Szocialista Művészetért, 1986 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1-2. szám

. Gondjainkat nem az okozza, hogy ez a két fogalom elvileg ellen­tétes egymással, hanem az, hogy a jelenlegi gazdálkodási mechaniz­mus megpróbálja ugyan, de gya­korta nem segíti elő a művészeti értékek és a jövedelmezőség egy­máshoz közelítését. Ezért helyesel­jük a kulturális terület gazdasági szabályozórendszere eddigi tapasz­talatainak áttekintését és a szük­séges korrekciók elvégzését. Kedvezőbb gazdasági feltételek megteremtését igényeljük a­ művé­szi alkotó munka és a művészet­közvetítés számára. Olyan helyzet megteremtését szorgalmazzuk, hogy a művészeti intézményekben a művészeti kérdések legyenek is­mét a fő témák és az alkotó, érték­teremtő és értékterjesztő munkával való foglalkozást ne nyomja el a gazdálkodás ezernyi gondja. Ter­mészetesen ez is fontos. Követel­mény, hogy még jobban sáfárkod­junk az állami és tanácsi támoga­tással, saját bevételeinkkel. De számoljunk azzal is, hogy ez utób­binak is vannak korlátai. Nem akarjuk például, hogy drasztikus helyáremelések miatt kikapcso­lódjanak a kultúra áramköréből az alacsony jövedelműek, s ezzel to­vább növekedjék a kulturálisan hátrányos helyzetűek száma. De ha a támogatás további nö­velésére semmiképpen sincs lehe­tőség, akkor két dolog között lehet választani. Vagy kevesebb számú és kisebb igényű produkciók ke­rülnek bemutatásra, vagy a műkö­dési költségek előteremtése érde­kében mégis, más eszköz híján, el­kerülhetetlenné válik a további helyáremelés. Azt az álláspontot képviseljük, társadalmi érdek, hogy a nehéz gazdasági körülmények között is szükséges felkelteni a kulturális ér­tékek iránti igényt, támogatni szükséges az új, értékes alkotások létrehozását, terjesztését és nem­zetközi cseréjét. Egyetértünk Lázár György elv­társnak az országgyűlés őszi ülés­szakán a költségvetési vitában mondott véleményével. Beszédéből most csak azt a részt idézem, amelyben kifejtette a kormánynak azt a véleményét, hogy „a kultúrá­ban az alapvető gazdasági, szerve­zeti, személyi feltételek biztosítása az állam feladata. A kultúrát nem kívánjuk jövedelmező üzletággá tenni, ám ezzel nem ellentétes az az igény, hogy a kulturális intézmé­nyek ésszerűbben gazdálkodjanak eszközeikkel és az alkotók törőd­jenek műveik elfogadtatásával”. Ugyanakkor kötelességünk je­lezni, hogy az elmúlt öt évben a kulturális támogatások reálértéke érzékelhető mértékben csökkent és ez egy sor területen — a filmgyár­tásban, a köztéri szobrászatban, a színházak és a zenei intézmények működésében s másutt is — egyre komolyabb zavarokat okoz. A központi vezetőségnek az a véleménye, hogy a művészetek tár­sadalmi szerepének megőrzése ér­dekében biztosítani szükséges a művészeti intézmények működé­sének alapfeltételeit. Ismerve az or­szág gazdasági helyzetét, azt kell mondanunk, hogy a különböző csatornákból folyó állami támoga­tásnak mindenekelőtt az árak emelkedését kell ellensúlyoznia. Emellett keressük azokat az új meg­oldási formákat, konstrukciókat, amelyek lehetővé teszik a rendel­kezésre álló források jobb, haté­konyabb, célra és értékre orien­­táltabb felhasználását. A jelenlévők közül bizonyára még sokan emlékeznek arra, hogy a IX. kongresszuson többen bírál­ták a művészeti élet megcsontoso­dott gazdasági mechanizmusát, túlszabályozottságát, illetve sza­bályozatlanságát. Akkor még nem beszéltünk ugyan a reformról, vi­szont szóltunk a változtatás szük­ségességéről. Ezért helyeseltük a kulturális irányítás és gazdálkodás rendszerének korszerűsítésére vo­natkozó párt- és állami döntéseket, amelyeknek alapelvei kimondják: a gazdasági szabályozás rendsze­rén úgy kell változtatni, hogy az egyszerre szolgálja művelődéspoli­tikai érdekeinket és a hatékonyabb gazdálkodást. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy itt olyan kérdésekről van szó, amelyek egyaránt alapvetően be­folyásolják a művészi alkotómun­ka feltételeit, a kulturális szolgál­tatások alakulását, a művészek és a művészeti dolgozók élet- és munkakörülményeit. Ezért tulaj­donítunk nagy jelentőséget annak, hogy részt vegyünk a korszerűsí­tési munkálatok minden kérdésé­nek kidolgozásában és a tapaszta­latok elemzésében. A tapasztalatok pedig arra figyel­meztetnek, hogy világosan el kell különítenünk egymástól a korszerű­sítést célzó döntéseket a gazdasági helyzetünkből fakadó kényszerin­tézkedésektől. így például a köz­ponti vezetőségünk a művészeti te­rület állami támogatásának „be­fagyasztását” nem tartotta a kor­szerűsítés velejárójának, hanem kényszerintézkedésnek tekintette. Nem értett egyet azzal, de az or­szág gazdasági helyzetének isme­retében átmenetileg tudomásul vet­te. Ebben a helyzetben úgy látjuk, hogy a támogatás növelésére vo­natkozó igényünk fenntartása mel­lett nagyobb figyelmet kell fordí­tanunk a még lehetséges tartalékok feltárására és arra, hogy a gazda­sági szabályozók — pl. a filmgyár­tás bér- és keresetszabályozásánál, vagy az önálló műtermek bérleti és közüzemi díjának megállapításá­nál — a jelenleginél több szakmai sajátosságot vegyenek figyelembe. Továbbá ha a támogatás bruttó ér­téke ez idő szerint még nem növel­hető, akkor legalább az elvonások mértékét kellene csökkenteni. A XIII. pártkongresszus hatá­rozata számunkra minden tekin­tetben irányadó, amely megerősí­tette az MSZMP KB művelődés­­politikai munkaközösségének is­mert művészetpolitikai állásfogla­lását, amely a megőrzés és a meg­újulás jegyében jelölte ki az idő­szerű feladatokat. A dokumentum nagy felelősség­gel veszi számba a művészet és a társadalom kapcsolatát. Arra ösz­tönöz, hogy kedvező lehetőségek teremtődjenek és a létrejött alkotá­sok eljussanak a közönséghez, hi­szen régi igazság, közönség nél­kül nincs művészet. Figyelmeztet arra, hogy ma még százezrek esnek ki a rendszeres mű­velődés köréből. Hangsúlyosan szól a vizuális és környezetkultúra növekvő szerepéről, a tömegkom­munikáció jelentőségéről és az igé­nyes szórakoztatás szükségességé­ről. A gazdaságpolitikai és a mű­vészetpolitikai szemlélet egységét és az utóbbi primátusát hangsú­lyozza az állásfoglalás. Törekvé­seink megerősítését olvashattuk ki a dokumentum soraiból. Mindent elkövetünk, hogy elősegítsük e cé­lok érvényesülését. Újra kell gon­dolnunk lehetőségeinket és mód­szereinket, többek között a prefe­rálás és a szociális szempontú tá­mogatás különválasztását is. Mind­ezek kidolgozásából és megvalósí­tásából szakszervezeti szövetsé­günk is részt kíván vállalni. Rátérek a második kérdéskörre: hogyan minősíti a központi veze­tőség a művészek és a művészeti dolgozók élet- és munkakörülmé­nyeit, szakszervezeti szövetségünk érdekképviseleti és érdekvédelmi tevékenységét? Az írásos jelentés és a határozati javaslat is erről szól a legrészletesebben, és a szakmai küldöttértekezleteken is — nem véletlenül — ezzel a kérdéskörrel foglalkozott a legtöbb hozzá­szóló. Egyértelműen ki kell monda­nunk, hogy a munkát vállaló em­berek érdekképviselete és érdekvé­delme a szakszervezeti mozgalom olyan egyetemes és hagyományos feladata volt és maradt, amely alapvetően meghatározza a szak­­szervezet és a tagság viszonyát. Az érdekek feltárására, képvi­seletére és egyeztetésére, a konflik­tusok megelőzésére, illetve feloldá­sára ma is nagy szükség van, és ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy az érdekérvényesí­tésnek is vannak határai, melyeket a nem elhanyagolható szubjektív tényezők mellett a gazdasági erő­források szabnak meg. A központi vezetőségünk min­dent elkövetett, hogy a IX. kong­resszusunk határozatát végrehajt­suk, de nyíltan meg kell mondanunk, hogy ezt csak részben tudtuk elérni. Nem a problémák fel nem ismeré­sén, vagy azok jogosságának vita­tásán, hanem alapvetően az ország gazdasági lehetőségeinek ismert alakulásán múlt, hogy indokolt ja­vaslatainknak is csak egy hányada valósult meg. Jelentésünkben sem titkoltuk, hogy különösen a bé­rekre, a honoráriumokra, a felújí­tásokra és a fejlesztésre vonatkozó célkitűzéseink egy része meghiú­sult, illetve áttolódott a VII. ötéves terv időszakára. A művésztársadalom jövedelmi viszonyaira általában ugyanaz a jellemző, ami az egyéb értelmiségi rétegekére. A művészértelmiség kö­rében fellelhető rossz közérzetnek is a szellemi munka, az alkotó te­vékenység anyagi megbecsülésének nem kielégítő szintje az egyik elő­idézője. Időnként szembe kell néznünk olyan problémákkal is, mint a bel­ső munkanélküliség, vagy az eg­zisztenciális biztonság hiánya. Fog­lalkoztatási gondok is jelentkez­nek. A csökkenő filmgyártás ke­vesebb filmest kíván, a vendéglátó­­ipar kevesebb népzenészt szerződ­tet, megcsappant a képzőművészek, főként a szobrászok megbízása. Mindezek csak példák, melyeket hosszan folytathatnánk a mozi­üzemi dolgozók, az artisták, a szimfonikus zenekari tagok, az új­ságírók és a művészetoktatók ala­csony átlagkeresetével, a pályakez­dők és a nyugdíjasok gondjai­val. De azt se rejtsük véka alá, amit elértünk, mert az élet- és munka­­körülményekről alkotott képünk csak így válhat teljessé. Befejező­dött számos színház, mozi és zene­iskola felújítása. Megjelent az új impresszálási rendelet, valamint a Művészeti Alap új segélyezési rend­szere. Lehetővé vált a teljesítmé­nyekhez igazodó bérrendszerek ki­alakítása. Eredményeink további sorolása helyett — írásos jelenté­sünkben részletesen szólunk er­ről — most egyetlen dologról, az előadóművészi jogokról szeretnénk rövid tájékoztatást adni. Az első lépés az úgynevezett „ka­­zettajogdíj” meghonosítása volt. Nemcsak mi, hanem a zeneművé­szek és a színészek nemzetközi szakszervezeti szövetségeiben is jó visszhangot kiváltó kormányintéz­kedésnek minősítették, hogy 1983- ban a világon harmadikként, ná­lunk is bevezették a kazettajogdí­­jat. Ahogy a statisztikai adatokból is kitűnik, nem csekély összegről van szó: két év alatt 14 millió forintot tett ki, amely megközelíti egy évi tagdíjbevételünket. Számításaink szerint ez az összeg a jövőben to­vább növekszik. Felhasználásáról tételesen beszámolunk, de mégis idekívánkozik, hogy az elmúlt na­pokban 300 alacsony nyugdíjjal rendelkező előadóművész részére 2-3000 forintos segélyeket juttat­tunk. Nem túlzok, ha azt mon­dom, hogy többen sírva vették át ezt a nem várt rendkívüli segélyt. Bár tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel nem oldódik meg a nyugdíja­sok problémája, mégis jelentős az a segítség, amelyet az előadóművé­szek jogdíjalapjából ennek a réteg­nek és általában a pályán lévőknek nyújtani tudunk. A második lépést a napokban tet­tük meg, amikor szakszervezeti szövetségünk egyetértését adta a televízió új honorárium-szabályza­tához. Sok vita előzte meg a meg­állapodást, különösen szakszerve­zetünk ama javaslatát, hogy rög­zítsük a tv-produkciók filmen vagy videón történő forgalmazása, illet­ve ismétlése esetén fizetendő díja­kat is. Azt is el kell mondanunk, nagyra értékeljük a tévé vezetésé­nek azt a tudatos törekvését, hogy rendezze a honoráriumokat és elő­teremtse az ehhez szükséges pénz­ügyi fedezetet. Ezzel a honorárium-rendelettel az előadóművészi jogok érvényesí­tésében jelentős mérföldkőhöz ér­tünk. Következő lépésként az úgy­nevezett kereskedelmi hangleme­zek sugárzása, valamint a kábel­televíziózás utáni jogdíjakat kíván­juk hasonló módon elismertetni, továbbá a Szerzői Jogi Törvény korszerűsítését szorgalmazni. A VII. ötéves tervben érzékelhe­tő javulást akarunk elérni, mind a keresetekben, mind a munkakörül­ményekben. Minderre, úgy gondol­juk, feljogosít bennünket a XIII. pártkongresszus határozata, a gaz­dasági fejlődés ütemének tervezett élénkülése, és nem utolsó sorban az emberek tenniakarása. A 40 órás munkahétre való áttérés — és tegyük hozzá, egyik-másik helyen az ötnapos munkahét tényleges megvalósítása — is minden bi­zonnyal kedvező visszhangra talál a tagság körében. Örömünkre szolgál, hogy a VI. ötéves tervben megtörtént az Álla­mi Operaház rekonstrukciója, a VII. ötéves tervben pedig megkez­dődik a Nemzeti Színház felépíté­se és tovább folytatódik a színhá­zak, a mozik és zeneiskolák felújí­tása. Kiemelkedő fontosságúnak tartjuk, hogy a Magyar Televízió hozzájusson a műsorkészítéshez és a technikai fejlesztéshez elengedhe­tetlenül szükséges anyagi erőforrá­sokhoz, különös tekintettel a mű­holdas műsorszórás közeli megje­lenésére. Tudjuk, hogy egyszerre nem old­­ható meg minden, ezért ahogy a IX. kongresszus után is tettük, egyeztetett munkaprogramot aka­runk kidolgozni a Művelődési Mi­nisztérium, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió vezetőivel, azzal a különbséggel, hogy most kívána­tosnak tartanánk, ha ennek kidol­gozásába a Pénzügyminisztérium, az Országos Tervhivatal, valamint az Állami Bér- és Munkaügyi Hi­vatal is bekapcsolódna. Rátérve a harmadik kérdésre: szólni kívánunk arról is, hogyan értékeljük a művészeti szakszerve­zetek tevékenységét, pontosabban hogyan értékeli ezt a tagság, és mit vár érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetétől? Túlzás nélkül je­lenthetjük a kongresszusnak, hogy őszinte, izgalmas, sokszor szenve­délyes és általában jobbító szándé­kú párbeszéd alakult ki a választási rendezvényeken. A tagság elisme­réssel szólt az eredményekről, de keményen bírálta a hibákat, a tehe­tetlenséget és a korábbihoz képest határozottabban fejezte ki a véle­ményét és igényét, mind a szakma, mind a dolgozók érdekében. Bebizonyosodott, hogy nem csökkent a szakszervezetek társa­dalmi presztízse. Hellyel-közzel persze ez is felmerült, hiszen szak­­szervezeti munkánk sem állt min­denkor és mindenhol a helyzet ma­gaslatán. Az alapszervezeti válasz­tások és a küldöttértekezletek, de úgy is mondhatnám, a „kis kong­resszusok” is azt mutatják, hogy az emberek bíznak a szakszerve­zetben és minden korábbinál fon­tosabbnak tartják, hogy kik és ho­gyan képviselik a tagságot. És ab­ból sem csináltak titkot, hogy még kezdeményezőbb és határozottabb szakszervezeti érdekképviseletet akarnak. Nem lehet vitás, hogy a jövőben szakszervezeti munkánknak, az eseményekre, a központi­ és a he­lyi intézkedésekre gyakorolt hatá­sát kell növelni. Eredménycentri­­kusabban kell dolgoznunk. Vi­táinkról, sikereinkről, de ku­darcainkról is rövid úton tájékoz­tatnunk kell az érintett tagságot. Senki sem vitatta, hogy a művé- A felszólalókra oda kellett figyelni, a képen Sunyovszky Szilvia színművésznő (Fotó: Me­­zey Béla) Az elnökség a felszólalókat figyeli (balra jobbra: Simon László, az MSZSZ kv titkára, Várkonyi György, a számvizsgáló bizottság elnöke, Virizlay Gyula, a­ SZOT titkára, Simó Tibor az MSZSZ főtitkára, Baranyai Tibor, a SZOT főtitkára (Fotó: Mezey Béla) Gobbi Hilda művésznő a résztvevők között (Fotó: Mezey Béla) SZOCIALISTA MŰVÉSZETÉRT

Next