Szocialista Művészetért, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1985-04-01 / 4. szám

Február 27-én a Fészek Művészklubban ke­rült sor a Művészeti Szakszervezetek Szövetsé­gének központi vezetőségi ülésére, Vass Imre el­nökletével. A jelentős eseményen részt vett töb­bek között Tóth Dezső művelődési miniszter­­helyettes és Murai György, a VI. kerületi párt­­bizottság első titkára is. A központi vezetőségi ülés első napirendi pontjaként a résztvevők tájé­koztatót hallgattak meg a művészeti élet idő­szerű kérdéseiről és tennivalóiról az MSZMP KB Művelődéspolitikai Munkaközösségének ál­lásfoglalása alapján. A szóbeli tájékoztatót Tóth Dezső miniszterhelyettes terjesztette elő. „Tisztelt központi vezetőség — kezdte beszédét Tóth Dezső mi­niszterhelyettes —, nagyon kö­szönöm, hogy a Művelődési Mi­nisztérium képviselőjét meghív­ták. Az ilyen információs kapcso­lat kölcsönösen hasznos, és meg vagyok győződve arról, hogy az önök észrevételei, megjegyzései a művészetpolitikai dokumentum közös végrehajtását fogják szol­gálni.” A továbbiakban leszögezte, hogy a művészeti élet időszerű kérdéseit ez az állásfoglalás tag­lalja. „Ha a terület helyzetét és irá­nyítását nézzük, ehhez hozzátar­tozik, hogy­ a 60-as évek során a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődés- és művészetpolitiká­ja, annak elvei és fő módszerei révén kialakult és működni kez­dett egy szisztéma, amely — ter­mészetesen súrlódásokkal, kisebb­­nagyobb konfliktusokkal, de — végül is művészeti életünknek, mű­vészet és politika viszonyának bi­zonyos értelemben páratlan ki­bontakozásához vezetett. A „pá­ratlan” szóval nem egyszerűen túlozni akarok, hanem arra utal­ni, hogy ez a szisztéma a párt ál­talános politikájának olyan sajá­tos megvalósítását jelentette, amely — a közös mellett,­­— érezhetően és kitapinthatóan el is tért más szocialista országok művelődés- és művészetpolitikájától. Körül­ményeink közt biztosította, hogy az irányítás állandó, érdemleges, vitatkozó, de együttműködő kap­csolatban álljon a magyar szelle­mi, művészeti élet legkiválóbb személyiségeivel és alkotóival. Akkor is voltak viták és súrló­dások, de ezekkel együtt — azt mondhatnám, hogy nemcsak fel­­szabadulás utáni történelmünk­ben, hanem egész történelmünk során is — talán a legharmoniku­­sabb viszony alakult ki művészet és politika között — amit a szo­cializmus ebben a periódusban hozott meg. Nos, ez az elveiben, módszereiben, intézményrendsze­rében jól működő szerkezet vala­mikor a 70-es évek első harmadá­ban — ezen lehet vitatkozni — kicsit csikorogni, kicsit akadozni kezdett, mozgása lelassult, mára pedig olykor megtorpanni látszik. Úgy érzem, hogy a művelődéspoli­tikai állásfoglalás tulajdonképpen ezt az általam jobb szó híján meg­torpanásnak nevezett helyezetet írja le, ezt kívánja orvosolni mind a művészeti folyamatot, mind a művészeti közéletet, mind pedig a művészeti irányítást illetően. Természetes, ennek a tájékozó­dási zavarnak az okai végső so­ron összefüggnek a világpolitikai helyzet megromlásával, a világgaz­dasági válsággal, amelyek keresz­tezték a szocializmus extenzív épí­téséről az intenzív építésére való önmagában is nehéz átváltási kor­szakunkat. Ilyen körülmények kö­zött mit tesz az irányítás? Az el­vek, a fő módszerek folytonossá­gának megőrzése mellett (bizo­nyos értelemben éppen a folyto­nosság érdekében) törekszik a megváltozott, módosult helyzet­hez alkalmazkodni. Ez az alkal­mazkodás tulajdonképpen ennek a területnek a reformja, itt keres­ném e terület reformprogramját is. Megkezdődött a kulturális, mű­vészeti életben az új gazdasági működési szabályozók és az ezzel kapcsolatos jogi szisztémák kiépí­tése. Folyamatban van a film­szakma az adott helyzethez való alkalmazkodását lehetővé tevő át­­komponálása, szervezeti értékű módosítása. Ugyanez indult meg a könyvkiadás területén. Nemré­giben alakult ki a Művelődési Mi­nisztérium hathatós közreműkö­désével — kicsit megkésve ugyan — a videózás, a videogyártás , kiadás­, forgalmazás egész rend­je. Megemlíteném még a művésze­ti díjazási rendszer reformját is, amely ha akadozik is, de azért ha­lad előre. Nem tudom, mennyire ismert, hogy az egész kulturális, művészeti területen napirenden van az időhöz kötött vezetői meg­bízások rendszerének bevezetése is. A másik, amire az irányítás tö­rekszik: fellépni a nem kívánatos politikai, ideológiai jelenségekkel szemben, illetve a párt- és az álla­mi fegyelem lazulásának a művé­szeti területen tapasztalható jelen­ségeivel szemben. Ezt elsősorban meggyőzéssel, az orientális eszkö­zével kívánja végrehajtani. Bizo­nyos kényszerhelyzetekben azon­ban a központi, az állami irányí­tás nem riadt vissza úgynevezett adminisztratív eszközöktől sem. A harmadik, amire az irányítás törekszik, a saját hibáinak és gyen­geségeinek lehetséges kiküszöbölé­se. Amikor azonban az irányítás — jól vagy rosszul — ilyen irányokba igyekszik cselekedni, éppen akkor a hivatalos közélet egyes fóru­main, valamint a művészeti terü­let egyes övezeteiben attraktív tá­madásoknak van kitéve, amennyi­ben azt állítják, hogy liberális, en­gedékeny. A másik oldalról, ezzel egyidejűleg talán még erősebb in­­vektívák érik az irányítást — itt már megfordítanám, elsősorban a területről —, hogy ez az irányítás konzervatív, retrográd, centrali­zál, nem ad helyet a különböző irányzatoknak, nem társadalma­­sít, nincs reformprogramja. Ezek a szélsőséges és egymással homlok­­egyenest ellenkező megítélések ere­detüktől és előjelüktől függetle­nül akadályozzák a reális helyzet­kép kialakítását, akadályozzák az irányítás törekvéseit, hisz a két­oldalú és ellentétes előjelű nyo­másnak van bizonyos mértékű demoralizáló hatása is. Ami a művészeti területet illeti, minden művészeti ágban lehetne sok eredményt felsorolni. A do­kumentum felvázolja művészeti áganként az elért eredményeket, de megemlíti a hiányosságokat is. Ami a művészeti közéletet illeti, az — az állásfoglalás megállapítása szerint is — romlott. A magam szavaival ezt úgy tudnám össze­gezni vagy legalábbis egy jellemző oldalát megragadni, hogy a mai művészeti életben az ötvenes évek elejéhez viszonyítva, mintha vala­milyen ellenkező előjelű, fordított helyzet kezdene kialakulni. Az ötvenes évek elején a művé­szeti területet felülről igyekeztek „átpolitizálni” — most mintha alulról próbálnának társadalom­­politikai kérdésekkel a művészeti élet, a művészeti terület ideológiai szférájába betörni, e törekvések érezhetően terebélyesednek. Néhá­­nyan ezért zárójelbe is teszik a mű­vészet rendeltetésszerű, tulajdon­képpeni hivatását, figyelmen kívül hagyják sajátosságait. Emögött esetenként egy rendkívül szűk, ke­vés személyre korlátozódó ellen­zéki mag is áll­­, állhat, de az ilyen inspirációk erjesztő hatása erősödik. Természetesen vannak ma is olyan konstruktív viták, mint a hatvanas és hetvenes évek­ben, de gyarapodnak az olyanok, amelyekben a viták kezdeménye­zői—olykor provokálói—az adott kérdésekben szélsőséges állás­pontot képviselve minden komp­romisszumos javaslatot követke­zetesen elutasítanak. Nem nehéz felfedezni az ilyen viták többségé­ben azt a sokszor nem is leplezett, esetenként kifejezett szándékot, hogy kompromittálják, nem a mű­velődéspolitikát, hanem magát a politikai rendszert. Jellemző, hogy az ilyen törekvések éppen a belső támaszték híján elsősorban kint keresnek fórumot, közvetítő nyil­vánosságot.” A továbbiakban Tóth Dezső miniszterhelyettes arról beszélt, hogy mind a művészeti életben je­lentkező káros tendenciák ellené­ben, mind az irányítást érő két­irányú támadásokkal szemben a követendő magatartás: a bevált elveken alapuló politika folytatá­sa, az irányítás munkájának javí­tása, a művészeti terület reform­jának meggyorsítása. E célból a Művelődési Minisztérium cselek­vési tervet készített, melyet a kü­lönböző intézmények terveivel való egyeztetés után fognak végrehaj­tani. „Most van szó a VII. ötéves terv kialakításáról is — folytatta­­— és mi azon vagyunk, hogy a művészetpolitikai dokumentum tartalmi vonatkozásai, amelyek Simó Tibor, az MSZSZ főtitkára Simon László, a kv titkára Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes ÁRA: 2,50­0 Ft

Next