Szocialista Művészetért, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1985-04-01 / 4. szám
Február 27-én a Fészek Művészklubban került sor a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének központi vezetőségi ülésére, Vass Imre elnökletével. A jelentős eseményen részt vett többek között Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes és Murai György, a VI. kerületi pártbizottság első titkára is. A központi vezetőségi ülés első napirendi pontjaként a résztvevők tájékoztatót hallgattak meg a művészeti élet időszerű kérdéseiről és tennivalóiról az MSZMP KB Művelődéspolitikai Munkaközösségének állásfoglalása alapján. A szóbeli tájékoztatót Tóth Dezső miniszterhelyettes terjesztette elő. „Tisztelt központi vezetőség — kezdte beszédét Tóth Dezső miniszterhelyettes —, nagyon köszönöm, hogy a Művelődési Minisztérium képviselőjét meghívták. Az ilyen információs kapcsolat kölcsönösen hasznos, és meg vagyok győződve arról, hogy az önök észrevételei, megjegyzései a művészetpolitikai dokumentum közös végrehajtását fogják szolgálni.” A továbbiakban leszögezte, hogy a művészeti élet időszerű kérdéseit ez az állásfoglalás taglalja. „Ha a terület helyzetét és irányítását nézzük, ehhez hozzátartozik, hogy a 60-as évek során a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődés- és művészetpolitikája, annak elvei és fő módszerei révén kialakult és működni kezdett egy szisztéma, amely — természetesen súrlódásokkal, kisebbnagyobb konfliktusokkal, de — végül is művészeti életünknek, művészet és politika viszonyának bizonyos értelemben páratlan kibontakozásához vezetett. A „páratlan” szóval nem egyszerűen túlozni akarok, hanem arra utalni, hogy ez a szisztéma a párt általános politikájának olyan sajátos megvalósítását jelentette, amely — a közös mellett,— érezhetően és kitapinthatóan el is tért más szocialista országok művelődés- és művészetpolitikájától. Körülményeink közt biztosította, hogy az irányítás állandó, érdemleges, vitatkozó, de együttműködő kapcsolatban álljon a magyar szellemi, művészeti élet legkiválóbb személyiségeivel és alkotóival. Akkor is voltak viták és súrlódások, de ezekkel együtt — azt mondhatnám, hogy nemcsak felszabadulás utáni történelmünkben, hanem egész történelmünk során is — talán a legharmonikusabb viszony alakult ki művészet és politika között — amit a szocializmus ebben a periódusban hozott meg. Nos, ez az elveiben, módszereiben, intézményrendszerében jól működő szerkezet valamikor a 70-es évek első harmadában — ezen lehet vitatkozni — kicsit csikorogni, kicsit akadozni kezdett, mozgása lelassult, mára pedig olykor megtorpanni látszik. Úgy érzem, hogy a művelődéspolitikai állásfoglalás tulajdonképpen ezt az általam jobb szó híján megtorpanásnak nevezett helyezetet írja le, ezt kívánja orvosolni mind a művészeti folyamatot, mind a művészeti közéletet, mind pedig a művészeti irányítást illetően. Természetes, ennek a tájékozódási zavarnak az okai végső soron összefüggnek a világpolitikai helyzet megromlásával, a világgazdasági válsággal, amelyek keresztezték a szocializmus extenzív építéséről az intenzív építésére való önmagában is nehéz átváltási korszakunkat. Ilyen körülmények között mit tesz az irányítás? Az elvek, a fő módszerek folytonosságának megőrzése mellett (bizonyos értelemben éppen a folytonosság érdekében) törekszik a megváltozott, módosult helyzethez alkalmazkodni. Ez az alkalmazkodás tulajdonképpen ennek a területnek a reformja, itt keresném e terület reformprogramját is. Megkezdődött a kulturális, művészeti életben az új gazdasági működési szabályozók és az ezzel kapcsolatos jogi szisztémák kiépítése. Folyamatban van a filmszakma az adott helyzethez való alkalmazkodását lehetővé tevő átkomponálása, szervezeti értékű módosítása. Ugyanez indult meg a könyvkiadás területén. Nemrégiben alakult ki a Művelődési Minisztérium hathatós közreműködésével — kicsit megkésve ugyan — a videózás, a videogyártás , kiadás, forgalmazás egész rendje. Megemlíteném még a művészeti díjazási rendszer reformját is, amely ha akadozik is, de azért halad előre. Nem tudom, mennyire ismert, hogy az egész kulturális, művészeti területen napirenden van az időhöz kötött vezetői megbízások rendszerének bevezetése is. A másik, amire az irányítás törekszik: fellépni a nem kívánatos politikai, ideológiai jelenségekkel szemben, illetve a párt- és az állami fegyelem lazulásának a művészeti területen tapasztalható jelenségeivel szemben. Ezt elsősorban meggyőzéssel, az orientális eszközével kívánja végrehajtani. Bizonyos kényszerhelyzetekben azonban a központi, az állami irányítás nem riadt vissza úgynevezett adminisztratív eszközöktől sem. A harmadik, amire az irányítás törekszik, a saját hibáinak és gyengeségeinek lehetséges kiküszöbölése. Amikor azonban az irányítás — jól vagy rosszul — ilyen irányokba igyekszik cselekedni, éppen akkor a hivatalos közélet egyes fórumain, valamint a művészeti terület egyes övezeteiben attraktív támadásoknak van kitéve, amennyiben azt állítják, hogy liberális, engedékeny. A másik oldalról, ezzel egyidejűleg talán még erősebb invektívák érik az irányítást — itt már megfordítanám, elsősorban a területről —, hogy ez az irányítás konzervatív, retrográd, centralizál, nem ad helyet a különböző irányzatoknak, nem társadalmasít, nincs reformprogramja. Ezek a szélsőséges és egymással homlokegyenest ellenkező megítélések eredetüktől és előjelüktől függetlenül akadályozzák a reális helyzetkép kialakítását, akadályozzák az irányítás törekvéseit, hisz a kétoldalú és ellentétes előjelű nyomásnak van bizonyos mértékű demoralizáló hatása is. Ami a művészeti területet illeti, minden művészeti ágban lehetne sok eredményt felsorolni. A dokumentum felvázolja művészeti áganként az elért eredményeket, de megemlíti a hiányosságokat is. Ami a művészeti közéletet illeti, az — az állásfoglalás megállapítása szerint is — romlott. A magam szavaival ezt úgy tudnám összegezni vagy legalábbis egy jellemző oldalát megragadni, hogy a mai művészeti életben az ötvenes évek elejéhez viszonyítva, mintha valamilyen ellenkező előjelű, fordított helyzet kezdene kialakulni. Az ötvenes évek elején a művészeti területet felülről igyekeztek „átpolitizálni” — most mintha alulról próbálnának társadalompolitikai kérdésekkel a művészeti élet, a művészeti terület ideológiai szférájába betörni, e törekvések érezhetően terebélyesednek. Néhányan ezért zárójelbe is teszik a művészet rendeltetésszerű, tulajdonképpeni hivatását, figyelmen kívül hagyják sajátosságait. Emögött esetenként egy rendkívül szűk, kevés személyre korlátozódó ellenzéki mag is áll, állhat, de az ilyen inspirációk erjesztő hatása erősödik. Természetesen vannak ma is olyan konstruktív viták, mint a hatvanas és hetvenes években, de gyarapodnak az olyanok, amelyekben a viták kezdeményezői—olykor provokálói—az adott kérdésekben szélsőséges álláspontot képviselve minden kompromisszumos javaslatot következetesen elutasítanak. Nem nehéz felfedezni az ilyen viták többségében azt a sokszor nem is leplezett, esetenként kifejezett szándékot, hogy kompromittálják, nem a művelődéspolitikát, hanem magát a politikai rendszert. Jellemző, hogy az ilyen törekvések éppen a belső támaszték híján elsősorban kint keresnek fórumot, közvetítő nyilvánosságot.” A továbbiakban Tóth Dezső miniszterhelyettes arról beszélt, hogy mind a művészeti életben jelentkező káros tendenciák ellenében, mind az irányítást érő kétirányú támadásokkal szemben a követendő magatartás: a bevált elveken alapuló politika folytatása, az irányítás munkájának javítása, a művészeti terület reformjának meggyorsítása. E célból a Művelődési Minisztérium cselekvési tervet készített, melyet a különböző intézmények terveivel való egyeztetés után fognak végrehajtani. „Most van szó a VII. ötéves terv kialakításáról is — folytatta— és mi azon vagyunk, hogy a művészetpolitikai dokumentum tartalmi vonatkozásai, amelyek Simó Tibor, az MSZSZ főtitkára Simon László, a kv titkára Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes ÁRA: 2,500 Ft