Szocialista Művészetért, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1965-04-01 / 4. szám

A felszabadulás hívta életre il ZENEMŰVÉSZETI SZAKISKOLÁINKAT A felszabadulás — mint életünk minden területén — a zeneokta­tásban is döntő változást hozott. Korábban a zeneoktatás nem volt állami feladat. A Zeneakadémia volt az egyetlen állami zeneoktatási intézmény, ahol természetesen nemcsak a legmagasabb fokon taní­tottak zenét, de helyet kapott itt az azt megelőző alsó- és középfokú zenei nevelés is. Néhány nagyobb városunknak volt ugyan zeneiskolája, mint pél­dául Baján, Debrecenben, Kecskeméten, Miskolcon, Nagykanizsán, Pécsett, Szegeden, Székesfehérvá­rott és Szombathelyen, ezek léte azonban nem volt meg­alapozott. Művészi és pedagógiai színvonaluk mindig azon múlott, milyen tanárokat sikerült magukhoz kötniök. Anyagilag, elsősorban a befolyó tandíjakra támaszkodtak. A magas tandíj legtöbbször már eleve kiszorította a zenetanulásból a szegény sorsú tanulókat, bár­milyen tehetségesek voltak is. Kormányzatunk felismerte a széles tömegekben megnyilatkozó igényeket, és a zeneoktatást tetemes anyagi áldozat árán állami feladattá tette. A hősi korszakokra jellemző ügyszeretettel, lel­kesedéssel indult meg a munka. A sok spontán kezdeményezés eredménye, jó tapasztalata az 1952- ben megszületett zenei reformban összegeződött. A zenei re­form alkotta meg zeneoktatásunk mai szervezeti formáját, amely a közismereti oktatás szervezetéhez hasonlóan, a zeneoktatásban is alsó-, közép- és felsőfokot különböztet meg. Az általános iskolák fokának a zeneiskolák, a középiskoláknak a zeneművészeti szakiskolák felelnek meg, a felsőfokú oktatást pedig a Zeneművé­szeti Főiskola képviseli. A zenei reform legdöntőbb alkotása a zeneművészeti szakiskolák. A reform ezt a zeneoktatási intézményt a zenei pályára készülő fiatalok iskolájává tette. Itt készülnek fel gyermekeink a zeneművészeti főiskolai tanulmányokra, vagy a szak­iskolák ke­retében működő szaktanárképzőkre, egy részük pedig már a szakiskolai osztályok elvégzése után hivatásos zenekarokban, ének­karokban, vagy a zenei élet egyéb f­osztjain helyezkedik el. A zenei reformnak igen szerencsés és a vidéki zenei élet fejlesz­tése szempontjából jelentős intézkedése az, hogy a zeneművészeti szakiskolákat decentralizálta. Budapest mellett az ország öt legnagyobb városa (D­e­b­r­e­c­e­n, G­y­őr, M­i­s­k­o­l­c, Pécs, S­z­e­­g­ed) kapott zeneművészeti szakiskolát. Az alapításuk óta eltelt kö­zel másfél évtized bebizonyította a koncepció helyességét. Működésük nélkül el sem képzelhető vidéki operáink, szimfonikus zenekaraink munkája, de nélkülük nem születhettek volna meg vidéki zeneisko­láink sem, hiszen ezek tanárainak jelentős részét ők bocsátották szár­nyukra. A vidéki zeneművészeti szakiskolák jó munkájának eredménye érlelődött be a debreceni Kodál­y-k­órus nemzetközi sikerei­ben. A győri és a miskolci zeneművészeti szakiskolák kórusai a debreceni nemzetközi kórusversenyen megosztott első díjat nyer­tek. A pécsi Liszt Ferenc kórus legutóbbi zeneakadémiai és Erkel színházi vendégszereplése Ferencsik János vezényletével az Állami Hangverseny Zenekarral az eddig végzett becsületes és szívós mun­kának az eredménye. A szegedi zeneművészeti szakiskolának a szegedi opera munkájában, vagy a nemzetközileg is elismert szabad­téri játékokon való részvétele a magyar zenei életnek ugyancsak je­lentős tényezője. A hat zeneművészeti szakiskola között számbelileg is a buda­pesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola a leg­nagyobb. A mintegy 2100 szakiskolai hallgatóból 750 tanul Budapes­ten. A tan­ár­képzősök aránya méginkább eltolódik a budapestiek ja­vára. A budapesti Zeneművészeti Szakiskola gazdag hagyományok folytatója. Éppen ebben az esztendőben ünnepli fennállásának 12­5 éves évfordulóját. Alapítását maga Liszt F­e­r­e­n­c szorgalmazta. A „Nemzeti Zenede” nevet a kiegyezést megelőző évben — 1806-ban — vette fel. Számos nagy­­muzsikusunk neve kapcsolódik ehhez az intéz­ményhez. Az iskola jó munkáját nemcsak a Zeneművészeti Főiskolára felvett hallgatók nagy száma bizonyítja, hanem az is, hogy élvonal­beli zenekaraink — az Állami Operaház zenekara, az Állami Hang­verseny Zenekar, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara — nem egy esetben már az iskola padjaiból emeli tagjai sorába a hallgatókat. A vidéki zeneiskolák tanárai is jelentős számban kerül­nek ki Budapestről. Évente mintegy öt­ven szaktanár kap itt oklevelet, és ezek közül csak igen kevesen maradnak Budapesten. A túlnyomó többség a vidék zenei életébe kapcsolódik be. A zeneművészeti szakiskolák ifjúsága már tanulmányainak vég­zése közben is jelentős zenei népművelő munkát végez. Mű­ködésük nemcsak saját városukra terjed ki, hanem a távolabbi kör­nyékre is szétsugárzik. Nem egy vidéki zeneiskola annak az igénynek sürgetésére született meg, amit egy-egy szakiskolás növendékekből álló kis csapat koncertje ébresztett fel. A zeneművészeti szakiskolákról szóló vázlatos tájék­ozta­tóban feledkezhetünk meg a zenei gimnáziumokról. Többen talán arra gondolnak az elnevezés hallatán, hogy ebben zenetanítás folyik gimnáziumi fokon, pedig itt azok a tanulók végzik gimnáziumi tanul­mányaikat, akik a zenét a szakiskolában tanulják. A két iskola har­monikus összműködése nélkül elképzelhetetlen a művelt muzsikusok képzése. A felszabadulás előtti és az azóta kialakult, a muzsikusokra vonatkozó szemlélő közötti különbség azon is lemérhető, hogy ma már nem is fogadjuk el teljes értékű muzsikusnak azt, akinek nincs érettsé­gije-Amint az eddigiekből kitűnik, a­ zeneművészeti szakiskola a fel­szabadulás szülötte, a szakiskolák létrejötte szükségszerű volt. A zene­oktatás iránt jelentkező hatalmas igény sürgette megalkotásukat. Ez a sürgető igény azonban nemcsak létüket indokolja, hanem feladataikat is meghatározza. Minél szélesebb tömegek számára kell hozzáférhetővé tenniük a jó zenét, hogy szebb, boldogabb legyen életünk. fasang Árpád Ha nálunk valaki az életről beszél —­­kiváltképp az idő­sebb nemzedék tagjai — tör­ténelmet mond. Mesévé sze­lídült történelmet, melynek az időből ki­hasadt szögleteit mondhatóvá kerekítette az em­ber szépség utáni vágya. Igaz­ságait és igazságtalanságait a magatartás őrzi, az emberség. Volt idő, amikor ettől az em­berségtől az élet függött, olyankor is, ha csak a hétköz­napok termették. Kenéz Lajos bácsival beszélgetek. Negyven éve fizikai dolgozója a színházaknak, és közel negyven éve munkása a szakszervezetnek. Az életét mondja: — 1924 óta dolgozom színházakban. De mi min­den volt ebben a negyven esztendőben! Fiatalság és öregség, forradalom meg háború, gond és öröm . .. — A Royal Orfeumban kezdtem, tizenhárom évig dolgoztam ott. Ahány igazgató — annyi cím Azu­tán az akkori Vígszínházhoz —vittek át, de csak két évig dolgozhattam. Kidobtak, mert nem léptem be a Turulba. Utcára kerültem, és a családnak élni kellett. Muzslára költöztünk, a Felvidékre. Alkal­mi munkából éltünk. Akkoriban folyt a nyerges­ig­­falusi Viscosa-gyár építése, ott napszámoskodtam egy ideig. Ott dolgoztam, ahol lehetett: voltam asz­talos, kovács meg ami adódott. 1942-ben tüdőbaj­ban meghalt egy 16 éves lányom. Ezután költöz­tünk Nagyszalontára, odavalósi vagyok. — N­agy­váradon a Szigligeti Színháznál kaptam­­ újra állást. 1944-ben ott értem a felszabadulást. Még szóltak az ágyúk a városon kívül, amikor már szervezni kezdték a színházat. Az első darab — ha jól emlékszem — a Csárdás-királynő volt. Az igaz­gató: Szabó Ernő, a főrendező: Simon Zsuzsa. Előbb csak a katonáknak tartottak előadást, azután meg­jelent a civil közönség is. Az első­ időkben kato­nák kísérték haza az embereket, hogy valami bán­­tódásuk ne essen. Zavaros napok voltak még azok Beszélgetés Kenéz Lajossal, a Fővárosi Operettszínház dolgozójával akkor. A város csupa rom... Emlékszem, az egész színház ott volt a romeltakarításnál. — 1951-ben repatriáltunk. Itt Pesten azonnal mun­kát kaptam a Vígszínházban. 1954-ben kerültem az Operett­színházhoz, és mint zsinór­mester, 1963-ig, nyugdíjazásomig dolgoztam ott. Azaz, hogy most is dolgozom, mert a munkát megszoktam, a szín­házat megszerettem, és­­ a nyugdíjhoz sem árt egy kis kiegészítés a családnak. — Milyen volt az a másik, az a háború előtti élet? — Nehéz élet volt, kevés a munkalehetőség, ala­csony a munkabér. Néhány pengő egy félhónapra. Különböző korlátolt felelősségű társaságok kezé­ben volt a színházak nagy része a harmincas évek­ben. Egymásután vitték el a pénzt. Esténként bo­rongva néztük a függöny mögül, hogy bejön-e a közönség vagy se. Ha nem jött be, másnap men­tünk a zálogházba, amíg volt mit bevinni, vagy kezdtük a hitelbe életet. De ha azt a pár pengőt sikerült megkapni, már jóelőre a fűszeresé volt. — Mit változott az élete, Lajos bácsi, azóta? — Sokat, mint minden emberé. Most a munka biztonságot jelent, a színház­­nem függ a vállalko­zók szerencséjétől. Amit kerestem, nemcsak a min­dennapokra volt elég, félre is tudtam tenni belőle. Felneveltem a gyerekeimet, szakmát adtam nekik. Jól élnek. Az én nyugdíjam 1143 forint, ehhez jön az az 500, amivel kiegészíthetem — elég kettőnk­nek. Még a családot is tudom segíteni néha belőle. Én nem panaszkodom. — Lajos bácsit újra megválasztották a szakszer­vezeti bizottságba. Szívesen vállal­ja-e? Mióta mun­kája a mozgalomnak? — 1926 óta vagyok tagja a szakszervezetnek. 1928 óta dolgozom mint aktivista. Régen ez a munka nem azt jelentette, mint most. Akkor minden fillérért meg kellett harcolni, és a harc se könnyű nem volt, se veszélytelen. Én annak idején színházi sztrájko­kat vezettem. Ma mást jelent a munkásvédelem, a a munka után megfelelő fizetés, megfelelő pozíció jár. Akkor ez nem volt ilyen magától értetődő. Itt 1956 óta vagyok szakszervezeti bizottsági tag, és jólesett, hogy megint megválasztottak. Gazdasági felelős vagyok. Sok idő meg szív kell hozzá. Jobban kell végezni, mint ha csak magamról volna szó. Én megszoktam, hogy mindig másokért is dolgozom. És azt jól kell csinálni. — De nemcsak dolgozott másokért, a veszélye­ket is vállalta, ha kellett. 1919-ben vöröskatona volt Kiskunhalason. Tanácsköztársasági Emlékérmet ka­pott érte. — Igen . .. Szépnek ígérkezett akkor az élet, de azután gyorsan végeszakadt. A forradalom után Újpesten dolgoztam, a Bor-vasútnál. Itt történt, hogy két szökött vöröskatona nálam öltözött át. Razzia volt, és a ruhájukat nálam találták meg. Huszonöt botot kaptam érte, és az állásomból is elbocsátottak. Vissza akartam menni Nagyszalon­tára, de útközben elfogtak, nyolc hónapot nyom­tak rám, és mint kémgyanús személyt, még jóideig számon tartottak. De ez a lecke se használt. Vörös maradtam. 1945-ben beléptem a Román Munkás­pártba, majd amikor hazajöttem, átigazoltak, és azóta is párttag vagyok. Sorra érkeznek a színház munkásai. Köszönésük­ből érzik, becsülik, szeretik őt. Nincs több idő a beszélgetésre, nemsokára kezdődik az előadás. Még megkérdezi: — Aztán miért akarnak írni éppen rólam? Most válaszolok neki: — Mert van egy öreg ember... Kenéz Lajos: Életében nincs semmi rendkívüli. Csupán munká­ban és a családért való helytállásban telt el. De ez az élet­e tisztességre épült. Mindig futott rá belőle másokra is. Még most is. Öregen is futja. Talán­­ ezért beszélünk most róla. Szabó Éva 1947 áprilisában alakult meg a Magyar Artisták Szakszervezete. Előtte 40 éven keresztül a Magyar Artista Egyesület volt az­ a szerv, amelyben az artisták tömörültek. A MAE a felszabadulás után nem tudott hivatásának eleget tenni, mert sem szervezeti felépítése, sem pedig a vezetés szelleme nem felelt meg a kor követelményei­nek. 1947 elején a magyar artistáknak egy politikailag fejlett, lelkes cso­portja látta, hogy a szakszervezeti mozgalom tudja biztosítani az év­tizedek óta fennálló problémák megoldását, ezért lemondtak a MAE tagságukról, és felvételi ké­relmükkel jelentkeztek az 1947. áp­rilis 10-én megalakuló Magyar Hi­vatásos Artisták Szakszervezeté­nél. A Magyar Artista Egyesület vezetői, mint a hadsereg nélküli tábornokok, magukra maradtak, és rövid idő után a MAE meg­szűnt. A­z Artistá­k Sza­kszerve­zetének első feladatai közé tartozott, hogy a szakszervezetbe való felvételt szakmai, művészi vizsgákhoz kö­tötte, ezáltal megtisztította ezt a művészeti ágat a rpari társadalom­ból ittmaradt parkett-táncosoktól és konzumnőktől, valamint ezek művészietlen, produkcióitól. A MAE háromezerkétszáz tagjából a rostavizsgák után 900-an feleltek meg az akkori művészeti követel­ményeknek. A nem odavalóktól megtisztított magyar artistatársadalom elsődle­ges problémái közé tartozott az artisták egzisztenciális problémái­nak megoldása. Ennek érdekében a szakszervezet csak akkor járult hozzá az akkor még magánkézben levő (cirkuszok, varieték, éjjeli mulatók és egyéb) szórakoztató helyek engedélyéhez, ha bizonyos százalékarányban artisták szer­ződtetését vállalják magukra. Egyidőben harcot indított az ar­tisták foglalkoztatásának érdeké­ben a mozivarieté létrehozásáért, amely, ha ugyan átmenetileg is, de hozzásegítette az artistákat a megélhetésük részleges biztosítá­sához. Életre hívta az első kol­lektív szerződést, amelyet a szóra­koztató üzemek magántulajdono­saival kellett elismertetni, és ek­kor először létrejött a magyar ar­tisták történetében egy olyan, sok mindenre kiterjedő kollektív szerződés, amely teljes biztosíté­kot nyújtott, hogy az artisták fize­tését­, valamint munkakörülmé­nyeit (SZTK, megfelelő öltöző, útiköltség térítés és teljes jog­védelem) törvényes keretek között biztosítsák. A szakszervezet megalakulásá­val indult meg az artisták poli­tikai képzése. A szakszervezet létrehozta az artista akadémiát is, ahol, mind a működő artisták, mind az utánpótlás megfelelő ke­retek között fejlődhetett klub­­helyiséget is teremtettünk, amely úgy méreteiben, mint felszerelés­ben (könyvtár, ping-pong, sakk büfé, társasjátékok, rádió, hang­lemezjátszó, filmvetítő), vala­mint lakásos berendezésével , az artisták második otthona lett. Szakszervezetünk az államosítá­sok időszakában sürgette a fővá­rosi szórakoztató üzemek állam­i tulajdonba vételét (Fővárosi Nagy­cirkusz, Kamara Varieté, Sanghaj Kávéház, Moulin Rouge stb.), mert ezzel az artisták jelentős része már az állami szektoron belül tu­dott szerződéshez jutni. Ezt köve­tően a vidéki cirkuszok államosí­tása már csupán művelődéspoliti­kai szempontból volt fontos, hogy a cirkuszok műsorpolitikai irá­nyítását és célkitűzéseit központi­lag biztosítani lehessen. A Vidéki Népszórakoztató Vállalat létre­hozása után —, amely többek között az Artista Szakszervezet harcának is volt az eredménye — a nyári 11 cirkusz utaztatásával megoldódott a magyar artisták hathónapos foglalkozta­tá­sa. A szakszervezet ekkor már — az egzisztenciális problémákon túl — a politikai oktatást tűzte ki leg­főbb feladatának, és nagyszámú lelkes bizottság társadalmi munká­­jával segítette a politikai és ér­dekvédelmi, valamint művészeti munkát. A 11 utazó cirkusznál és a négy utazó varieténél, vala­mint a többi társulatnál létre­hozta a bizalmi hálózatot, vala­mint az üzemi műhelybizottságo­­kat. A szakszervezet az 1950-es évek után, amikor már a fővárosi és a vidéki szórakoztató üzemek ál­lami kezelésbe mentek át, elérke­zettnek látta az időt, hogy har­cot indítson az állami státuszba vételért. Több éves lankadatlan küzdelem után a párt és a kor­mány segítségével sikerült elérni, hogy a fővárosi és a vidéki szóra­koztató vállalatok összevonásával 1954. január 1-vel létrejöjjön az Országos Cirkusz Vállalat, amely 320 artistának, ha nagyon szerény alapfizetéssel is, biztosította az ál­lami státuszát. A szakszervezet feladata ettől a perctől merőben megváltozott, mert az artisták megélhetésének biztosítása után nagyobb erővel kellett a művé­szeti munka jobbátételét mun­kálni. No azért, még mindig akadt az állami szektorral szemben is a szakszervezetnek érdekvédelmi feladata. A státusz megteremtése után 11 évvel a 320 artistából az állandó rostálások eredményeként 160 ma­radt, 18 év alatt a 3200 MAE által nyilvántartott artistából 1965 ja­nuárjában i€ö artista élvezi az ál­lami státuszt, vagy az éves szer­ződést. .Ezen kívül még van a te­rületen mintegy 80—100 olyan ar­tista, aki működési engedéllyel rendelkezik. Ezek a számadatok bizonyítják, hogy a szakszervezet vezetősége, valamint az artisták­ból álló szakmai bizottságok nem éppen a legnépszerűbb feladatok­nak tettek eleget akkor, amikor művészi színvonal érdekében, az állandó rosta­vizsgák útján, olyan létszámra csökkentették soraikat, hogy azok bel- és külföldi igé­nyeknek megfelelően méltóképpen képviselni tudják a magyar cir­kuszművészetet. A szakszervezet megalakulása pillanatától következetesen har­colt a művészeti ág sajátosságából adódó nemzetközi kapcsolatok felvételéért. 1953-ban megkötötte az első csehszlovák—magyar ar­tistacserét, majd később szorgal­mazta az összes demokratikus or­szág és a Szovjetunióval való kap­csolat felvételét, valamint a nyu­gati országokkal való csere­,,ke­reskedelem” létrehozását. Hir­dette, hogy" ez a művészeti ág csak akkor fog és tud virágozni, ha a határok a világ minden tája felé megnyílnak a magyar artis­ták előtt. S ma már elmondhat­juk, ez az álmunk is teljesült, mert kevés olyan ország van, ahol a magyar artisták az elmúlt öt év alatt nem vendégszerepeltek volna. Szintén a szakszervezetnek sikerült valóra váltani az artis­ták évtizedes követelését, amikor keresztül vitte­, hogy az artisták kosztüm- és rekvizít-térítést kap­janak a fellépésükhöz felhasznált kellékek értékének arányában. Büszkélkedhetünk azzal is, hogy ma már egyes artistáink nevei elé a plakátokon az ,,érdemes mű­vész” és a ,,Jászai Mari díjas” jelzőt írhatjuk. Tehát e rövid krónika szerint is az elmúlt 18 év alatt lelkes és ki­tartó harcok során sikerült az ar­tisták szakszervezeti mozgalmának megalapoznia a magyar artisták anyagi és művészi stabilitását és bázisát. De nincs vége munkánk­nak! Mindaddig, amíg például a szakmai nyugdíj dolgát nem ren­dezzük és a művészeti ágból ki­öregedő, világhírnévnek örvendő magyar artistáink öregségének, illetve nyugdíjba menetelének le­hetőségét szakmai alapon nem biztosítjuk, vagy míg az artisták alapfizetését, amely a 10 évvel ez­előtti színvonaltól nagyon keveset tér el, nem sikerül illő arányba állítanunk, sok tennivalója van a szakszervezeti mozgalomnak, hogy felemelt fejjel elmondhassa: elkö­vetett és megtett mindent annak érdekében, hogy a magyar artis­ták minden idejükkel és idegük­kel csak a művészeti fejlődésnek szenteljék életüket. GERVAI IMRE Felső képünk: A győri Kisfaludy Színház Váradi György rendezésében bemutatta Dosztojevszkij: Félkegyelmű című regényének drámai változatát. (MTI fotó : Hadas.) — A Déryné Színház P. Hor­váth László első darabját (Bakonyi történet) Nyír­egyházán mutatta be S­zocialista MŰVÉSZETÉRT.

Next