Szocialista Művészetért, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1965-04-01 / 4. szám
A felszabadulás hívta életre il ZENEMŰVÉSZETI SZAKISKOLÁINKAT A felszabadulás — mint életünk minden területén — a zeneoktatásban is döntő változást hozott. Korábban a zeneoktatás nem volt állami feladat. A Zeneakadémia volt az egyetlen állami zeneoktatási intézmény, ahol természetesen nemcsak a legmagasabb fokon tanítottak zenét, de helyet kapott itt az azt megelőző alsó- és középfokú zenei nevelés is. Néhány nagyobb városunknak volt ugyan zeneiskolája, mint például Baján, Debrecenben, Kecskeméten, Miskolcon, Nagykanizsán, Pécsett, Szegeden, Székesfehérvárott és Szombathelyen, ezek léte azonban nem volt megalapozott. Művészi és pedagógiai színvonaluk mindig azon múlott, milyen tanárokat sikerült magukhoz kötniök. Anyagilag, elsősorban a befolyó tandíjakra támaszkodtak. A magas tandíj legtöbbször már eleve kiszorította a zenetanulásból a szegény sorsú tanulókat, bármilyen tehetségesek voltak is. Kormányzatunk felismerte a széles tömegekben megnyilatkozó igényeket, és a zeneoktatást tetemes anyagi áldozat árán állami feladattá tette. A hősi korszakokra jellemző ügyszeretettel, lelkesedéssel indult meg a munka. A sok spontán kezdeményezés eredménye, jó tapasztalata az 1952- ben megszületett zenei reformban összegeződött. A zenei reform alkotta meg zeneoktatásunk mai szervezeti formáját, amely a közismereti oktatás szervezetéhez hasonlóan, a zeneoktatásban is alsó-, közép- és felsőfokot különböztet meg. Az általános iskolák fokának a zeneiskolák, a középiskoláknak a zeneművészeti szakiskolák felelnek meg, a felsőfokú oktatást pedig a Zeneművészeti Főiskola képviseli. A zenei reform legdöntőbb alkotása a zeneművészeti szakiskolák. A reform ezt a zeneoktatási intézményt a zenei pályára készülő fiatalok iskolájává tette. Itt készülnek fel gyermekeink a zeneművészeti főiskolai tanulmányokra, vagy a szakiskolák keretében működő szaktanárképzőkre, egy részük pedig már a szakiskolai osztályok elvégzése után hivatásos zenekarokban, énekkarokban, vagy a zenei élet egyéb fosztjain helyezkedik el. A zenei reformnak igen szerencsés és a vidéki zenei élet fejlesztése szempontjából jelentős intézkedése az, hogy a zeneművészeti szakiskolákat decentralizálta. Budapest mellett az ország öt legnagyobb városa (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged) kapott zeneművészeti szakiskolát. Az alapításuk óta eltelt közel másfél évtized bebizonyította a koncepció helyességét. Működésük nélkül el sem képzelhető vidéki operáink, szimfonikus zenekaraink munkája, de nélkülük nem születhettek volna meg vidéki zeneiskoláink sem, hiszen ezek tanárainak jelentős részét ők bocsátották szárnyukra. A vidéki zeneművészeti szakiskolák jó munkájának eredménye érlelődött be a debreceni Kodály-kórus nemzetközi sikereiben. A győri és a miskolci zeneművészeti szakiskolák kórusai a debreceni nemzetközi kórusversenyen megosztott első díjat nyertek. A pécsi Liszt Ferenc kórus legutóbbi zeneakadémiai és Erkel színházi vendégszereplése Ferencsik János vezényletével az Állami Hangverseny Zenekarral az eddig végzett becsületes és szívós munkának az eredménye. A szegedi zeneművészeti szakiskolának a szegedi opera munkájában, vagy a nemzetközileg is elismert szabadtéri játékokon való részvétele a magyar zenei életnek ugyancsak jelentős tényezője. A hat zeneművészeti szakiskola között számbelileg is a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola a legnagyobb. A mintegy 2100 szakiskolai hallgatóból 750 tanul Budapesten. A tanárképzősök aránya méginkább eltolódik a budapestiek javára. A budapesti Zeneművészeti Szakiskola gazdag hagyományok folytatója. Éppen ebben az esztendőben ünnepli fennállásának 125 éves évfordulóját. Alapítását maga Liszt Ferenc szorgalmazta. A „Nemzeti Zenede” nevet a kiegyezést megelőző évben — 1806-ban — vette fel. Számos nagymuzsikusunk neve kapcsolódik ehhez az intézményhez. Az iskola jó munkáját nemcsak a Zeneművészeti Főiskolára felvett hallgatók nagy száma bizonyítja, hanem az is, hogy élvonalbeli zenekaraink — az Állami Operaház zenekara, az Állami Hangverseny Zenekar, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara — nem egy esetben már az iskola padjaiból emeli tagjai sorába a hallgatókat. A vidéki zeneiskolák tanárai is jelentős számban kerülnek ki Budapestről. Évente mintegy ötven szaktanár kap itt oklevelet, és ezek közül csak igen kevesen maradnak Budapesten. A túlnyomó többség a vidék zenei életébe kapcsolódik be. A zeneművészeti szakiskolák ifjúsága már tanulmányainak végzése közben is jelentős zenei népművelő munkát végez. Működésük nemcsak saját városukra terjed ki, hanem a távolabbi környékre is szétsugárzik. Nem egy vidéki zeneiskola annak az igénynek sürgetésére született meg, amit egy-egy szakiskolás növendékekből álló kis csapat koncertje ébresztett fel. A zeneművészeti szakiskolákról szóló vázlatos tájékoztatóban feledkezhetünk meg a zenei gimnáziumokról. Többen talán arra gondolnak az elnevezés hallatán, hogy ebben zenetanítás folyik gimnáziumi fokon, pedig itt azok a tanulók végzik gimnáziumi tanulmányaikat, akik a zenét a szakiskolában tanulják. A két iskola harmonikus összműködése nélkül elképzelhetetlen a művelt muzsikusok képzése. A felszabadulás előtti és az azóta kialakult, a muzsikusokra vonatkozó szemlélő közötti különbség azon is lemérhető, hogy ma már nem is fogadjuk el teljes értékű muzsikusnak azt, akinek nincs érettségije-Amint az eddigiekből kitűnik, a zeneművészeti szakiskola a felszabadulás szülötte, a szakiskolák létrejötte szükségszerű volt. A zeneoktatás iránt jelentkező hatalmas igény sürgette megalkotásukat. Ez a sürgető igény azonban nemcsak létüket indokolja, hanem feladataikat is meghatározza. Minél szélesebb tömegek számára kell hozzáférhetővé tenniük a jó zenét, hogy szebb, boldogabb legyen életünk. fasang Árpád Ha nálunk valaki az életről beszél —kiváltképp az idősebb nemzedék tagjai — történelmet mond. Mesévé szelídült történelmet, melynek az időből kihasadt szögleteit mondhatóvá kerekítette az ember szépség utáni vágya. Igazságait és igazságtalanságait a magatartás őrzi, az emberség. Volt idő, amikor ettől az emberségtől az élet függött, olyankor is, ha csak a hétköznapok termették. Kenéz Lajos bácsival beszélgetek. Negyven éve fizikai dolgozója a színházaknak, és közel negyven éve munkása a szakszervezetnek. Az életét mondja: — 1924 óta dolgozom színházakban. De mi minden volt ebben a negyven esztendőben! Fiatalság és öregség, forradalom meg háború, gond és öröm . .. — A Royal Orfeumban kezdtem, tizenhárom évig dolgoztam ott. Ahány igazgató — annyi cím Azután az akkori Vígszínházhoz —vittek át, de csak két évig dolgozhattam. Kidobtak, mert nem léptem be a Turulba. Utcára kerültem, és a családnak élni kellett. Muzslára költöztünk, a Felvidékre. Alkalmi munkából éltünk. Akkoriban folyt a nyergesigfalusi Viscosa-gyár építése, ott napszámoskodtam egy ideig. Ott dolgoztam, ahol lehetett: voltam asztalos, kovács meg ami adódott. 1942-ben tüdőbajban meghalt egy 16 éves lányom. Ezután költöztünk Nagyszalontára, odavalósi vagyok. — Nagyváradon a Szigligeti Színháznál kaptam újra állást. 1944-ben ott értem a felszabadulást. Még szóltak az ágyúk a városon kívül, amikor már szervezni kezdték a színházat. Az első darab — ha jól emlékszem — a Csárdás-királynő volt. Az igazgató: Szabó Ernő, a főrendező: Simon Zsuzsa. Előbb csak a katonáknak tartottak előadást, azután megjelent a civil közönség is. Az első időkben katonák kísérték haza az embereket, hogy valami bántódásuk ne essen. Zavaros napok voltak még azok Beszélgetés Kenéz Lajossal, a Fővárosi Operettszínház dolgozójával akkor. A város csupa rom... Emlékszem, az egész színház ott volt a romeltakarításnál. — 1951-ben repatriáltunk. Itt Pesten azonnal munkát kaptam a Vígszínházban. 1954-ben kerültem az Operettszínházhoz, és mint zsinórmester, 1963-ig, nyugdíjazásomig dolgoztam ott. Azaz, hogy most is dolgozom, mert a munkát megszoktam, a színházat megszerettem, és a nyugdíjhoz sem árt egy kis kiegészítés a családnak. — Milyen volt az a másik, az a háború előtti élet? — Nehéz élet volt, kevés a munkalehetőség, alacsony a munkabér. Néhány pengő egy félhónapra. Különböző korlátolt felelősségű társaságok kezében volt a színházak nagy része a harmincas években. Egymásután vitték el a pénzt. Esténként borongva néztük a függöny mögül, hogy bejön-e a közönség vagy se. Ha nem jött be, másnap mentünk a zálogházba, amíg volt mit bevinni, vagy kezdtük a hitelbe életet. De ha azt a pár pengőt sikerült megkapni, már jóelőre a fűszeresé volt. — Mit változott az élete, Lajos bácsi, azóta? — Sokat, mint minden emberé. Most a munka biztonságot jelent, a színháznem függ a vállalkozók szerencséjétől. Amit kerestem, nemcsak a mindennapokra volt elég, félre is tudtam tenni belőle. Felneveltem a gyerekeimet, szakmát adtam nekik. Jól élnek. Az én nyugdíjam 1143 forint, ehhez jön az az 500, amivel kiegészíthetem — elég kettőnknek. Még a családot is tudom segíteni néha belőle. Én nem panaszkodom. — Lajos bácsit újra megválasztották a szakszervezeti bizottságba. Szívesen vállalja-e? Mióta munkája a mozgalomnak? — 1926 óta vagyok tagja a szakszervezetnek. 1928 óta dolgozom mint aktivista. Régen ez a munka nem azt jelentette, mint most. Akkor minden fillérért meg kellett harcolni, és a harc se könnyű nem volt, se veszélytelen. Én annak idején színházi sztrájkokat vezettem. Ma mást jelent a munkásvédelem, a a munka után megfelelő fizetés, megfelelő pozíció jár. Akkor ez nem volt ilyen magától értetődő. Itt 1956 óta vagyok szakszervezeti bizottsági tag, és jólesett, hogy megint megválasztottak. Gazdasági felelős vagyok. Sok idő meg szív kell hozzá. Jobban kell végezni, mint ha csak magamról volna szó. Én megszoktam, hogy mindig másokért is dolgozom. És azt jól kell csinálni. — De nemcsak dolgozott másokért, a veszélyeket is vállalta, ha kellett. 1919-ben vöröskatona volt Kiskunhalason. Tanácsköztársasági Emlékérmet kapott érte. — Igen . .. Szépnek ígérkezett akkor az élet, de azután gyorsan végeszakadt. A forradalom után Újpesten dolgoztam, a Bor-vasútnál. Itt történt, hogy két szökött vöröskatona nálam öltözött át. Razzia volt, és a ruhájukat nálam találták meg. Huszonöt botot kaptam érte, és az állásomból is elbocsátottak. Vissza akartam menni Nagyszalontára, de útközben elfogtak, nyolc hónapot nyomtak rám, és mint kémgyanús személyt, még jóideig számon tartottak. De ez a lecke se használt. Vörös maradtam. 1945-ben beléptem a Román Munkáspártba, majd amikor hazajöttem, átigazoltak, és azóta is párttag vagyok. Sorra érkeznek a színház munkásai. Köszönésükből érzik, becsülik, szeretik őt. Nincs több idő a beszélgetésre, nemsokára kezdődik az előadás. Még megkérdezi: — Aztán miért akarnak írni éppen rólam? Most válaszolok neki: — Mert van egy öreg ember... Kenéz Lajos: Életében nincs semmi rendkívüli. Csupán munkában és a családért való helytállásban telt el. De ez az élete tisztességre épült. Mindig futott rá belőle másokra is. Még most is. Öregen is futja. Talán ezért beszélünk most róla. Szabó Éva 1947 áprilisában alakult meg a Magyar Artisták Szakszervezete. Előtte 40 éven keresztül a Magyar Artista Egyesület volt az a szerv, amelyben az artisták tömörültek. A MAE a felszabadulás után nem tudott hivatásának eleget tenni, mert sem szervezeti felépítése, sem pedig a vezetés szelleme nem felelt meg a kor követelményeinek. 1947 elején a magyar artistáknak egy politikailag fejlett, lelkes csoportja látta, hogy a szakszervezeti mozgalom tudja biztosítani az évtizedek óta fennálló problémák megoldását, ezért lemondtak a MAE tagságukról, és felvételi kérelmükkel jelentkeztek az 1947. április 10-én megalakuló Magyar Hivatásos Artisták Szakszervezeténél. A Magyar Artista Egyesület vezetői, mint a hadsereg nélküli tábornokok, magukra maradtak, és rövid idő után a MAE megszűnt. Az Artisták Szakszervezetének első feladatai közé tartozott, hogy a szakszervezetbe való felvételt szakmai, művészi vizsgákhoz kötötte, ezáltal megtisztította ezt a művészeti ágat a rpari társadalomból ittmaradt parkett-táncosoktól és konzumnőktől, valamint ezek művészietlen, produkcióitól. A MAE háromezerkétszáz tagjából a rostavizsgák után 900-an feleltek meg az akkori művészeti követelményeknek. A nem odavalóktól megtisztított magyar artistatársadalom elsődleges problémái közé tartozott az artisták egzisztenciális problémáinak megoldása. Ennek érdekében a szakszervezet csak akkor járult hozzá az akkor még magánkézben levő (cirkuszok, varieték, éjjeli mulatók és egyéb) szórakoztató helyek engedélyéhez, ha bizonyos százalékarányban artisták szerződtetését vállalják magukra. Egyidőben harcot indított az artisták foglalkoztatásának érdekében a mozivarieté létrehozásáért, amely, ha ugyan átmenetileg is, de hozzásegítette az artistákat a megélhetésük részleges biztosításához. Életre hívta az első kollektív szerződést, amelyet a szórakoztató üzemek magántulajdonosaival kellett elismertetni, és ekkor először létrejött a magyar artisták történetében egy olyan, sok mindenre kiterjedő kollektív szerződés, amely teljes biztosítékot nyújtott, hogy az artisták fizetését, valamint munkakörülményeit (SZTK, megfelelő öltöző, útiköltség térítés és teljes jogvédelem) törvényes keretek között biztosítsák. A szakszervezet megalakulásával indult meg az artisták politikai képzése. A szakszervezet létrehozta az artista akadémiát is, ahol, mind a működő artisták, mind az utánpótlás megfelelő keretek között fejlődhetett klubhelyiséget is teremtettünk, amely úgy méreteiben, mint felszerelésben (könyvtár, ping-pong, sakk büfé, társasjátékok, rádió, hanglemezjátszó, filmvetítő), valamint lakásos berendezésével , az artisták második otthona lett. Szakszervezetünk az államosítások időszakában sürgette a fővárosi szórakoztató üzemek állami tulajdonba vételét (Fővárosi Nagycirkusz, Kamara Varieté, Sanghaj Kávéház, Moulin Rouge stb.), mert ezzel az artisták jelentős része már az állami szektoron belül tudott szerződéshez jutni. Ezt követően a vidéki cirkuszok államosítása már csupán művelődéspolitikai szempontból volt fontos, hogy a cirkuszok műsorpolitikai irányítását és célkitűzéseit központilag biztosítani lehessen. A Vidéki Népszórakoztató Vállalat létrehozása után —, amely többek között az Artista Szakszervezet harcának is volt az eredménye — a nyári 11 cirkusz utaztatásával megoldódott a magyar artisták hathónapos foglalkoztatása. A szakszervezet ekkor már — az egzisztenciális problémákon túl — a politikai oktatást tűzte ki legfőbb feladatának, és nagyszámú lelkes bizottság társadalmi munkájával segítette a politikai és érdekvédelmi, valamint művészeti munkát. A 11 utazó cirkusznál és a négy utazó varieténél, valamint a többi társulatnál létrehozta a bizalmi hálózatot, valamint az üzemi műhelybizottságokat. A szakszervezet az 1950-es évek után, amikor már a fővárosi és a vidéki szórakoztató üzemek állami kezelésbe mentek át, elérkezettnek látta az időt, hogy harcot indítson az állami státuszba vételért. Több éves lankadatlan küzdelem után a párt és a kormány segítségével sikerült elérni, hogy a fővárosi és a vidéki szórakoztató vállalatok összevonásával 1954. január 1-vel létrejöjjön az Országos Cirkusz Vállalat, amely 320 artistának, ha nagyon szerény alapfizetéssel is, biztosította az állami státuszát. A szakszervezet feladata ettől a perctől merőben megváltozott, mert az artisták megélhetésének biztosítása után nagyobb erővel kellett a művészeti munka jobbátételét munkálni. No azért, még mindig akadt az állami szektorral szemben is a szakszervezetnek érdekvédelmi feladata. A státusz megteremtése után 11 évvel a 320 artistából az állandó rostálások eredményeként 160 maradt, 18 év alatt a 3200 MAE által nyilvántartott artistából 1965 januárjában i€ö artista élvezi az állami státuszt, vagy az éves szerződést. .Ezen kívül még van a területen mintegy 80—100 olyan artista, aki működési engedéllyel rendelkezik. Ezek a számadatok bizonyítják, hogy a szakszervezet vezetősége, valamint az artistákból álló szakmai bizottságok nem éppen a legnépszerűbb feladatoknak tettek eleget akkor, amikor művészi színvonal érdekében, az állandó rostavizsgák útján, olyan létszámra csökkentették soraikat, hogy azok bel- és külföldi igényeknek megfelelően méltóképpen képviselni tudják a magyar cirkuszművészetet. A szakszervezet megalakulása pillanatától következetesen harcolt a művészeti ág sajátosságából adódó nemzetközi kapcsolatok felvételéért. 1953-ban megkötötte az első csehszlovák—magyar artistacserét, majd később szorgalmazta az összes demokratikus ország és a Szovjetunióval való kapcsolat felvételét, valamint a nyugati országokkal való csere,,kereskedelem” létrehozását. Hirdette, hogy" ez a művészeti ág csak akkor fog és tud virágozni, ha a határok a világ minden tája felé megnyílnak a magyar artisták előtt. S ma már elmondhatjuk, ez az álmunk is teljesült, mert kevés olyan ország van, ahol a magyar artisták az elmúlt öt év alatt nem vendégszerepeltek volna. Szintén a szakszervezetnek sikerült valóra váltani az artisták évtizedes követelését, amikor keresztül vitte, hogy az artisták kosztüm- és rekvizít-térítést kapjanak a fellépésükhöz felhasznált kellékek értékének arányában. Büszkélkedhetünk azzal is, hogy ma már egyes artistáink nevei elé a plakátokon az ,,érdemes művész” és a ,,Jászai Mari díjas” jelzőt írhatjuk. Tehát e rövid krónika szerint is az elmúlt 18 év alatt lelkes és kitartó harcok során sikerült az artisták szakszervezeti mozgalmának megalapoznia a magyar artisták anyagi és művészi stabilitását és bázisát. De nincs vége munkánknak! Mindaddig, amíg például a szakmai nyugdíj dolgát nem rendezzük és a művészeti ágból kiöregedő, világhírnévnek örvendő magyar artistáink öregségének, illetve nyugdíjba menetelének lehetőségét szakmai alapon nem biztosítjuk, vagy míg az artisták alapfizetését, amely a 10 évvel ezelőtti színvonaltól nagyon keveset tér el, nem sikerül illő arányba állítanunk, sok tennivalója van a szakszervezeti mozgalomnak, hogy felemelt fejjel elmondhassa: elkövetett és megtett mindent annak érdekében, hogy a magyar artisták minden idejükkel és idegükkel csak a művészeti fejlődésnek szenteljék életüket. GERVAI IMRE Felső képünk: A győri Kisfaludy Színház Váradi György rendezésében bemutatta Dosztojevszkij: Félkegyelmű című regényének drámai változatát. (MTI fotó : Hadas.) — A Déryné Színház P. Horváth László első darabját (Bakonyi történet) Nyíregyházán mutatta be Szocialista MŰVÉSZETÉRT.