Szocialista Művészetért, 1986 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1-2. szám
. Gondjainkat nem az okozza, hogy ez a két fogalom elvileg ellentétes egymással, hanem az, hogy a jelenlegi gazdálkodási mechanizmus megpróbálja ugyan, de gyakorta nem segíti elő a művészeti értékek és a jövedelmezőség egymáshoz közelítését. Ezért helyeseljük a kulturális terület gazdasági szabályozórendszere eddigi tapasztalatainak áttekintését és a szükséges korrekciók elvégzését. Kedvezőbb gazdasági feltételek megteremtését igényeljük a művészi alkotó munka és a művészetközvetítés számára. Olyan helyzet megteremtését szorgalmazzuk, hogy a művészeti intézményekben a művészeti kérdések legyenek ismét a fő témák és az alkotó, értékteremtő és értékterjesztő munkával való foglalkozást ne nyomja el a gazdálkodás ezernyi gondja. Természetesen ez is fontos. Követelmény, hogy még jobban sáfárkodjunk az állami és tanácsi támogatással, saját bevételeinkkel. De számoljunk azzal is, hogy ez utóbbinak is vannak korlátai. Nem akarjuk például, hogy drasztikus helyáremelések miatt kikapcsolódjanak a kultúra áramköréből az alacsony jövedelműek, s ezzel tovább növekedjék a kulturálisan hátrányos helyzetűek száma. De ha a támogatás további növelésére semmiképpen sincs lehetőség, akkor két dolog között lehet választani. Vagy kevesebb számú és kisebb igényű produkciók kerülnek bemutatásra, vagy a működési költségek előteremtése érdekében mégis, más eszköz híján, elkerülhetetlenné válik a további helyáremelés. Azt az álláspontot képviseljük, társadalmi érdek, hogy a nehéz gazdasági körülmények között is szükséges felkelteni a kulturális értékek iránti igényt, támogatni szükséges az új, értékes alkotások létrehozását, terjesztését és nemzetközi cseréjét. Egyetértünk Lázár György elvtársnak az országgyűlés őszi ülésszakán a költségvetési vitában mondott véleményével. Beszédéből most csak azt a részt idézem, amelyben kifejtette a kormánynak azt a véleményét, hogy „a kultúrában az alapvető gazdasági, szervezeti, személyi feltételek biztosítása az állam feladata. A kultúrát nem kívánjuk jövedelmező üzletággá tenni, ám ezzel nem ellentétes az az igény, hogy a kulturális intézmények ésszerűbben gazdálkodjanak eszközeikkel és az alkotók törődjenek műveik elfogadtatásával”. Ugyanakkor kötelességünk jelezni, hogy az elmúlt öt évben a kulturális támogatások reálértéke érzékelhető mértékben csökkent és ez egy sor területen — a filmgyártásban, a köztéri szobrászatban, a színházak és a zenei intézmények működésében s másutt is — egyre komolyabb zavarokat okoz. A központi vezetőségnek az a véleménye, hogy a művészetek társadalmi szerepének megőrzése érdekében biztosítani szükséges a művészeti intézmények működésének alapfeltételeit. Ismerve az ország gazdasági helyzetét, azt kell mondanunk, hogy a különböző csatornákból folyó állami támogatásnak mindenekelőtt az árak emelkedését kell ellensúlyoznia. Emellett keressük azokat az új megoldási formákat, konstrukciókat, amelyek lehetővé teszik a rendelkezésre álló források jobb, hatékonyabb, célra és értékre orientáltabb felhasználását. A jelenlévők közül bizonyára még sokan emlékeznek arra, hogy a IX. kongresszuson többen bírálták a művészeti élet megcsontosodott gazdasági mechanizmusát, túlszabályozottságát, illetve szabályozatlanságát. Akkor még nem beszéltünk ugyan a reformról, viszont szóltunk a változtatás szükségességéről. Ezért helyeseltük a kulturális irányítás és gazdálkodás rendszerének korszerűsítésére vonatkozó párt- és állami döntéseket, amelyeknek alapelvei kimondják: a gazdasági szabályozás rendszerén úgy kell változtatni, hogy az egyszerre szolgálja művelődéspolitikai érdekeinket és a hatékonyabb gazdálkodást. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy itt olyan kérdésekről van szó, amelyek egyaránt alapvetően befolyásolják a művészi alkotómunka feltételeit, a kulturális szolgáltatások alakulását, a művészek és a művészeti dolgozók élet- és munkakörülményeit. Ezért tulajdonítunk nagy jelentőséget annak, hogy részt vegyünk a korszerűsítési munkálatok minden kérdésének kidolgozásában és a tapasztalatok elemzésében. A tapasztalatok pedig arra figyelmeztetnek, hogy világosan el kell különítenünk egymástól a korszerűsítést célzó döntéseket a gazdasági helyzetünkből fakadó kényszerintézkedésektől. így például a központi vezetőségünk a művészeti terület állami támogatásának „befagyasztását” nem tartotta a korszerűsítés velejárójának, hanem kényszerintézkedésnek tekintette. Nem értett egyet azzal, de az ország gazdasági helyzetének ismeretében átmenetileg tudomásul vette. Ebben a helyzetben úgy látjuk, hogy a támogatás növelésére vonatkozó igényünk fenntartása mellett nagyobb figyelmet kell fordítanunk a még lehetséges tartalékok feltárására és arra, hogy a gazdasági szabályozók — pl. a filmgyártás bér- és keresetszabályozásánál, vagy az önálló műtermek bérleti és közüzemi díjának megállapításánál — a jelenleginél több szakmai sajátosságot vegyenek figyelembe. Továbbá ha a támogatás bruttó értéke ez idő szerint még nem növelhető, akkor legalább az elvonások mértékét kellene csökkenteni. A XIII. pártkongresszus határozata számunkra minden tekintetben irányadó, amely megerősítette az MSZMP KB művelődéspolitikai munkaközösségének ismert művészetpolitikai állásfoglalását, amely a megőrzés és a megújulás jegyében jelölte ki az időszerű feladatokat. A dokumentum nagy felelősséggel veszi számba a művészet és a társadalom kapcsolatát. Arra ösztönöz, hogy kedvező lehetőségek teremtődjenek és a létrejött alkotások eljussanak a közönséghez, hiszen régi igazság, közönség nélkül nincs művészet. Figyelmeztet arra, hogy ma még százezrek esnek ki a rendszeres művelődés köréből. Hangsúlyosan szól a vizuális és környezetkultúra növekvő szerepéről, a tömegkommunikáció jelentőségéről és az igényes szórakoztatás szükségességéről. A gazdaságpolitikai és a művészetpolitikai szemlélet egységét és az utóbbi primátusát hangsúlyozza az állásfoglalás. Törekvéseink megerősítését olvashattuk ki a dokumentum soraiból. Mindent elkövetünk, hogy elősegítsük e célok érvényesülését. Újra kell gondolnunk lehetőségeinket és módszereinket, többek között a preferálás és a szociális szempontú támogatás különválasztását is. Mindezek kidolgozásából és megvalósításából szakszervezeti szövetségünk is részt kíván vállalni. Rátérek a második kérdéskörre: hogyan minősíti a központi vezetőség a művészek és a művészeti dolgozók élet- és munkakörülményeit, szakszervezeti szövetségünk érdekképviseleti és érdekvédelmi tevékenységét? Az írásos jelentés és a határozati javaslat is erről szól a legrészletesebben, és a szakmai küldöttértekezleteken is — nem véletlenül — ezzel a kérdéskörrel foglalkozott a legtöbb hozzászóló. Egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a munkát vállaló emberek érdekképviselete és érdekvédelme a szakszervezeti mozgalom olyan egyetemes és hagyományos feladata volt és maradt, amely alapvetően meghatározza a szakszervezet és a tagság viszonyát. Az érdekek feltárására, képviseletére és egyeztetésére, a konfliktusok megelőzésére, illetve feloldására ma is nagy szükség van, és ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy az érdekérvényesítésnek is vannak határai, melyeket a nem elhanyagolható szubjektív tényezők mellett a gazdasági erőforrások szabnak meg. A központi vezetőségünk mindent elkövetett, hogy a IX. kongresszusunk határozatát végrehajtsuk, de nyíltan meg kell mondanunk, hogy ezt csak részben tudtuk elérni. Nem a problémák fel nem ismerésén, vagy azok jogosságának vitatásán, hanem alapvetően az ország gazdasági lehetőségeinek ismert alakulásán múlt, hogy indokolt javaslatainknak is csak egy hányada valósult meg. Jelentésünkben sem titkoltuk, hogy különösen a bérekre, a honoráriumokra, a felújításokra és a fejlesztésre vonatkozó célkitűzéseink egy része meghiúsult, illetve áttolódott a VII. ötéves terv időszakára. A művésztársadalom jövedelmi viszonyaira általában ugyanaz a jellemző, ami az egyéb értelmiségi rétegekére. A művészértelmiség körében fellelhető rossz közérzetnek is a szellemi munka, az alkotó tevékenység anyagi megbecsülésének nem kielégítő szintje az egyik előidézője. Időnként szembe kell néznünk olyan problémákkal is, mint a belső munkanélküliség, vagy az egzisztenciális biztonság hiánya. Foglalkoztatási gondok is jelentkeznek. A csökkenő filmgyártás kevesebb filmest kíván, a vendéglátóipar kevesebb népzenészt szerződtet, megcsappant a képzőművészek, főként a szobrászok megbízása. Mindezek csak példák, melyeket hosszan folytathatnánk a moziüzemi dolgozók, az artisták, a szimfonikus zenekari tagok, az újságírók és a művészetoktatók alacsony átlagkeresetével, a pályakezdők és a nyugdíjasok gondjaival. De azt se rejtsük véka alá, amit elértünk, mert az élet- és munkakörülményekről alkotott képünk csak így válhat teljessé. Befejeződött számos színház, mozi és zeneiskola felújítása. Megjelent az új impresszálási rendelet, valamint a Művészeti Alap új segélyezési rendszere. Lehetővé vált a teljesítményekhez igazodó bérrendszerek kialakítása. Eredményeink további sorolása helyett — írásos jelentésünkben részletesen szólunk erről — most egyetlen dologról, az előadóművészi jogokról szeretnénk rövid tájékoztatást adni. Az első lépés az úgynevezett „kazettajogdíj” meghonosítása volt. Nemcsak mi, hanem a zeneművészek és a színészek nemzetközi szakszervezeti szövetségeiben is jó visszhangot kiváltó kormányintézkedésnek minősítették, hogy 1983- ban a világon harmadikként, nálunk is bevezették a kazettajogdíjat. Ahogy a statisztikai adatokból is kitűnik, nem csekély összegről van szó: két év alatt 14 millió forintot tett ki, amely megközelíti egy évi tagdíjbevételünket. Számításaink szerint ez az összeg a jövőben tovább növekszik. Felhasználásáról tételesen beszámolunk, de mégis idekívánkozik, hogy az elmúlt napokban 300 alacsony nyugdíjjal rendelkező előadóművész részére 2-3000 forintos segélyeket juttattunk. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy többen sírva vették át ezt a nem várt rendkívüli segélyt. Bár tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel nem oldódik meg a nyugdíjasok problémája, mégis jelentős az a segítség, amelyet az előadóművészek jogdíjalapjából ennek a rétegnek és általában a pályán lévőknek nyújtani tudunk. A második lépést a napokban tettük meg, amikor szakszervezeti szövetségünk egyetértését adta a televízió új honorárium-szabályzatához. Sok vita előzte meg a megállapodást, különösen szakszervezetünk ama javaslatát, hogy rögzítsük a tv-produkciók filmen vagy videón történő forgalmazása, illetve ismétlése esetén fizetendő díjakat is. Azt is el kell mondanunk, nagyra értékeljük a tévé vezetésének azt a tudatos törekvését, hogy rendezze a honoráriumokat és előteremtse az ehhez szükséges pénzügyi fedezetet. Ezzel a honorárium-rendelettel az előadóművészi jogok érvényesítésében jelentős mérföldkőhöz értünk. Következő lépésként az úgynevezett kereskedelmi hanglemezek sugárzása, valamint a kábeltelevíziózás utáni jogdíjakat kívánjuk hasonló módon elismertetni, továbbá a Szerzői Jogi Törvény korszerűsítését szorgalmazni. A VII. ötéves tervben érzékelhető javulást akarunk elérni, mind a keresetekben, mind a munkakörülményekben. Minderre, úgy gondoljuk, feljogosít bennünket a XIII. pártkongresszus határozata, a gazdasági fejlődés ütemének tervezett élénkülése, és nem utolsó sorban az emberek tenniakarása. A 40 órás munkahétre való áttérés — és tegyük hozzá, egyik-másik helyen az ötnapos munkahét tényleges megvalósítása — is minden bizonnyal kedvező visszhangra talál a tagság körében. Örömünkre szolgál, hogy a VI. ötéves tervben megtörtént az Állami Operaház rekonstrukciója, a VII. ötéves tervben pedig megkezdődik a Nemzeti Színház felépítése és tovább folytatódik a színházak, a mozik és zeneiskolák felújítása. Kiemelkedő fontosságúnak tartjuk, hogy a Magyar Televízió hozzájusson a műsorkészítéshez és a technikai fejlesztéshez elengedhetetlenül szükséges anyagi erőforrásokhoz, különös tekintettel a műholdas műsorszórás közeli megjelenésére. Tudjuk, hogy egyszerre nem oldható meg minden, ezért ahogy a IX. kongresszus után is tettük, egyeztetett munkaprogramot akarunk kidolgozni a Művelődési Minisztérium, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió vezetőivel, azzal a különbséggel, hogy most kívánatosnak tartanánk, ha ennek kidolgozásába a Pénzügyminisztérium, az Országos Tervhivatal, valamint az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal is bekapcsolódna. Rátérve a harmadik kérdésre: szólni kívánunk arról is, hogyan értékeljük a művészeti szakszervezetek tevékenységét, pontosabban hogyan értékeli ezt a tagság, és mit vár érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetétől? Túlzás nélkül jelenthetjük a kongresszusnak, hogy őszinte, izgalmas, sokszor szenvedélyes és általában jobbító szándékú párbeszéd alakult ki a választási rendezvényeken. A tagság elismeréssel szólt az eredményekről, de keményen bírálta a hibákat, a tehetetlenséget és a korábbihoz képest határozottabban fejezte ki a véleményét és igényét, mind a szakma, mind a dolgozók érdekében. Bebizonyosodott, hogy nem csökkent a szakszervezetek társadalmi presztízse. Hellyel-közzel persze ez is felmerült, hiszen szakszervezeti munkánk sem állt mindenkor és mindenhol a helyzet magaslatán. Az alapszervezeti választások és a küldöttértekezletek, de úgy is mondhatnám, a „kis kongresszusok” is azt mutatják, hogy az emberek bíznak a szakszervezetben és minden korábbinál fontosabbnak tartják, hogy kik és hogyan képviselik a tagságot. És abból sem csináltak titkot, hogy még kezdeményezőbb és határozottabb szakszervezeti érdekképviseletet akarnak. Nem lehet vitás, hogy a jövőben szakszervezeti munkánknak, az eseményekre, a központi és a helyi intézkedésekre gyakorolt hatását kell növelni. Eredménycentrikusabban kell dolgoznunk. Vitáinkról, sikereinkről, de kudarcainkról is rövid úton tájékoztatnunk kell az érintett tagságot. Senki sem vitatta, hogy a művé- A felszólalókra oda kellett figyelni, a képen Sunyovszky Szilvia színművésznő (Fotó: Mezey Béla) Az elnökség a felszólalókat figyeli (balra jobbra: Simon László, az MSZSZ kv titkára, Várkonyi György, a számvizsgáló bizottság elnöke, Virizlay Gyula, a SZOT titkára, Simó Tibor az MSZSZ főtitkára, Baranyai Tibor, a SZOT főtitkára (Fotó: Mezey Béla) Gobbi Hilda művésznő a résztvevők között (Fotó: Mezey Béla) SZOCIALISTA MŰVÉSZETÉRT