Tisza Szálló presszójában! Találomra belépve éppen Berdál Valériát, Bozóki Lászlót, Komor Istvánt és Mentes Józsefet pillantottam meg az első asztalnál. Mi az ő véleményük a művészklubról? Bozóki: — Hát sajnos nincs. Nincs helyisége a színháznak. Máshol pedig még konyha is van, hogy a tájból későn érkezők kosztolhassanak. Itt az első osztályú Tiszában kénytelenek ődöngeni, iszonyú pénzeket fizetni. Berdál: — Itt ülünk próbák szünetében, itt várja az ember a jelenését a Tiszában. Mert hová mennénk? Komor: — Nagyon jó lenne egy művészklub. Miskolcon kettő is van! Többször kértük a város különböző szerveitől. Azt mondják, nincs helyiség. Mentes: — Itt van a szomszédban a volt újságíróklub. Üres, nem használják. A színház szakszervezete kérte is. Hiába. Évek óta harcolunk egy klubért. Vannak próbamentes napok, amikor szakmai továbbképzést tarthatnánk. Azt se tudjuk hol megtartani, így csak lődörögnek erre-arra az emberek, itt-ott várják a jelenetüket. S igazi közösségi élet sem alakulhat ki. ELŐFELTÉTEL A HELYISÉG Míg beszélgetünk, két festőművész lép a helyiségbe: Dér István és Ponicsán Ádám. Átülök az asztalukhoz, hogy megkérdezzem az ő véleményüket is. — Nem mondok vele újat — válaszol Dér —, hogy ennek a magja a fiatalok közt kialakult már abból a társaságból, melyet Papp Lajos hozott össze 2—3 éve. Nem homogén társaság volt, mégis nagyon megértették egymást az emberek. Ilyen közösség létrehozásán fáradoznánk idén is. Színészekkel, írókkal is szeretnénk kapcsolatot. — Előfeltétel a helyiség — veszi át a szót Ponicsán. — Mert így nincs hova menni. S szinte szóról-szóra azonos érveket, javaslatokat mondanak, mint a színészek. Mindennek alapján egy következtetés vonható le: szükség van mielőbb Szegeden is egy művészklubra! Márpedig ha a szakszervezeti s tanácsi szervek kellő igyekezettel és egyetértéssel összefognak, biztos megtalálják a helyiség és a költségvetés biztosításának a módját — akár a volt újságíró klubban, vagy a mostanival karöltve, vagy valamelyik belvárosi művelődési otthonnal kapcsolatosan —, s ha a művészeket is megkérdezik, a mikéntre is elegendő ötletet kapnak. Vegyék tehát e pár sort a művészek javaslatának! NÉMETH FERENC Augusztus közepe táján részt vettem annak a zsűrinek a munkájában, amely a Balatoni Intézőbizottság nívódíjait osztotta ki a legjobb balatoni tánc- és cigányzenekaroknak. Az alábbiak megírásával a kétnapos út általános impresszióit összegezem. Felkészülés, stílus, műsor. A vendéglátóiparon kívül működő muzsikusok általában bizonyos lenézéssel tekintenek a szórakoztatózenészek munkájára. Pedig ezzel a munkával kapcsolatos sokféle igénynek eleget tenni egyáltalán nem könnyű feladat! Igen gyorsan meghallani, melyik az a zenekar, amelyik közös munkával készül fel a játékra, rendszeresen próbál, megfelelő számokkal frissíti fel a műsoranyagot, és önálló stílus kialakítására törekszik. Nem arról van persze szó, hogy minden zenekarnak valamiféle új tánczenei stílust kellene feltalálnia. A hangszerelésben, a számok megválogatásában és előadási módjában, néhány karakterisztikus effektus kidolgozásában azonban igenis lehet és kell is önállóságra törekedni. A jellegtelen zenekaroknak — mégha egyébként egyenként jó erőkből is állanak —, általában nincsen sikerük. Ami a különböző tánczenei stílusokat illeti, a jól felkészült zenekarok mindegyükben járatosak, de leginkább azt kultiválják, amit a közönség igényel. Semmiképpen sem előnyös, ha egy zenekar egymásután hat dél-amerikai számot játszik (volt rá precedens!), a másik kizárólag a swing-stílusra specializálja magát, míg a harmadik egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni, hogy a luxemburgin kívül másfajta tánczene is létezik. A közönség zenei igényeinek teljesítése, de ugyanakkor sokrétű, változatos program: ez jellemzi a jó tánczenekar munkáját. A kettő összeegyeztetése távolról sem olyan nehéz feladat, mint amilyennek azt egyesek beállítják: ez elsősorban ismét a közös felkészülés, valamint bizonyos rugalmasság kérdése. Érdekes megfigyelni: ha egy zenekar külföldi szerződést kap, azonnal nekilát a közös munkának, bármilyen nehézségekbe is ütközzék az. A balatoni ,,turnékat” jóval kevesebb próba és lelkesedés előzi meg, pedig lassan már annyi külföldi látogat el a nagyobb fürdőhelyekre, hogy együtteseink az itteni játékot is külföldi vendégszereplésnek tekinthetnék! Magatartás, a zenész és a közönség közötti kapcsolat. Igen sok zenekar — és különösen kisegyüttes — kapcsolata a közönséggé még egyáltalán nem nevezhető ideálisnak. A legjobb hangulatkeltési módszer a jó zene és a sok — de ízléses! — ének. Hogy ezen túlmenőleg a muzsikusnak mit kell csinálnia, az főként intelligencia és rutin kérdése. Egy bizonyos: mindenfajta megnyilvánulásban, a beszélgetésekben éppenúgy, mint az egész magatartásban érződnie kell, hogy a zenész nem fogyasztó vendég, hogy a munkahelyén van, és az a feladata, hogy hivatásszerűen szórakoztassa a közönséget. Ének, énekesnő. Nagyon jó, ha a zenekar énekel. Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet minden zenész képzett énekes, aki a hangképzés összes titkával tisztában van. Azt azonban el lehet várni, hogy a vokál-éneklés ne állandó unisono bebopjellegű vagy Ray Conniffra emlékeztető dudorászás legyen, mert ez egy bizonyos időn túl elviselhetetlen! Ami az énekes-szólistáinkat illeti, ezzel kapcsolatban az volt a legtanulságosabb, amit a Hruska-zenekarnál tapasztaltam. A magyar vendéglátóipari énekesek (és főként énekesnők) szereplésekor — előre is elnézést kérve a tiszteletreméltó kivételektől! *— gyakran érzem azt az attitűdöt, hogy ,,most aztán viselkedjen rendesen a közönség, mert a Művésznő Nagy Produkcióját hallgatja’’. Ezért tetszett különösen a Hruska-zenekar énekesnője: nála ennek a mentalitásnak nyomát sem éreztem. Szünettől-szünetig éppen olyan zenekari tagnak tekintette magát, mint a többi muzsikus. Minden számban pontosan körülhatárolt feladatot látott el, s ez nem csupán csörgőzésből állt. A cseh énekesnő kitűnően játszik fuvolán, énekli az előre betanult vokál-szólamát, dél-amerikai számokban ritmuskíséretet hoz, s amellett — méghozzá nagyon tehetségesen — énekel szólisztikusan is. Sok hangszercsere, igen változatos hangszerelés, a számok gondos beállítása, tehetséges énekesnő és fegyelmezett magatartás jellemzi a Hruska-zenekart, amelyet valóban követendő példaképpen is említhetnék. Befejezésül talán annyit, hogy az OSZK és a Belkereskedelmi Minisztérium illetékes főosztálya által indított kezdeményezést érdemes lenne a következő évben tovább fejleszteni és kiszélesíteni. Bizonyára meg lehet találni a nívódíjazásnak azokat a feltételeit, amelyek a zenekarokra a leginkább ösztönző hatásúak lennének. Érdemes lenne továbbá a zsűri idei tapasztalatait is figyelembe venni, amikor sor kerül a jövő esztendőben a balatoni együttesek kijelölésére. Minden módon szorgalmazni kell, hogy az önálló stílusú, kielégítő magatartást tanúsító és megfelelő produkciót nyújtó zenekarok együtt maradhassanak, és jellegüknek leginkább megfelelő helyekre kerüljenek. Mindez a zenekaroknak és a fent említett szerveknek közös érdeke lenne! GONDA JÁNOS A Balatoni Intéző Bizottság, a BKM Vendéglátóipari Főigazgatósága, valamint az Országos Szórakoztatózenei Központ nívódíjat alapított azzal a céllal, hogy a Balaton körüli szórakoztató zenészek közül a legjobbakat jutalmazza, akik erre szakmai tevékenységükkel, általános magatartásukkal rászolgáltak. Balatoni nívódíjat és oklevelet kaptak: Herrer Pál, Vaclav Hruska, Pál Sándor, a Füredi fivérek tánczenekara, valamint Pécsi József és Horváth Gyula népizenekara. Dicsérő oklevelet kapott Ma,tocsány Géza népi rendkara. A KECSKEMÉTI MŰVÉSZKLUB TERVEI A közel egy éves működése alatt a kecskeméti művészeknek egyre jobban igazi otthont jelentő Művészklub elkészítette az 1964 65-ös évad munkatervét. A tervek szerint a klub működése a legkülönfélébb művészi ágakra kiterjed, és számos érdekességet ígér a tagoknak, az érdeklődőknek. Tovább folytatják a már eddig is bevált képzőművészeti bemutatókat ankéttel és tárlatvezetéssel egybekötve. A cserekiállítások keretében elsőnek október hónapban kerül sor a hódmezővásárhelyi művészek bemutatkozására. Rendszeresen tartanak időszerű művészetelméleti előadásokat is. Irodalmi ankétok, viták, szerzői estek szerepelnek a tervben. A zenei ismeretek továbbfejlesztését célozzák a kamarazene-hangversenyek s a zenetörténeti előadássorozat, valamint a tervbevett zeneelméleti előadás is. A terv szerint lesz néhány jazzkoncert is, az ugyancsak sorrakerülő jazztörténeti előadássorozat illusztrálására. Megszervezik ebben az évadban az ún. klubszínházat, melynek műsorait oratóriumszerűen, jelmez nélkül, jelzett díszlettel fogják előadni. Tervezi a klub vezetősége művészeti és tudományos filmek vetítését is. Előadásokat tartanak egyes filmművészeti problémákról is. Természetesen még sok más rendezvényre is sor kerül, de talán ennyi ízelítő is mutatja: a kecskeméti művészklub egyre eredményesebben munkálkodik az írók, művészek, kulturális szakemberek nevelésében, a közízlés formálásában. Az IFMC konferencia elnökségének néhány tagja a megnyitón: Dr. E. Dal, Dánia.; dr. K. Vetterl, Csehszlovákia; dr. W. Wiora, Németország; dr. R. W. I. Band, Anglia (Jánosi felv.) Budapesten tartotta konferenciáját A Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC) Amint a napi- és hetilapok is közölték, augusztus 17 és 25 között nemzetközi konferencia színhelye volt Budapest. Reflektorfénybe került ezzel országunkban nem csak a magyar népzenekutatás, hanem egyben az a szerv is, amely a különböző országok népzenekutatását egybefogja, a Nemzetközi Népzenei Tanács. Ez a világszerte International Folk Music Council (IFMC) néven ismert társaság az Unesco támogatásával alakult Londonban 1947-ben. A társaság célja: a népzene és néptánc tudományos kutatásának, művelésének és terjesztésének előmozdítása. A kutatások részint az egyes népek zenéjének és táncainak jellegzetes vonásait vizsgálják, másrészt összehasonlító tanulmányokat folytatnak a különböző népek dalai, illetve táncai között. A tudományos célhoz kezdettől fogva társult egy humanisztikus is: egymás zenéjének táncainak megismerése által közelebb hozni egymáshoz a különféle nemzeteket. Ezt a célt fejezi ki a társaság mottója is: „Unity in diversity*» (Egység a sokféleségben). Az IFMC céljait szolgálják a bizonyos időközönként tartott népzene—néptánc fesztiválok (az első 1949-ben Velencében, az utolsó 1962- ben Bukarestben), s az eddig évenként tartott konferenciák. Svájc, Olaszország, USA, Jugoszlávia, Anglia, Franciaország, Spanyolország, Brazília, Norvégia, Németország, Dánia, Belgium, Románia, Ausztria, Kanada, Csehszlovákia és Izrael után ez évben Magyarországra került sor a konferencia megrendezésében. Kiemelkedő jelentőségű lett a magyarországi konferencia az által, hogy itt az IFMC jelenlegi elnöke, Kodály Zoltán volt a vendéglátó. Az ő rendezése két olyan újítást vezetett be, amelyek nagy mértékben emelték a konferencia tudományos színvonalát: 1. az előadások számára két fontos témakört jelölt meg; 2. a népzenekutatás 20 legkiválóbb szakemberét kérte fel az előadások megtartására. Az egyik témakör a népzenetudomány és a zenetörténet (népzene— műzene) kapcsolatával foglalkozott. Kodály Zoltán egyike volt az elsőknek, akik felismerték, milyen nagy segítséget tud nyújtani a népzenekutatás a zenetörténetnek: az élő hagyomány folytonossága hány esetben deríthet fényt kezdetleges írásbeli feljegyzések hiányosságaira. A néhány évtizeddel ezelőtt még vitatott tézist a zenetudomány ma már egységesen vallja , s egységesen vallottak a népzene és műzene kölcsönhatásáról e konferencia keretében is világhírű zenetudósok, mint a német Walter Wiora, a belga Paul Coliner, az orosz Viktor Belaiev, a magyar Szabolcsi Bence (akit váratlan betegsége nagy sajnálatunkra megakadályozott a konferencián való személyes részvételében) és mások. A másik, népzenekutatók számára rendkívül fontos témakör a dallamok rendszerezése. Mit érnek a tízezres számokban összegyűjtött dallamok, ha nem tudjuk ezeket lényegüket megvilágító rendszerbe foglalni? Az úttörő munkát ezen a téren is Bartók és Kodály kezdték meg; az ő eredményeiket szintézisbe olvasztva és továbbfejlesztve alakított ki Járdányi Pál új dallamrendet, amelynek ismertetése e konferencián is igen nagy sikert aratott. S bár sokan sok oldalról közelítették meg e kérdést, úgy látszott, igaza van Samuel Baud-Bovy svájci professzornak, aki ugyancsak e témáról tartott előadása közben szellemes szerénységgel jegyezte meg: a magyar népzenekutatás központjában rendszerezésről szólni annyi, mint ,,baglyokat vinni Athénbe” — azaz, magyar módon kifejezve: vizet önteni a Dunába. Mégis hasznosnak bizonyult a különféle elgondolások ismertetése, s a konferencia alatt külön munkacsoport alakult a rendszerezés kérdéseinek közös kidolgozására. A konferencia délutánjain több más munkacsoportnak is alkalma volt megbeszéléseket folytatni, így a népi hangszerek, népi táncok, népzene a nevelésben, rádióban, hanglemezeken kérdéseiről. A konferencia résztvevői nagy elismeréssel szemlélték a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjában elindított Európai Népdalkatalógus munkálatait, s különös érdeklődéssel fordultak azon kísérletek felé, amelyeket a csoport egyes munkatársai elektronikus számológéppel folytattak le dallamok rendszerezése terén. Megállapították, hogy bár több más országban is kísérleteztek elektronikus gépekkel, ilyen messzire sehol sem jutottak. Az előadásokon és megbeszéléseken kívül minden egyes konferencia lényeges tartozéka a vendéglátó ország folklórjából rendezett bemutató. Ez történt nálunk is augusztus 20-a délelőttjén. A Nemzetkutató Csoport munkatársai által összeállított műsor hű áttekintést adott az országban még feltalálható eredeti népdal- és néptánc hagyományról, minden jelentős típust bemutatva. A dalokon és táncokon kívül külön színt jelentettek az egyes kiveszőben levő népi hangszerek (nádsíp, citera, furulya, tekerő, nyírfasíp, duda) megszólaltatói. Kedvesen és stílusosan illeszkedett a konferencia programjába az augusztus 23-i kirándulás. Kecskemét — Kodály Zoltán szülővárosa — vendégül látta a konferencia valamennyi résztvevőjét. Az Ének-Zenei Általános Iskola új épületében az iskola tanárai és növendékei adtak ízelítőt a magyarországi, népdalra és népi táncra épített iskolai énekoktatás módszeréről és eredményeiről. Hangulatos ebéd következett a Helvéciai Állami Gazdaság szőlőjében, majd ugyanazon az erdő- és dália-kert koszorúzta tisztáson érsekcsanádi és kalocsai együttesek mutatták be népi motívumokból összeállított koreográfiájukat — miközben egy háttérben álló ház fehér falán színes minta bontakozott ki az egyik kalocsai „pingáló asszony” keze nyomán. Két kiemelkedő zenei esemény is szerepelt a konferencia műsorában: a HVDSZ Szilágyi Erzsébet leánykórusa Mohainé Katanics Mária vezetésével olasz—francia—német-angol madrigálokat, majd Bartók és Kodály kórusműveiből adott elő; az Állami Hangversenyzenekar Borbély Gyula vezényletével pedig Bartók Divertimentoját és Kodály Pávavariációit mutatta be. A konferencia minden szempontból nagysikerűnek bizonyult, külföldi vendégeink a legfelső fokban fejezték ki megelégedésüket. De milyen visszhang maradt bennünk, vendéglátókban? Elgondolkoztató, hogy a konferencián résztvett tudósokban mennyire együttél a józan, hideg tudományos szemlélet a néphagyományok értékelésével, meleg szeretetével. Tudják, hogy e hagyományok pusztulása törvényszerű — mégis megtesznek mindent felkutatásukért, megőrzésükért, továbbélhetésükért. A pusztulásról mi is meggyőződhettünk, amikor az augusztus 20-i műsort kezdtük összeállítani: alig volt kikből válogatni, ha hiteles és értékes anyagot akartunk bemutatni; de tapasztalhattuk azt is, hogy abban a néhány faluban, ahol akadt valaki — legyen az tanító vagy parasztasszony —, aki tudatára ébredt hagyományaik értékének, ott tudtak kisebb-nagyobb együtteseket létrehozni, amelyekben e hagyományok, ha változott keretek között is, továbbélnek. A 20-i műsor csoportos előadói (Galgamócsa, Sárpilis, Madocsa, Sobor, Szatmárököritó) mindezt bizonyították. BORSAI ILONA Szocialista a MŰVÉSZETÉRT !