Szocialista Művészetért, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8-9. szám
A kőelefánt szigetén Bombayban, a Tadzs Mahal szálló előtti kikötőben szállt hajóra turistacsoportunk, hogy ellátogassunk a romantikusnak ígérkező kedvelt kirándulóhelyre, Elefanta szigetére, s megnézzük a szobrairól híres sziklatemplomot. (A szigetet a portugálok nevezték el Elefantának, az ott talált kőelefántról.) Amíg beszálláshoz készülődtünk, szemlélődő bámészkodásunk közben mesélni kezdett a történelmi színhely. Azon az Arab-tengeren indultunk a másfél órás hajóútra, amely Afrikával köti össze Indiát. Azon az útvonalon, amelyen évszázadok óta a kereskedelmi hajók, de az európai hódítók is érkeztek, onnan, ahonnét nem messze délre Vasco de Gama is partra szállt 1498-ban. Attól a parttól rugaszkodott el rozoga kis motoros hajónk, ahol az angolok India kapuját emelték 1911-ben. A tikkasztó hőségben jólesett a tengervíz hűvöse, ámulhattunk Ázsia egyik legnagyobb kikötőjében horgonyzó, induló és befutó vitorlás halászbárkák, modern gőzösök, tankhajók, óceánjáró acélmonstrumok láttán. Meggyőződhettünk Bombay világvárosi méreteiről, amikor a tengerről visszatekintve összefüggően fürkésztük a kifhalakban elnyúló tengerparti öblöt ipari üzemeivel, olajfinomítóival, villanytelepeivel, égbenyúló felhőkarcolóival. S ahogy siklottunk a hullámok hátán, már kirajzolódtak Elefanta körvonalai, mind jobban hatalmába kerített a kiváncsi izgalom: vajon milyen élményekben lesz részünk, mivel csillapítja újdonságszomjunkat? Majom és karamella Mintha Verne könyvei, a kalandfilmek kockái keltek volna életre, olyan volt érkezésünk, partraszállásunk és bevonulásunk az ismeretlen szigetre. Izgatott örömmel, libasorban meneteltünk a keskeny mólón, amelynek két oldalán — a part és a tengervíz között — mély, süppedő mocsár ásított csúszó-mászó bogarakkal, kövér rovarokkal, álldogáló, keshedt ökrökkel és korhadó, kopasz fákkal. Szurtosképű, csokoládébarnára sült, meztelen, baksist sziszegő gyerekek szaladtak apró-cseprő ajándékokért, gyér öltözetű, kiváncsi felnőttek vártak a parton. A képeslapárusok, a göngyöket, kagylókat, fa és csontfaragványokat kínálók rohama után azok az izmos szénfekete hajú férfiak következtek, akik hangosan, széles gesztusokkal kínálták szolgáltatásaikat: vállukra emelt székben felvisznek bennünket a meredek erdei emelkedőn a barlangtemplomhoz. Az idősebbje (és kövérebbje) — néhány rúpiáért — élt a hordszék lehetőségével, a fiatalabbja azonban vállalta a kapaszkodást. Gyöngyöző homlokkal, csendben élveztük a vadregényes tájat, amíg egy kedélyébresztő epizód rázta fel elpilledő csapatunkat. Az út széles kanyarulatánál, a tisztáson majmok csoportosultak. Közénk sereglettek, mi meg önfeledt játszadozásba kezdtünk velük. Előkerültek a fényképezőgépek és a zsebekből a cukorkák, amit a majmok jóízűen bekebeleztek. Amelyiket papírba csomagolva kapták, azt előbb gondosan kibontották, s csak azután ették meg. Kirobbant a nevetés, amikor valaki karamellát dobott az egyik kismajomnak, s az bajba került, mert nem tudta mozgatni állkapcsát: a fránya karamella beszorult fogai közé, képtelen volt kinyitni a száját. A fákon gubbasztó öreg majmok közömbös megvetéssel figyelték az eseményeket, mintha azt mondták volna kicsinyeiknek: látjátok, mit ugráltok egy-egy szem cukorkáért! Bolondozó jókedvünkben még tovább hancúroztunk volna a játékos majmokkal, de idegenvezetőnk továbbhaladásra nógatott, hiszen még előttünk állt fő programunk, a barlangtemplom. Síva szobrai előtt Perzselő melegből a hűvösbe, vakító verőfényből a homályos sötétbe érkeztünk, amikor átléptünk a — Síva isten ihlette — sziklába vájt barlangtemplom oszlopsorral díszített bejáratán. Ezt az érzésünket csak fokozta az a homály is, amelyet magunkkal hoztunk az indiai mitológiáról. Ahogyan azonban szemünk hozzászokott az ablaktalan, oszlopos csarnok sötétjéhez, s amilyen mértékben haladt indiai művészettörténész kísérőnk a szobrok ismertetésében, jelentéstartalmuk feltárásában, annak arányában közeledtünk a megértéshez, lassan megvilágosodtak a részletek, s az indiai mitológia és művészet is. Megfejtésre váró titok azonban így is maradt, mert a szobrokba sűrűsödő hindu mitológia túlságosan is sokértelmű ahhoz, hogy az ismerkedő turista egycsapásra megértse minden összefüggését. A szögletes falmélyedésekben elhelyezett nagyméretű szobrok között — amelyek még magukon viselték a buddhizmus bélyegét, de már a felemelkedő hinduizmus jegyében születtek — Síva isten sokféle ábrázolása dominált. Láthattuk a táncoló, a négykarú Sívát, a — félig nő, félig férfi — kétnemű Sívát, szemügyre vehettük Síva esküvőjét Párvatival, Sívát, a jógik istenét, amint lótuszon ül. A legkiemelkedőbb képzeletgyújtó szobor azonban a nyolcméteres, három arcú Mahesamurti, két oldalán egy-egy kapuőrző figurával. Az egyik vélemény szerint a három arc a hindu háromságot ábrázolja: Brahmát, a teremtőt, Sívát, a pusztítót és Visnut, a megőrzőt. A legújabb álláspont szerint azonban mindhárom arc — különböző megjelenési formában — Síváé. Ezt a vitát eldönti majd az idő és a művészettörténet. Mi csak azt éreztük, hogy elképedve állunk a rejtélyes arcok előtt. Ha néhány lépéssel hátrábbról és oldalról nézzük a csarnok oszlopai között a hármas arcú istenszobrot, külön-külön csak az egyiket láttuk. Nem mindennapi esztétikai csemegét jelentett gyönyörködni az arckifejezések nyugalmában, a megformálás árnyalt gazdagságában, a szobrok kifinomultságában és monumentalitásában, az alkotók imponáló mesterségbeli tudásában. Felvillanyozva a műalkotások hatásának élményével hagytuk el a sziklatemplom kőoroszlánokkal őrzött csarnokát, hogy a sziget dombjának tetejéről eltűnődjünk a továbbélő múlt néma emlékein, mához szóló üzenetein. Visszafelé ringatózva a hajón is erről beszélgettünk. Még a Tadzs Mahal szállóban fogyasztott vacsoránál is, ahol a szokatlan hangzású indiai zene hallgatása közben — néztük a kígyótestű, virtuóz táncosnők kecses mozdulatait. Igen, ezeket az arcokat, ezeket a mozdulatokat faragták ki az ismeretlen mesterek, valamikor a VI. és VII. század táján. Ott, ahol a portugálok rátaláltak a kőelefántra. Kárpáti Sándor 10 szocialista MŰVÉSZETÉRT A múlt évben alig fejeződött be Tarhoson a zeneművészeti szakközépiskolások legjobb zongoristáinak vetélkedése, máris elképzelhetetlen árvíz fogta körül e kis délalföldi települést. Hősi erőfeszítéssel addig szilárdították a közvédelmi gátat, hogy épen megmaradt a település, a híres-nevezetes zenepavilon, az ország egyik legjobb akusztikájú hangversenyterme. Így a békés-tarhosi zenenapok rendezvénysorozat statútuma szerint ez évben a kórusok találkozójának adhatott helyet. A hatnapos rendezvénysorozatban sok-sok érdekes esemény, zenei élmény adódott. Egy ilyen találkozó elképzelhetetlen a volt tarhosi növendékek, a tarhosi baráti kör összejövetele nélkül, ez alkalommal mindig értékelik az elmúlt esztendő eseményeit, meghányják-vetik a következő év zenei programját, az ezzel kapcsolatos teendőket. Természetesnek tűnik az is, hogy a Debreceni Kodály Kórus minden évben hangversenyt ad, nem is egy alkalommal. Ugyancsak elmaradhatatlan az ilyen alkalmakkor a szakmai tanácskozás. Az idén magától értetődően Bartók Béla kórusművészete volt a központi téma. Zoltai Dénes bevezető előadásában Bartók kórusművei és a magyar népdalok kapcsolatvilágát elemezte. A Gulyás György vezette vita aztán tovább gazdagította az előadásban felvetetteket. Természetesen népes érdeklődő közönség gyönyörködte végig a találkozóra összegyülekezett nyolc kórus vetélkedését. Egyáltalán nem a győzelemért folyt most a „küzdelem”, hiszen más és más minőségű kórusok sorakoztak fel egymás után a színpadra. Szerepelt gyermekkórus (Ózdról — F. Győri Katalin vezényletével), volt három női kar (a Békés megyei pedagógusoké — Sárhelyi Jenőné, a XV. kerületi „Tavasz” leánykar — Czeszka Edit és a debreceni zeneművészeti szakközépiskola leánykara — Kövics Zoltán vezényletével). A békéscsabai „Bartók” vegyeskar (Rázga József), a várpalotai bányász „Béke” kórus (G. Somos Margit), a szegedi Bartók kórus (Rozgonyi Éva) mellett a KISZ Központi Művészegyüttesének egyetemi énekkara is (Hollerung Gábor) bemutatta műsorát. Élvezetes nap volt. Igaz, szívesen meghallgattuk volna a budafokiak kamarakórusát is, nem különben a Tisza-parti gimnázium leánykarát Szolnokról — ha bizonyos közlekedtetési „nehézségek” (ne kelljen ezt most kommentálni!) nem marasztalják odahaza őket. Ezek után másnap külön élmény volt végigülni a zsűri értékelését, vitáját, szakmai tanácsadását. Hiszen a kóruskultúrának olyan jeles alkotói, mint Maros Rudolf, Kocsár Miklós, Mező Imre, Szunyogh Balázs zeneszerzők, Raics István, zenei életünk polihisztora, érdekesebbnél érdekesebb és szikrázó szellemességű véleményeket, megjegyzéseket tettek, s pompás duellumokat is folytattak a karvezetőkkel. Mindenesetre gazdag, sokszínű műsort állítottak össze a szombati gálaestre, amikor is átadták a rendelkezésre álló három díjat. Békés város nagydíját a KISZ Központi Művészegyüttesének egyetemi énekkara kapta, a Gulyás György alapította tarhosi díjat a szegedi Bartók Béla kórus. A Zeneművészek Szakszervezetének különdíját a Bartók-kórusok legjobb előadásáért a debreceni zeneművészeti szakközépiskola Kodály leánykara nyerte el. A díjkiosztás után először a vendégszereplésre érkezett Aradi Filharmónia Kórus mutatta be műsorát Doru Serban vezényletével, majd a kórustalálkozón résztvett énekkarok mutatkoztak be legjava számaikkal. Felemelő élményt nyújtott a műsor végén az egyesített kórusokkal előadott Bartók-mű, a Négy szlovák népdal. Aztán kezdetét vette június 29-én a karvezetők továbbképző tanfolyama. A fáradhatatlan tarhosi „diákok” pedig — Budapesten és Békésen és szerte e hazában — már alakítják, szervezik a jövő évi, Kodály Zoltánra emlékező következő találkozó programját. (VI) • A KISZ Központi Művészegyüttes egyetemi énekkara Hollerung Gábor vezényletével nagydíjas A szegedi Bartók kórus — Rozgonyi Éva vezénylete mellett — tarhosi díjas lett, alul a Zeneművészek Szakszervezetének különdíjával jutalmazott debreceni szakközépiskolás leánykar Kovics Zoltán vezénylése alatt A békéstarhosi zenei napok rendszeres vendégei Péczely Sarolta és Tarjáni Ferenc, Lantos István ez évben is közreműködött A tarhosi eszmecsere megnyitóját dr. Zoltai Dénes tartotta, mellette Gulyás György és Tóthpál József (Juhos János felvételei)