Szolnok Megyei Néplap, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-23 / 302. szám
1 december 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Választás előtt a kultúrfelelősökről A SZOT Elnökségének határozata szerint 1967. február 1-e és március 15-e között kerül sor a szakszervezeti bizottságok újjáválasztására. Megyénkben is nagyban folynak már az előkészületek, a jelölőbizottságok hozzákezdtek munkájukhoz, hogy olyan személyeket javasoljanak az alapszervezetek tagságának, akik megfelelnek az egyre nagyobb követelményeknek. Sok múlik a szakszervezeti mozgalom alsóbb tisztségviselőin, tőlük függ, hogy mennyire sikerül megvalósítani az előttünk álló feladatokat. Az alkalmas kultúrfelelősök megválasztása dönti el, hogy az üzemi népművelés hány dolgozót tud bevonni hatókörébe, mennyi lesz a kultúra áramába bekapcsolódók száma. Megfelelő általános műveltség, politikai felkészültség, jó szervezőkészség jellemezze a szakszervezeti népművelőket és a dolgozók körében is népszerűek legyenek. Csak így tudnak eredményt elérni. Vajon ilyenk-e jelenlegi kultúrfelelőseink? Az iskolai végzettséget tekintve 50 százalékuk rendelkezik általános iskolai, vagy ennek megfelelő képesítéssel, 30 százalékuk érettségizett, 10 százaléknak egyetemi vagy főiskolai végzettsége van. Sajnos 10 százalékuk még az általános iskolát sem fejezte be. A MEDOSZ, az ÉDOSZ és a KPVDSZ szakmák területén még ennél is rosszabb az arány. Nem lehet fetisizálni az iskolát, de a magasabb képzettség mégis több lehetőséget, kedvezőbb feltételeket teremt a kultúrfelelősök munkájához. Azt várhatnánk, hogy a 60 százalékot kitevő érettségi nélküli szakszervezeti népművelő közül sokan tanulnak tovább, magasabb képesítést igyekeznek szerezni. Akik másokat buzdítanak a művelődésre, azok maguk is jó példát mutatnak. Ennek ellenére a szakszervezeti kultúrfelelősök 86 százaléka semmilyen állami oktatásban sem vesz részt, és csak 7 százalékuk tanul tovább középiskolában. Kicsit érvényesülni látszik a vizet prédikál és bort iszik közmondás. A politikai képzésben való részvételt illetően is sokkal többet várnánk az üzemi kultúrfelelősöktől. Hatvan százalékuk nem végzett még politikai iskolát vagy tanfolyamot, 28 százalék valamilyen pártoktatásban vett részt, és csak 6 százaléknak van egy hónaposnál magasabb pártiskolája. Sajnos ezen a kedvezőtlen helyzeten sem akarnak változtatni, szakszervezeti népművelők közül 62 százalék egyáltalán nem vesz részt politikai oktatásban, 27 százalék pártoktatásra jár, és 6 százalék végzi a marxista középiskolát vagy az esti egyetemet. Rendkívül nagy a fluktuáció is a szakszervezeti kultúrfelelősök körében. Hatvanhat százalékuk alig néhány éve végez népművelési munkát és csak 21 százalékuk van öt évnél régebben ezen a poszton. Ezért a kialakult állapotért felelősség terheli a szakszervezeti bizottságokat, de a középszerveket is. Nem adtak meg minden segítséget a kulturális munkához, sokszor magára maradt az üzemi kultúrfelelős, így azután nem csoda, ha gyakran váltották egymást. A mozgalmi vezetőkön túl a gazdasági irányítóktól is több megbecsülést és támogatást várnánk, hisz a műveltebb, magasabb képzettségű munkások nagyobb teljesítményt is nyújhatnak, nem vész kárba a népművelésre fordított energia. Rövidesen sor kerül a szakszervezeti bizottságok választására. Nem mindegy, hogy kik kerülnek az üzemekben, intézményekben a különböző tisztségekbe. Rajtunk és a többi szakszervezeti szerven is múlik, hogy a kultúrfelelősök hálózata kedvezőbb képet mutasson, mert bár az üzemi népművelő, az szb kultúrfelelőse csak egy ember, sok függ tőle, hogy sikerül-e élőbbé jutnunk a magasabb műveltségért, a szocialista kultúra elterjesztéséért való munkánkban. A felnőttoktatás szervezése, a politikai iskolákra való mozgósítás, a különböző ismeretterjesztő előadások tartása, a könyvtári munka, a művészeti rendezvények látogatására való szervezés csak néhány fontosabb területe az üzemi népművelésnek. A szocialista brigádok kulturális tevékenysége, a munkásszállásokon lakók művelődése az üzemi kultúrfelelősök munkájától is függ. Nem közömbös számunkra, hogy kiket választanak meg erre a nem könnyű, de megtisztelő posztra. Azon legyünk, hogy sikerüljön e téren is döntő változást elérni. Sági Pál az SZMT Kulturális Bizottságának vezetője J4CK KhROl! 4G ! ÚTON Az amerikai beat-irodalom egyik kiemelkedő egyéniségének a korszakot reprezentáló, kitűnő regénye egy évtized után jutott kezünkbe, de a mai napig eleven és találó. Kerouac első személyben írt művén furcsa kettősség vonul végig, hiszen a főszereplő, a tipikus beatnik Dean Moriarty személye gyakran háttérbe szorul a beszélő Sal Paradise mellett, ők ketten mintha e egyek lennének, s az író szinte azonosul mindkettőjükkel. A mesélő (akinek van családja, otthona, foglalkozása) gondolkodás nélkül követi Dean barátját, aki rajongója és egyben példaképe is. Tévelygésük, az önmaguk elől való menekülés zilált ámokfutáshoz hasonlít. Hová, minek, miért? Furcsa, megmagyarázhatatlan látomások, kimondhatatlan vágyak gyötrik őket, de nem tudják, mi után sóvárognak. Valamiféle mai „carpe diem”-szellem hatalmasodott el rajtuk, ebben lebegnek, támpont és cél nélkül. Okát is jelzi néhol egy utalással az író: senki sem tudja, mi vár rá, csak azt tudja, hogy mind magányosabb, öregebb, nyomorultabb lesz. Érdekesnek hangzik ez a gazdagnak ismert Egyesült Államok polgára szájából. De az ország ellentmondásokban, a kisemberek összeroppant álmaiban, a Dean-hez hasonló, minden iránt — de csak egy pillanatig — érdeklődő, nyughatatlanul kóboroló semmittevőkben is gazdag. Ital, marijuana, szinte naponta más városok és más lányok, a modern Jazz harsogása, lopott kocsikon eszeveszett száguldás New York-tól Texas-ig, a semmiben ebből áll kilátástalan életük. Mindez olyan jól megírva, hogy az olvasót szinte csábítaná, ha nem sajnálná őket. Szomorú vándorok ők a sötét, elviselhetetlenül édes kaliforniai éjszakában, akik torkig vannak és halálosan unnak mindent. Egyre inkább úgy viselkednek, mint az eszelősök, egyszerre akarnak mindent csinálni, de kedvük már nincs semmihez. A vén zenésznek nem lehet új nótát tanítani, ezzel nyugtatják meg magukat, és csak beszélnek, fecsegnek, végeláthatatlanul, hogy megtudjanak valamit egymásról, önmagukról, az emberekről. Ifjúságuk hosszú öngyilkosság. Előttük már semminek sincs értéke, minden haszon nélkül való, csak menni muszáj. S. A. ti Fiatalok zeneiskolája Egy öreg, földszintes házban működik a mezőtúri zeneiskola. Mégis talán a megye legfiatalabb ilyen intézete. Korát nem fennállásának ideje határozza meg, hanem, hogy a több mint kétszáz mezőtúri gyereket egy nagyon fiatal tantestület vezeti be a zene művészetébe. Amikor ott jártunk, éppen a félévi hangszeres beszámoltatások folytak. Kós Andrásné, az iskola igazgatója is az egyik vizsgabizottságból jött ki a kedvünkért. Az irodában beszélgettünk. — Négy tanszakon folyik zeneoktatás intézetünkben. A tantestületnek tizenegy tagja van, közülük kilencen zeneiskolánkban vannak főállásban. A tantestület átlagéletkora nagyon alacsony. Az utóbbi években főiskolásokkal kötöttünk óraadói szerződést és amikor végeztek, itt is maradtak — mondja az igazgatónő. — Tudomásom szerint a helyi vezetők és a megyei tanács is segít a fiatal tantestület problémáinak megoldásában, hogy a pályakezdő tanárok Mezőtúron telepedhessenek le. Helyi és megyei segítséggel valóban most építenek majd a zeneiskolának egy pedagógus lakást. Ezt házaspár kapja meg. A férj és a feleség is a zeneiskolában tanít. — És van ilyent — A tantestület zömében nőtlenekből és hajadonosból áll — válaszol mosolyogva az igazgatónő. — Úgyhogy valószínűleg pályázat útján hirdetünk majd állást házaspár részére, hiszen még amúgy sem vagyunk elegen. A négy tanszakon több mint kétszáz gyerek tanul és van egy kihelyezett zeneiskolánk Túrkevén is. A beszélgetés után az igazgatónő bennünket is beinvitált abba a terembe, ahol a hegedű-tanszak félévi meghallgatása folyt. Az ajtó előtt izgatott kislányok, kisfiúk várták, hogy a tanári bizottság előtt számot adhassanak tudásukról. Odabent azonban a segítőkész arcokat látva minden bizonnyal valamennyien megnyugodtak. Kós Andrásné, a zeneiskola igazgatója, Szűcs Éva harmadéves növendék ad számot tudásáról CSECSEMŐ ÚR — Nem jössz fel? Estére jó tv lesz... Andrea a fejét se fordította felém, csak úgy hümmögve kérdeze, hol lakom. Mondom neki, hogy hol „Szép környék” — mondta erre. Ebben a lakásban minden összejött. Szemben a csarnok, hajnalban rángatják az asztalokat, teherautók döbörögnek. A ház előtt a kocsma. A szomszédban egy csecsemő üvölt Andreát hetek óta a legképtelenebb szöveggel hívom. Kell nekem. Nagyon jó lenne! Látom, ahogy kibújik a pulóveréből, nagy kontyában megakad a pulcsi nyaka. Cibálja, az orra komikusan kidudorodik a vékony anyagon, keze mókásan kálimnál. Bezárta magát A két mellét látom. Őrület. Andrea sohasem hord melltartót Megmondom őszintén, ilyenkor legszívesebben elrohannék itthonról. Mit csináljak itthon? Hallgassam a részegek hangoskodását, vagy egy csecsemő hisztériájét? Tegnap aztán feljött. Minek részletezzem, hogy előtte ilyen, meg ilyen izgatott voltam. Elrendeztem mindent a helyére, meg ilyenek Szóval megérkezett. Percek alatt hetet-havat összehordtam neki, nem is tudom elmondani A lényeg az, hogy mindent akartam már csinálni, csak beszélgetni nem. ..Hát igyunk!...” És Ittunk... Aztán megint: „Hát igyunk!...” És ittunk... Még a lélegzetemet is szabályoztam, amikor haját érintette az arcom. Mi az isten van ezzel a rohadt ággyal. Tolom a lábammal, legalább a fekhely lenne kész! — Andrea hátra hajtja a fejét, mint egy óriási fa lassan ledől. Ebben a pillanatban, mintha a világon én lennék a legádázabb ellensége, felsikoltott a szomszéd hisztériás porontya. Beleüvöltött... Most mondjam el, hogy Andrea tágra kerekítette a szemét és a szekrény felé pillogott. Felugrott! Valami föltámadt benne, talán a mindenhol leselkedő gyerek! — Hol van? Erről nem is beszéltél ? Valami teljes képtelenséget akartam válaszolni, erre a nem is tudom minek nevezzem kérdésre. — Most már megmondhatom szívem, ha már úgyis rájöttél, a konyhaszekrény alján szivarozik egy közepes méretű dobozban... Andrea dühösen legyintett, — Csodálatos válaszom nem elégítette ki. Erre elmondtam, hogy a szomszéd kölyke bőg, mert az mindig bőg... — Érted?! — Értem, de minek kiabálsz? — Nem is tudom, hogy minek. Tényleg, minek’ Ennek itt ma vége, ezt be kell látni és kész, Andrea ezek után inkább énekel nekem kardalokat Hamar elment. Gondolom teljesen dühös macára, hogy ellőtt, mert potyára adta fel a sokat hangoztatott elvét, a házasság előtti szerelemről. A csecsemő, bikaerős hangján bömbölt tovább. Mikor aludhat ez a sakál? Biztosan kivárja, amikor házon kívül vagyok. Vettem két füldugót. De milyen sokszor tévedünk! Hát nem röhej ? Egyszerűen tehetetlen vagyok! Már akkor is hallom, ha nem sír. Mintha az egész világ egy nagy gyereksírásból állna. Szép, csúnya? Kövér, ráncos? Valahogy mégis csak tudnom kellene, hogyan néz ki? Kerepelőt vettem. Most ülök az ágyon és kerepelek. Zeng a rádió, a magnóra felvettem a Baby Bugit és kerepelek. Időnként a fedőket egymáshoz verem, a fene egye meg, ki bírja tovább? Majd meglátjuk csecsemő úr, te huligánt Az apád nem fog röhögni rajtam. Trombitálok, fedőket rugdosok, fülemből kilóg a gumidugó madzaga meg minden. A szomszédban üvölt a gyerek. Hova meneküljek? Próbálok visszaemlékezni. Az enyém is ilyen volt? Á, dehogy az aludt éjjel-nappal. Egyszer a szomszédból átdörömböltek. Akkor visszaordítottam, hogy ez nem rádió, ez baba. Ezt nem lehet halkabbra csavarni. Két ököllel vertem a falat. Próbálja csak nekem mondani, hogy ez nem rádió! Majd én megmagyarázom neki, mi a különbség... Szomjas, vagy éhes, vagy mit tudom én, lehet, hogy nem teszik tisztába. Hát szülők ezek? . Csöngettek. Na ez is pont jókedvemben talál. Az ajtóban alacsony, kopaszodó, cérnaszál emberke. Fejét oldalra billenti, mintha a nyaka még ezt a kis madárfejet is nehezen tartaná. Pislog, kezeit kifelé forgatja. Elnézést kér, a világ minden bűnét magára vállalja, csak a kicsire ne haragudjak. Beteges, koraszülött Mondtam neki, hogy ugyan hogy is gondolhatja, hogy épp egy gyerekre fogok haragudni?! No de egy pillanatra se hagyjen ilyet! Hát úgy nézek én ki?! Esküszöm kutyául éreztem magam. Két párnával és paplannal a fejemen aludtam. Éjfél körül fuldokolni kezdtem, felébredtem, de azért ez az éjszaka is elmúlt. Beletörődtem a sorsomba, a kerepelőt és a trombitát fölajánlottam a vállalati tombolának. Öt nap telt el és ezalatt férfiasan viseltem sorsomat A hatodikon csend várt otthon. Ágyba ugrottam. Olvastam néhány sort. Csend! Elaludtam, és reggel csend fogadott amikor felébredtem. Eleinte nem értettem, hogy mitől vagyok ideges. „No tessék, most elhallgatott a gyerek. Meg vagy elégedve?! Most nem bömböl... Na jó, de akkor mit csinál? Alszik. De mindig?” Bekapcsoltam a magnót, és hallgattam a Baby Bugit. Mi lehet veled öcskös, csak nem valami komoly? Eszembe jutott Andrea. Kell a fenének, olyan vastagok a lábai. Miért nem üvölt a kis haverom a szomszédban? Ez az átkozott csend! Róttam az utcákat, megálltam a babakocsik előtt. Még véletlenül se bőgött egy sem. Kérdem a házmestertől: — Nem tudja, mi van a szomszédom gyerekével? — Szegénykét a kórházba vitték. Tüdőgyulladás« van. — Jesszusom! Ez veszélyes. — Ilyen kisgyereknél nagyon veszélyes. Melyik kórházban lehet? Nem mertem becsöngetni, pedig ez lett volna a legegyszerűbb. Bűnös vagyok. Tudom az átok nem fog, de hányszor átkozódtam. Látom a keszeg apa szemrehányó tekintetét: „most csend van, remélem, örül kedves szomszéd?” Megvan! Meglesem a Sárosit és követem. Napokon át a sarkában voltam, falak mögé bújtam, mélyedésekbe lapultam. — Valami vad elszántság vezérelt. Előre! Meg kell találnom! Átment a Bakáts téren és aztán tovább a Knézits utcába. Befordult egy kapun: Schöpf-Merci koraszülött kórház. Ez az! Elrohantam. Vettem egy tábla Boci csokit. — Kérem, én a Sárosi gyerek után érdeklődöm. A fehérköpenyes nő végignézett, egy kis füzetbe pillantott. — A városi kisfiú jól van. — És tessék mondani, sír? — Nem értem... — Igen... hogyan is... azt szeretném megkérdezni, sir? — Sir. — És tessék mondani, hangosan sir? — Hangosan. — Mint egy rendes csecsemő? — Pontosan... De hova rohan? Kije maga a gyereknek? — A papája... — A papája már bent van — mondta oktató hangon, ahogy a tanítók beszélnek a hazugságon kapott diákkal. — Olyat még nem hallott, hogy egy gyereknek két papája van? Regős Istvá a