Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-04 / 128. szám

4 Erdélyre figyelő Csonka Magyarország csonka magyarjairól Nemrég vendégünk volt dr. Láng Gusztáv, a szombathelyi ta­nárképző főiskola magyar tanszékének vezetője, aki a szolnoki Erdély Barátainak Köre Kulturális Egyesület és az Ifjúsági Iroda szervezésében előadást tartott A transzilvanizmus gondolata a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban címmel. Az Erdélyből 1984-ben áttelepült irodalomtörténész és iroda­lomkritikus, aki nem mellesleg említvén Budapesten született, előzőleg (nem itt és nem nekünk) tett egy olyan kijelentést, hogy a csonka Magyarországon csonka magyarok élnek. Volt olyan, aki sértésnek vette, más pedig valamiféle irredentizmus gondola­tát vélte kihámozhatónak a kijelentésből. Az alkalom szülte, hogy megkérjem, magyarázza meg, miként értette ezt a csonkaságot. - Azt hiszem, a névvel van bajuk az embereknek, de el kell jutnunk odáig, hogy indulatmentesen szembenézzünk bizonyos tények­kel. Ez a név, hogy csonka Ma­gyarország, egy sereg politikai jel­szó, manipuláció és uszítás része lett. Sajnos, ’56 után, a konszolidá­ció idején, a magyar politikai életben és közvéleményben kialakult egy gondolkodásfor­ma: a körülírás, az eufémia, az, hogy nem nevezzük néven a dolgokat. Ez tény: ha egy országot feldarabolnak, terü­letének kétharmadát elveszti, ez az ország egy csonka or­szág. Az, hogy csonka Magyaror­szágot csonka magyarok lak­ják, lehet, hogy egy nem túl jó ízlésre valló szójáték, de egy szójáték, és ennek van egy fe­nomenológiai vezetésű, filo­zófiai veretű gondolata. Mak­­kai Sándor, miután Erdélyből elköltözött, miután Erdély püspöki székéből fölállt és Magyarországon lett teológiai professzor, egy tanulmányban azt írta meg, hogy kisebbségi körülmények között nem le­het teljes értékű életet élni, a kisebbségi lét egy frusztrált lét, eb­ben teljes értékű kultúrát létrehoz­ni nem lehet, emberhez méltó éle­tet élni nem lehet, tehát a kisebbség nem emberi kategória. Ezzel óriási vihart kavart Erdély-szerte, Mak­­kai mintegy magyarázatul megírt egy második tanulmányt. Ebben kifejti, hogy is gondolta ezt] Szá­momra, mint tanár számára egy fontos része van ennek. Mert én itt elkezdtem tanítani az erdélyi iro­dalmat, és meg kell vallanom, hogy én úgy lettem Erdély-szakér­­tő, mint Moliere darabjában az úr­hatnám polgár, aki leckéket vesz poétikából, és megmagyarázzák neki, hogy mi az a próza, és erre azt mondja: Szent Isten, én negyven éve prózában beszélek, és nem is tudok róla!... Valahogy így voltam én is. A kolozsvári egyetemen ta­nítottam 25 évig, de én soha nem tanítottam erdélyi irodalmat, én az erdélyi irodalmat csináltam, mint kritikus, mint esszéíró, tehát én benne éltem. De én Adyt és korát­­ tanítottam. Amikor Szombathely­re kerültem, akkor mindenki úgy nézett rám, hogy én most megmon­dom, hány óra van Erdélyben. Úgy viselkedtek..., hogy azt mondják, mit tudom én... Buxbaum Jenőt biztos ismered, ő is erdélyi... Mon­dom, gyerekek, hát ne hülyésked­jetek, Erdély nagyobb, mint Ma­gyarország. Először is nem min­­dekit kell ismernem, aki erdélyi, és nem mindenkit kell szeretnem, aki erdélyi, mert ott sem szerettem mindenkit. Akkor jöttem rá, hogy tisztázni kell fogalmakat, mert egész egyszerűen a magyar iskola sem tanította, az eufémizmusok el­fedték a lényeges kérdéseket. Nem illett beszélni Erdélyről. Felvéte­lizni jöttek a gyerekek a tanárkép­ző főiskolára,Petőfi Sándortól tud­tak idézni, tudták, mikor halt meg, de nem tudják, hol van Segesvár, ahol elesett Azt nem mondták meg nekik, nem kell azt firtatni, hogy határon innen, határon túl... A fe­leségemet megrótta az aligazgató­nő, amikor itt az első évben tanított magyart, és a kis negyedikesek a kuruckort tanulták és felrajzoltak mindenfélét, és a helységekből és az eseménytérképből kijött a régi Magyarország körvonala. Hát hogy képzeli?!... Mondja a felesé­gem, hogy nem tehet róla, hogy a trencsényi csata nem Szolnokon volt, hanem Trencsényben, csak oda tudja rajzolni... Akkor kezdtem én egy ilyen szakkollégiumot az erdélyi irodalomról, akkor kide­rült, hogy nagyon sokan szeretik Erdélyt. Nagyon helyes. Ebben a szeretetben nagyon sok fölény is volt, akaratlan fölény, nem akarok senkit megbántani. Klasszikus eset: beköltözik az ember, és akkor a szomszéd gyerek beszalad a la­kásukba és azt mondja: anyu, hát ezek tudnak magyarul!... Ezért említettem a Makkai-ta­­nulmányt. Én nem akarok szimpá­tiát, én nem akarom feltornászni magam valamilyen összmagyar szintre, mert én abba születtem be­le. Makkai azt mondja: az igaz, hogy a kisebbségnek szüksége van az anyanemzet erkölcsi, adott eset­ben akár anyagi támogatására ah­hoz, hogy az egzisztenciáját tudja biztosítani, de az anyanemzetnek is létkérdés, hogy milyen kapcso­latot tart a kisebbségeivel, szüksé­ge van rájuk, mert a kisebbségek óriási tradicionális és kulturális energiákat képviselnek. És ezek nélkül, ha ezt levágjuk a magyar kultúráról, akkor a magyar kultúra nem nemzeti kultúra, hanem cson­ka kultúra. A modern magyar pró­za Mikes Kelemennel kezdődik, és azt a nyelvjárást Háromszéken be­szélik, ezen nem változtat a Jóisten sem. A magyar nyelv romlása sze­rintem nem utolsósorban annak tu­lajdonítható, hogy a magyar nyelv­­területnek egy jelentős részét hatá­rokkal mesterségesen elvágták a Magyarországon magyarul beszé­lőktől. Mondok egy példát. Én pes­ti gyerek voltam, tehát semmiféle transzilván önérzet nem beszél be­lőlem. Én Pesten gyerekkoromban anyámtól tanultam, hogy személy­név előtt nem használunk névelőt, anyám javította ki, hogy nem a Je­nő és nem a Béla. A magyar nyelv­­ben a névelőnek jelen­tésmegkülönböztető szerepe van, ezt a falusiak tudják. Ha gyerekko­romban nagyapámnál voltunk fa­lun, nagyapám tudta, ha én azt mondom, megrúgott Bandi, az a barátom; ha azt mondom, megrú­gott a Bandi, az a csődör volt... Ez a né­velős használat nem pesti, ha­nem egy dunántúli nyelvjárási je­lenség. A Dunántúl a mai Magyar­­országnak jelentős, nagy területe. Ha a Dunántúlt az egész magyar nyelvterülethez arányítom, akkor a hatások egészen megváltoznak. Ez a névelőhasználat azért terjedhe­tett el a mai - mondjam azt - csonka Magyarországon, mert hiányzott egyensúlyként az a regionális erdélyi köznyelv, amelyik nem ismeri ezt a né­­velői formát a mai napig sem. Íme, mit jelent az, hogy a kul­­túrenergiák egy része elválik, és akkor bizonyos egész­ségtelen tendenciák a meg­csonkult testben hirtelen, mint a baktériumok felerősödnek, mert nincs egészséges ellen­szere. Ez egy atomnyi példa. De az egész kisebbségi iroda­lomnak az a funkciója, hogy olyan autentikus értékeket hoz létre, amelyek az összmagyar kultúrában használhatóak, és átrendezik annak tradicionális értékfogalmait és ami nélkül csonka ez az irodalom. A Ma­gyarországon létező kultúra is gazdagszik azzal, hogy befo­gad határokon kívüli, de au­tentikus magyar és egyúttal speci­fikusan odatartozó értékeket. Ezt értem én ezen: ha megmaradunk ennél a merev elkülönítésnél, hogy van az anyaország és vannak a ki­sebbségek..., ami még rossz azért is, mert leértékelést sugall. Ott az író akkora, amekkora a műve. Le­het valaki nagy költő kis országban is, és lehet valaki jelentéktelen író egy nagy nemzet fiaként. Az anya­országi magyarság veszít azzal, ha nem ismeri az erdélyi tájat, ha nem ismeri Erdély múltját, ha nem is­meri az erdélyi kultúrát, a jelenko­rit is..., annyival csonkább a kultú­rájuk. És végezetül: azért kell a kisebbségi kérdést ismerni, a saját világába beemelnie, mert az, hogy a magyarok jelentős tömege él a környező országokban kisebbségi sorsban, az a magyar nemzeti tör­ténelemnek egy része. Trianon, az egy magyar történelmi adat, annak a következményei is a magyar tör­ténelem részét alkotják. Ha valaki a saját nemzeti identitástudatába nem próbálja beilleszteni ezt a tényt, hogy vannak nyelvtestvére­im a határokon túl, és ott ezt és ezt csinálták, akkor annak a nemzettu­data nem teljes értékű, mert kihagy valamit, ami a nemzetével történt. Határrevíziót senki sem gondol ma már annál az egyszerű oknál fogva, mert az lehetetlen. Mindig összekeverünk kérdéseket: erköl­csieket, politikaiakat, kulturálisa­kat és így tovább. Az ember önző, végül is magyar-japán határt is akarhatunk, de hiába akarjuk. Tu­dod, ezek a marhaságok. Határre­vízió nem lehet, és először is tudo­másul kell venni, hogy a siránko­zást is abba kell hagyni, az önsaj­nálatot, meg ezeket, hogy bennün­ket mindig bántanak, hogy a ma­gyarság mennyit szenvedett. Ké­rem szépen, aki egy kicsit is ért a történelemhez, az tudja, hogy min­den nép szenvedett, Európa törté­nete a szenvedés története. És tu­domásul kell venni, hogy ebben a században Magyarország részt vett két világháborúban, és mindig vesztesen került ki belőle. Ezt nem lehet büntetlenül csinálni. De ez nem erkölcsi kérdés. Amióta törté­nelem van, azóta az árát ennek mindig meg kell fizetni, és meg is fizettetik, nem azzal, aki a marha­ságokat elkövette, hanem velünk. De ma már, amikor összeomlott egy világrendszer, vagy alvilág­­rendszer..., ebből ki lehet kerülni jól is és rosszul is. Robinson nem azért maradt életben, mert kihalá­szott a tengerből hajóroncs-dara­­bokat, hanem azért, mert tudta, mit kezdjen velük és fel tudta ezeket használni. Kelet-Európa népeinek életében ezek a megrendítő válto­zások végbementek, és nagyon hi­szem, hogy az épeszű emberek többségben vannak ebben a régió­ban, és nagyon hiszem, hogy létre­jön egy olyan kapcsolatrendszer ezek között az országok között, amelyik elviselhetővé, kezelhető­vé, kimondhatóvá és ezáltal meg­­vitathatóvá teszi a kisebbségi kér­dést is. Ha ez így lesz, akkor ez az anyaország-kisebbségiek rendszer egyre egészségesebbé válhat. 1991. JÚNIUS 4. Ez aztán a kulturális szervezet!... A magát békésnek, abszolút kulturálisnak és áldozatnak kikiáltó Vatra Romaneasca újabb bizonyítékokat szolgáltatott arra nézve, mennyire szívén viseli a romániai magyarság sorsát. „Kifele’.’ többször nyilatkoztak a vezetőik, hogy nekik semmi bajuk a magyarokkal, csupán nemzeti (mármint a román nemzeti) kultúrát védik. Ezek szerint maga az a tény, hogy az RMDSZ Marosvásár­helyen tartja a kongresszusát, veszélyezteti a román kultúrát, hiszen a vallások felszólították(!) a kormányt és Iliescu elnököt, ne engedélyezzék helyszínként ezt a várost, mert ez nyílt provo­káció a románság ellen. Bukarestben nem lett volna provokáció? - kérdezhetné akárki. Persze hogy nem. Csakis a Vatra fészkében, ahol a lakossági összetétel mérlegének nyelvét csak úgy lehet gyorsan az általuk óhajtott irányba billenteni, ha betiltanak min­denféle magyar rendezvényt. A „magas vezetés” nem engedelmeskedett a Vatrának (sejthe­tően a nemzetközi botrányt elkerülendő), nem tiltotta le a „provo­kációt”, ám a kulturális szervezet kevésbé művészi reagálására számítva erős rendőri és katonai erőkkel igyekezett megakadá­lyozni, hogy a tavalyi véres március után ne következzen az idén egy véres május. Mit tehetett a békés Vatra, látván, hogy a katonaság nincs velük? Sebtében összehívták egy hét múlva a saját kongresszusukat ugyanabban a városban, ugyanabban az épületben. A tőlük meg­szokott cizellált és művelt módon - erőszakosság és magyar­­ellenesség kizárva - mindössze azt követelték ezúttal a kormány­tól, hogy semmiféle oktatási és művelődési intézményt ne adjanak a magyaroknak, és romboljanak le minden olyan emlékművet az országban, amely a magyar múltra emlékeztet. Vagyis a kolozsvári Mátyás-szobortól a Segesvár melletti Petőfi-emlékműig le kellene rombolni minndent? Ha csak rá nem fogják a dák eredetet, Erdély­ben egyetlen régi épület sem maradhatna, egyetlen temető sem. Mert ami „történelmi”, ami egyáltalán valami komolyabb múltra emlékeztet, abból semmi sem az övék. (Marosvásárhely főterén is a két monumentális ortodox templom Trianon után épült, hogy egyebeket ne is említsek.) A kormány ebben a kérdésben még nem nyilatkozott, nem lépett, de egy biztos: a Vatra valóban alaposan foglalkozik a kultúrával. Csak sajnos nem a sajátjával, hanem a másokéval, és legnagyobb sajnálatunkra így... Kétségben az erő? Innen, Magyarországról nehéz megítélni, jól avagy rosszul politi­zál a Romániai Magyar Demokra­tikus Szövetség (beleszólni meg nem is ildomos). Ahhoz ismerni és mélyen átérezni kell az ottani ki­sebbségi sors „különlegességeit”, bonyolultságát, szorításait, lehető­ségeit és lehetetlenségeit, nemkü­lönben a közeg viszonyulását a magyar kisebbség törekvéseihez. Engedtessék meg azonban annak, aki negyven évig élt abban a kö­zegben és személyesen is jól ismeri az RMDSZ jelenlegi vezetőit, hogy tegyen néhány megjegyzést a nemrég megtartott II. kongresszu­sukra. Ha azt mondom, semmi jelentő­set nem hozott a marosvásárhelyi­­találkozó, nem a saját, hanem az ott élők egy részének csalódottságára utalok. Az várható volt, hogy az amúgy egységesnek tűnő szerve­zet mérsékelt és radikális szárnya igyekszik majd érvényesíteni el­képzeléseit, mint ahogy az is, hogy a mérsékelteknek fog ez sikerülni. Csak az lepett meg, hogy a vezető­­választáskor ez éppen hogy csak (néhány szavazattöbbséggel) sike­rült. A két Géza közül Domokos maradt az elnök, ami előrevetíti, hogy továbbra is a néha túlságosan is hajlékony alkalmazkodás, a je­lentős kompromisszumkészség, a románokkal való „barátkozás” majdnem­ kilátástalan keresése lesz politizálásuk meghatáro­zó jel­lemzője. Hogy miért számítottam erre? Mert tudom, egészen más ma­gyarnak lenni még Erdély keretein belül maradva is például Székely­udvarhelyen, Marosvásárhelyen vagy Nagybányán. Más reménye­ket táplál és más törekvéseket hor­doz az, akinek a lakóhelyén abszo­lút többségben van a kisebbség (ilyen már csak a szűkebb értelem­ben vett Székelyföld), másokat az, akinek a közvetlen környezete túl­nyomórészt román (ilyen - sajnos ma már - Erdély csaknem vala­mennyi helysége a nyugati me­gyékben, sőt, a Szilágyságban, Beszterce-Naszód és Kolozs me­gyékben is), és ismét másként gon­dolkozik az, aki épp a fele-fele ará­nyú (és éppen ezért a beolvasztás legkiélezettebb hadszínterét jelen­tő) végvárakban, például Maros­­vásárhelyen próbál megmaradni. Egy ilyen kongresszusra a külön­böző vidékek küldöttei jönnek ugyebár, és a legtöbbjük már vagy elképzelhetetlennek tartja a meré­szebb lépéseket, vagy pedig a konfliktushelyzetben érthető mód elbátortalanodva inkább hajlik arra a „legyen köztünk békére”, ami tulajdonképpen a jogos követelé­sek feladását jelen­ti. Székely em­berektől hallottam a legtöbbször azt, hogy az RMDSZ túl gyáva, hogy Domokos Géza nyilatkozata­iban nem tesz egyebet, mint lefek­szik a frontnak, Iliescunak. De hát a kongresszus ugye, nem népsza­vazás, a küldöttek tájegységek sze­rint oszlanak meg­ jobbára, és nem­ tükrözik arányosan a két és fél mil­lió magyar véleményét. A druszájánál jóval fiatalabb Szőcs Géza politikai alelnök lett. Ő - legalábbis egyelőre­­ a „radikális szárnyat” vezeti, helyesebben: ő fejezi ki jobban azt, amit a jogai­kért még küzdeni akarók gondol­nak. Szőcs Géza „legmerede­kebb” ötlete a kongresszusi be­szédben az volt, hogy a romániai magyarság tekintse magát államal­kotó nemzetnek és ne kisebbség­nek, amit ismertessen el a román­sággal is. A hírek szerint ettől még jónéhány kongresszusi küldött is megszeppent. Ennél jelentősebb­nek tartom azt, hogy Szőcs Géza kidolgozott és előterjesztett egy olyan nemzetiségi törvényterveze­tet, ami - a Fidesz-es Németh Zsolt­­szerint is - akár modellként szol­gálhatna Közép-Kelet-Európa or­szágainak is. A teremben ülők ar­cát látva nincs mit csodálkozni azon, hogy körülbelül a hallgató­ság fele értette meg vagy értett vele egyet. Hiába hangoztatták többször is az egységet, kétségem van ezzel kapcsolatban. Akkora a különbség a két Géza (és táboraik) között, hogy egykönnyen csak ilyesmik­ben várható a könnyű megegyezés, minthogy egyikük sem volt hajlan­dó nyilatkoznia annak a román te­levíziónak, amelyben „kiadósan” szerepeltetik Hajdú Győzőt, a bu­kott diktátor talpnyalóját, a romá­niai magyarság árulóját, aki új szervezetet alapított „Együtt-Imp­­reuna’ ’ néven, és az egységes nem­zeti állam hirdetőjeként, a beolva­dás lelkes­ híveként lemondana az anyanyelvi oktatásról, a nemzeti­ségi kultúráról. Ehhez képest Do­mokos Géza is valóságos forra­dalmár. Írta: Molnár H. Lajos Fotók: Mészáros, Tarpai

Next