Szovjet Irodalom, 1980. január-március (6. évfolyam, 1-3. szám)

1980 / 1. szám

lyet már említettünk, mint egy elemzés megfogalmazta: „Szinte észrevétlenül megy végbe a humornak és tragédiának az a teljes összefonódása, amely annyira jellemző Csehovra." Nagy Péter pedig itt figyelt fel először arra a problematikára, amely azután a hetvenes évek fő témája lesz: arra, hogy ez „három generá­ció küzdelme valami jóért, igazért", illetve, hogy ez a mű egyben írói-művészi önvallomás is: „Csehov szí­ve, mint a ketrecbe fogott sirály vergődik Nyina sorsában, Trepljov kínlódásában. . .” A motívumból csakhamar vezető szólam válik. Ez a rövid áttekintés nem vállalkozhatott másra, mint hogy vázlatosan bemutassa azt a két korszakot, amikor a magyar kultúra világában megjelent és gyökeret vert a csehovi dráma. Először talán inkább az irodalmi nagyságot, a költőt fedezték föl benne. Másodszorra került sor arra, hogy egy hanyatló és jobb jövő felé vágyakozó társadalom reális ábrázolóját, szinte felmérhetetlenül gazdag művészi tükrözőjét is felfedezzék benne. Helytelen volna a múltban ítélő szóval keresni és nem találni az „igazi" Csehovot. Ta­lán éppúgy nincsen, mint ahogy „örök emberi” sincsen. A változó világ egyre több oldalról látja, s a ké­sőbbi korok embere több tapasztalatával előnyben van. De eredményei csak a hagyományaira épülhet­nek , tagadva és megőrizve azokat. A Várivá bácsi 1970-es vígszínházi bemutatója. A képen Latinovits Zoltán: Ványa bácsi, Ruttkai Éva, Jelena Andrejevna és Darvas Iván: Asztrov

Next