Szocialista Művészetért, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-08-01 / 8-9. szám

A kőelefánt szigetén Bombayban, a Tadzs Mahal szálló előtti kikötőben szállt hajóra turistacsoportunk, hogy ellátogassunk a romantikusnak ígérkező kedvelt kirándulóhelyre, Elefanta szigetére, s megnéz­zük a szobrairól híres sziklatemplomot. (A szigetet a portugá­lok nevezték el Elefantának, az ott talált kőelefántról.) Amíg beszálláshoz készülődtünk, szemlélődő bámészkodá­­sunk közben mesélni kezdett a történelmi színhely. Azon az Arab-tengeren indultunk a másfél órás hajóútra, amely Afriká­val köti össze Indiát. Azon az útvonalon, amelyen évszázadok óta a kereskedelmi hajók, de az európai hódítók is érkeztek, onnan, ahonnét nem messze délre Vasco de Gama is partra szállt 1498-ban. Attól a parttól rugaszkodott el rozoga kis mo­toros hajónk, ahol az angolok India kapuját emelték 1911-ben. A tikkasztó hőségben jólesett a tengervíz hűvöse, ámul­­hattunk Ázsia egyik legnagyobb kikötőjében horgonyzó, induló és befutó vitorlás halászbárkák, modern gőzösök, tankhajók, óceánjáró acélmonstrumok láttán. Meggyőződhettünk Bombay világvárosi méreteiről, amikor a tengerről visszatekintve össze­függően fürkésztük a kifh­alakban elnyúló tengerparti öblöt ipari üzemeivel, olajfinomítóival, villanytelepeivel, égbenyúló felhőkarcolóival. S ahogy siklottunk a hullámok hátán, már ki­rajzolódtak Elefanta körvonalai, mind jobban hatalmába kerí­tett a kiváncsi izgalom: vajon milyen élményekben lesz ré­szünk, mivel csillapítja újdonságszomjunkat? Majom és karamella Mintha Verne könyvei, a kalandfilmek kockái keltek volna életre, olyan volt érkezésünk, partraszállásunk és bevonulásunk az ismeretlen szigetre. Izgatott örömmel, libasorban menetel­tünk a keskeny mólón, amelynek két oldalán — a part és a tengervíz között — mély, süppedő mocsár ásított csúszó-mászó bogarakkal, kövér rovarokkal, álldogáló, keshedt ökrökkel és korhadó, kopasz fákkal. Szurtosképű, csokoládébarnára sült, meztelen, baksist sziszegő gyerekek szaladtak apró-cseprő aján­dékokért, gyér öltözetű, kiváncsi felnőttek vártak a parton. A képeslapárusok, a göngyöket, kagylókat, fa és csontfar­agványo­­kat kínálók rohama után azok az izmos szénfekete hajú férfiak következtek, akik hangosan, széles gesztusokkal kínálták szol­gáltatásaikat: vállukra emelt székben felvisznek bennünket a meredek erdei emelkedőn a barlangtemplomhoz. Az idősebbje (és kövérebbje) — néhány rúpiáért — élt a hordszék lehetősé­gével, a fiatalabbja azonban vállalta a kapaszkodást. Gyöngyöző homlokkal, csendben élveztük a vadregényes tájat, amíg egy kedélyébresztő epizód rázta fel elpilledő csapa­tunkat. Az út széles kanyarulatánál, a tisztáson majmok cso­portosultak. Közénk sereglettek, mi meg önfeledt játszadozás­ba kezdtünk velük. Előkerültek a fényképezőgépek és a zsebek­ből a cukorkák, amit a majmok jóízűen bekebeleztek. Amelyi­ket papírba csomagolva kapták, azt előbb gondosan kibontot­ták, s csak azután ették meg. Kirobbant a nevetés, amikor va­laki karamellát dobott az egyik kismajomnak, s az bajba ke­rült, mert nem tudta mozgatni állkapcsát: a fránya karamella beszorult fogai közé, képtelen volt kinyitni a száját. A fákon gubbasztó öreg majmok közömbös megvetéssel figyelték az ese­ményeket, mintha azt mondták volna kicsinyeiknek: látjátok, mit ugráltok egy-egy szem cukorkáért! Bolondozó jókedvünk­ben még tovább hancúroztunk volna a játékos majmokkal, de idegenvezetőnk továbbhaladásra nógatott, hiszen még előttünk állt fő programunk, a barlangtemplom. Síva szobrai előtt Perzselő melegből a hűvösbe, vakító verőfényből a homá­lyos sötétbe érkeztünk, amikor átléptünk a — Síva isten ih­lette — sziklába vájt barlangtemplom oszlopsorral díszített be­járatán. Ezt az érzésünket csak fokozta az a homály is, ame­lyet magunkkal hoztunk az indiai mitológiáról. Ahogyan azon­ban szemünk hozzászokott az ablaktalan, oszlopos csarnok sö­tétjéhez, s amilyen mértékben haladt indiai művészettörténész kísérőnk a szobrok ismertetésében, jelentés­tartalmuk feltárá­sában, annak arányában közeledtünk a megértéshez, lassan megvilágosodtak a részletek, s az indiai mitológia és művészet is. Megfejtésre váró titok azonban így is maradt, mert a szob­rokba sűrűsödő hindu mitológia túlságosan is sokértelmű ah­hoz, hogy az ismerkedő turista egycsapásra megértse minden összefüggését. A szögletes falmélyedésekben elhelyezett nagyméretű szob­rok között — amelyek még magukon viselték a buddhizmus bélyegét, de már a felemelkedő hinduizmus jegyében szület­tek — Síva isten sokféle ábrázolása dominált. Láthattuk a tán­coló, a négykarú Sívát, a — félig nő, félig férfi — kétnemű Sívát, szemügyre vehettük Síva esküvőjét Párvatival, Sívát, a jógik istenét, amint lótuszon ül. A legkiemelkedőbb képzelet­gyújtó szobor azonban a nyolcméteres, három arcú Mahesa­­murti, két oldalán egy-egy kapuőrző figurával. Az egyik véle­mény szerint a három arc a hindu háromságot ábrázolja: Brahmát, a teremtőt, Sívát, a pusztítót és Visnut, a megőrzőt. A legújabb álláspont szerint azonban mindhárom arc — külön­böző megjelenési formában — Síváé. Ezt a vitát eldönti majd az idő és a művészettörténet. Mi csak azt éreztük, hogy elké­pedve állunk a rejtélyes arcok előtt. Ha néhány lépéssel hát­­rábbról és oldalról nézzük a csarnok oszlopai között a hármas arcú istenszobrot, külön-külön csak az egyiket láttuk. Nem mindennapi esztétikai csemegét jelentett gyönyörködni az arc­kifejezések nyugalmában, a megformálás árnyalt gazdagságá­ban, a szobrok kifinomultságában és monumentalitásában, az alkotók imponáló mesterségbeli tudásában. Felvillanyozva a műalkotások hatásának élményével hagy­tuk el a sziklatemplom kőoroszlánokkal őrzött csarnokát, hogy a sziget dombjának tetejéről eltűnődjünk a továbbélő múlt néma emlékein, mához szóló üzenetein. Visszafelé ringatózva a ha­jón is erről beszélgettünk. Még a Tadzs Mahal szállóban fo­gyasztott vacsoránál is, ahol a szokatlan hangzású indiai zene hallgatása közben — néztük a kígyótestű, virtuóz táncosnők kecses mozdulatait. Igen, ezeket az arcokat, ezeket a mozdula­tokat faragták ki az ismeretlen mesterek, valamikor a VI. és VII. század táján. Ott, ahol a portugálok rátaláltak a kőele­fántra. Kárpáti Sándor 10 s­zocialista MŰVÉSZETÉRT A múlt évben alig fejező­dött be Tarhoson a zeneművé­szeti szakközépiskolások leg­jobb zongoristáinak vetélke­dése, máris elképzelhetetlen árvíz fogta körül e kis délal­földi települést. Hősi erőfeszí­téssel addig szilárdították a közvédelmi gátat, hogy épen megmaradt a település, a hí­res-nevezetes zenepavilon, az ország egyik legjobb akuszti­kájú hangversenyterme. Így a békés-tarhosi zenenapok ren­dezvénysorozat statútuma sze­rint ez évben a kórusok talál­kozójának adhatott helyet. A hatnapos rendezvénysoro­zatban sok-sok érdekes ese­mény, zenei élmény adódott. Egy ilyen találkozó elképzel­hetetlen a volt tarhosi növen­dékek, a tarhosi baráti kör összejövetele nélkül, ez alka­lommal mindig értékelik az elmúlt esztendő eseményeit, meghányják-vetik a következő év zenei programját, az ezzel kapcsolatos teendőket. Termé­szetesnek tűnik az is, hogy a Debreceni Kodály Kórus min­den évben hangversenyt ad, nem is egy alkalommal. Ugyancsak elmaradhatatlan az ilyen alkalmakkor a szak­mai tanácskozás. Az idén ma­gától értetődően Bartók Béla kórusművészete volt a köz­ponti téma. Zoltai Dénes be­vezető előadásában Bartók kó­rusművei és a magyar népda­lok kapcsolatvilágát elemezte. A Gulyás György vezette vita aztán tovább gazdagította az előadásban felvetetteket. Természetesen népes érdek­lődő közönség gyönyörködte végig a találkozóra összegyü­lekezett nyolc kórus vetélke­dését. Egyáltalán nem a győ­zelemért folyt most a „küz­delem”, hiszen más és más minőségű kórusok sorakoztak fel egymás után a színpadra. Szerepelt gyermekkórus (Ózd­­ról — F. Győri Katalin ve­zényletével), volt három női kar (a Békés megyei pedagó­gusoké — Sárhelyi Jenőné, a XV. kerületi „Tavasz” leány­­kar — Czeszka Edit és a deb­receni zeneművészeti szakkö­zépiskola leánykara — Kövics Zoltán vezényletével). A bé­késcsabai „Bartók” vegyeskar (Rázga József), a várpalotai bányász „Béke” kórus (G. So­mos Margit), a szegedi Bartók kórus (Rozgonyi Éva) mellett a KISZ Központi Művész­­együttesének egyetemi ének­kara is (Hollerung Gábor) be­mutatta műsorát. Élvezetes nap volt. Igaz, szívesen meg­hallgattuk volna a budafokiak kamarakórusát is, nem külön­ben a Tisza-parti gimnázium leánykarát Szolnokról — ha bizonyos közlekedtetési „ne­hézségek” (ne kelljen ezt most kommentálni!) nem marasz­talják odahaza őket. Ezek után másnap külön élmény volt végigülni a zsűri értéke­lését, vitáját, szakmai tanács­adását. Hiszen a kóruskultú­­rának olyan jeles alkotói, mint Maros Rudolf, Kocsár Miklós, Mező Imre, Szunyogh Balázs zeneszerzők, Raics Ist­ván, zenei életünk polihiszto­ra, érdekesebbnél érdekesebb és szikrázó szellemességű vé­leményeket, megjegyzéseket tettek, s pompás duellumokat is folytattak a karvezetőkkel. Mindenesetre gazdag, sokszí­nű műsort állítottak össze a szombati gálaestre, amikor is átadták a rendelkezésre álló három díjat. Békés város nagydíját a KISZ Központi Művészegyüttesének egyetemi énekkara kapta, a Gulyás György alapította tarhosi dí­jat a szegedi Bartók Béla kó­rus. A Zeneművészek Szak­­szervezetének különdíját a Bartók-kórusok legjobb elő­adásáért a debreceni zenemű­vészeti szakközépiskola Ko­dály leánykara nyerte el. A díjkiosztás után először a vendégszereplésre érkezett Aradi Filharmónia Kórus mu­tatta be műsorát Doru Ser­­ban vezényletével, majd a kó­rustalálkozón résztvett ének­karok mutatkoztak be legjava számaikkal. Felemelő élményt nyújtott a műsor végén az egyesített kórusokkal előadott Bartók-mű, a Négy szlovák népdal. Aztán kezdetét vette június 29-én a karvezetők továbbkép­ző tanfolyama. A fáradhatat­lan tarhosi „diákok” pedig — Budapesten és Békésen és szerte e hazában — már ala­kítják, szervezik a jövő évi, Kodály Zoltánra emlékező következő találkozó program­ját. (VI) • A KISZ Központi Művészegyüttes egyetemi énekkara Hollerung Gábor vezényletével nagydíjas A szegedi Bartók kórus — Rozgonyi Éva vezénylete mellett — tarhosi díjas lett, alul a Zeneművészek Szakszervezetének különdíjával jutal­mazott debreceni szakközépiskolás leánykar Kovics Zoltán vezénylése alatt A békéstarhosi zenei napok rendszeres vendégei Péczely Sarolta és Tarjáni Ferenc, Lantos István ez évben is közreműködött A tarhosi eszmecsere megnyitóját dr. Zoltai Dénes tartotta, mellette Gulyás György és Tóthpál József (Juhos János felvételei)

Next