Szózat, 1922. december (4. évfolyam, 276-299. szám)

1922-12-08 / 282. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vi. Rózsa­ utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—32, József út—16, kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadóhivatal: IV., Városház­ utca 10. Tel.: 77—SI. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre...............560 kon Egy hónapra............. 200 kor. Egyes szám...... . 10 kor. Külföldre egy hónapra 450 kor. IV. ÉVFOLYAM 282. SZÁM PÉNTEK B BUDAPEST 1922 DECEMBER 8 Útban Páris felé A magyar főváros sohasem élt még át oly katasztrofálisan súlyos napokat, mint most. A háború előtti idők demokrata-libe­rális uralmának átkosan könnyelmű gaz­dálkodása most — tengődő nyomorúsága napjaiban — ajtaja elé hozta a követelő hi­telezőket, akik a hetvennél több milliárd ko­ronára rugó adósság megfizetését sürgetik. A sötét jövő titka, hogy ezt a rettene­tes adósságot hogyan fogja a lerongyoló­dott magyar főváros megfizetni, hogyan fogja több mint negyven éven át a 4,5 mil­liárdnyi évi kamatot és törlesztést kiverej­tékezni. A hitelezők türelmetlenül, majd­nem brutálisan követelőznek és éhes szem­mel mutatnak rá a főváros ingatlanaira: ezt mind elvesszük, ha nem fizettek. A perc sürget, a­ fizetés módjáról még gondolkodni sem tudunk s csak egy bizo­nyosság sötétlik felénk: fizetnünk kell, te­herbírásunk végső megfeszítéséig. ^ Miért? Hogyan? Kinek^ adósságát? — jajdul fel Budapest keresztény dolgozói­nak sok százezernyi adófizetője. — Mit kap­tunk mi Bárczyék sokszázmilliós frank-, font- és márka­kölcsöneiből? Mit építettek a mi számunkra, ami verejtékes életünket könnyebbé, egészségesebbé, szebbé és jobbá tette volna? És ha építeni, teremteni akar­tak, miért kellett idegen bankárok kamat­váró segítségét kérni, amely a magyar éle­tet nem táplálni, hanem a maga idegen cél­jaira verejtékeztetni nyújtotta felénk kezét? A jajduló kérdések, amelyek a fővá­rosnak egy félszázadra az idegen tőkék rab­szolgájává tett közönségéből­ feltörnek, cá­folhatatlan vád sötét árnyékát vetik arra a korszakra, amely a Bárczy—Vázsonyi— Ehrlich G. Gusztáv hármas csillagzat je­gyében uralkodott Budapesten és köny­­nyelmű­, felületes, üresen cifrálk­odó Potem­kin-gazdálkodásával a magyar metropolist a tönk szélér­e sodorta. Rajtuk a vád bélyege és a felelősség bi­lincse a főváros mostani katasztrofálisan súlyos helyzetéért. Joggal és százezrek lel­kéből szólt Sipőcz Jenő, Budapest­ mai pol­gármestere, akire az idegen adósságok ren­dezésének emberfeletti feladata vár: „Leg­alább is meggondolatlanság volt a balkáni háborúk után, amikor egy európai konflag­­ráció már előrevetette árnyékát, külföldi kölcsönöket felvenni!“ Mi keményebben vádolunk: megbocsát­hatatlan bűn volt! Különösen bűn azért, mert köztudomású, hogy itthon is kaphat­tak volna Bárczyék — kedvezőbb feltételek mellett is — kölcsönt. De Bárczy—Vázsonyiéknak a babér kellett, amely az idegen hitel megszerzé­séért járt és jó távoli hitelező, amelyik nem tudta oly könnyen ellenőrizni, hogy a kölcsönöket valóban olyan beruházásokra fordították-e, amelyek a visszafizetés le­hetőségét biztosítják. Azok a magyar kis- és nagytőkések, akik egy esetleges kölcsön­ kötvényeit jegyezték volna, bizonyára nem tűrik szótlanul, hogy a kölcsönadott pén­zükből Bárczyék előbbi függő­ kölcsöneiket rendezzék, a költségvetésük deficitjét fe­dezzék. Nem tűrték volna és bizonyára igen hangosan tiltakoztak volna az ellen is, hogy azok az építkezések, amelyeket a köl­csönökből végeztek, oly hallatlan pazarlás­sal, a szakértő ellenőrzésnek teljes hiányá­val folyjanak, mint ahogy ez a valóságban megtörtént. Hiszen ha végignézünk azoknak az „al­kotásoknak“ során, amelyeknek megterem­tésével az adósságcsinálók most védekezni próbálnak, megdöbbenve tapasztaljuk, mennyire csak a szemnek építették a jó urak. Iskoláink, — melyekre oly büszkén hivatkoznak — hallatlan pazarsággal fel­cifrázott homlokzataik, márványoszlopos­ség. Az álmai testesültek meg benne. A for­rás volt a Szaharában, a gerenda az óceán vizén, palló, mely bizton nyúlik át a láva fölött, a Szépség legszebb álma, amely előtt alázatosan ponttá kell, görbüljön minden halandó. Szűrszabó Péter nem állta ki, hogy megálljon szemtől-szembe vele és fel­emelte, messze maga fölé, minden valaha élt élet fölé, ott úszott magasan s elérhetetlenül a felhők alatt: egy csudálatos, nyúlánk hattyú. A hattyú boldogan úszott a magasban. Eleinte szédült odafönn, messze a megszo­­kottságaitól és sejtette is, hogy valami téve­désnek kell lenni s amikor a tévedés kiderül, ő majd lehull s azontúl a füveket kell tép­­desnie, de Szűrszabó Péter zengő énekeket küldött utána. A hattyú örömben, hallgatta a dicsőségéről font szavakat és feltámadt benne a vágy, hogy hasonlítson a tükör­képre, amely ő róla Szűrszabó Péter szivé­ben támadt. Sokáig nem, hitte, hogy ő csak­ugyan csudálatos lenne... ámde jó volt oda­fönn, jó érzés tökéletesnek hinni magunkat s a lélek bizony képes rá, hogy kincseknek hagyje a lomokat, amelyek az éléskamrába valók. Bizony odáig változott, hogy vidá­man, mint természetes elemében szállt a szé­dítő magasban. Milyen kicsiny lett mind a világ és minden dolgok között legkisebb Szűrszabó Péter. Nem szédítette többé a töm­jén, nem zsibbasztotta a vágy zsolozsmája, ő magasan jár, ő a felhők közé született, nem tartozik rá a polctól felszálló ének. Egy mo­soly, eco i’stru,­ már fz­­kdelmi fizetség­el, portáléik mögött szűk, levegőtlen és sötét tantermekben sápasztják a jövő generációt. A kórházak berendezése még a legszüksé­­­gesebb ápolási tárgyakat is nélkülözi. A fürdők közül csak a luxus­fürdők — ame­­lyek az idevetődő idegen kápráztatására épültek — olyanok, amelyek a beléjük ölt milliókat nem tagadják meg. Bizonyára nem akadt volna egyetlen olyan magyar kölcsönjegyző sem, amelyik tűrte volna, hogy ezek az épületek a maguk keleti bar­bárságéi, hivalgó és­ szemérmetlenül fenn­­héjrázó stílusukkal a magyar ízlés tisztes és nyugodt komolyságát megcsúfolják és építőik számára kamatozóvá fertőzzék. Ezek az „alkotások“ nem enyhítik, csak súlyosítják az adósságért Bárczy— Vázsonyiékra háramló felelősséget. Azok, akik most a végzetes adósságok rendezésé­nek feladatát magukra vállalták és a hol­napi napon Sipőcz Jenő polgármesterrel Párisba utaznak, csak köszönetet és hálát érdemelnek. Olyan kötelességet vállaltak, amelyhez sem nekik, sem a­­ főváros magyar­­keresztény polgárságának valójában nincs köze. Mégis amidőn a magyar főváros verej­tékező keresztény tömegeinek sorsa­ enyh­í­­tését kezükbe véve elindulnak a francia fő­városba, hogy a hitelezők méltányosságát és engedékenységét irányunkban felébresz­­szék, nekik is lelkükre kell kötnünk, hogy csak olyan egyezséget szabad elfogadniuk, amely a magyar főváros ingatlanainak in­tegritását minden körülmények között bizt­­osítja. Ha ez bármilyen okból nem sikerülne és az idegen hitelezők könyörtelensége nem hajlik engedékenységre, akkor sem őket vonjuk felelősségre. Akkor ám álljanak a vád elébe azok, akik az idegen pénzeket a saját idegen céljaik, idegen akarásaik, a magyartól idegen faji erősödésük céljaira felvették! . dénárt!­ó, legyen boldog, aki láthatja, de na legyen senki olyan vakmerő, hogy követelve emelje rá a szemét. Szűrszabó Péter nagysokára mégis ész­revette, hogy nagyon is magasra röpítette a hattyúját. Hiába volt a kérés, hiába mutatta szívének sebeit. A magasban hideg van és mindenki hideg, aki a magasba jut. Végtelen fájdalomban vergődött, már tudta is, hogy minden hiába és mégis folyton és folyton reménykedett, mint a kisfiú, akinek zsinegje végéről elszakadt a luftballon, de aki nap­nap után mégis leül a rét közepén és várja­­várja, hogy mikor száll vissza hozzá. Meg­érdemeltnek hitte a sorsát. Micsoda vak­merőség volt is, hogy rá merte emelni a sze­mét! Néha-néha, kegyetlenül hosszú szenve­dések után elhatározta, hogy lehunyja a szemét. Nem nézi tovább a hattyút és meg is állt az útban, hogy elmaradjon tőle, de a hattyú nem szeretett egyedül, már megszok­ta, hogy lenn a földön, a sok között Szűr­szabó Péter is ott roskadozzon az árnyéké­­b­an. Ha Szürszabó Péter lehunyta a szemét, ő lekiáltott a magasból és ha Szürszabó Pé­ter megállt, ő lassított a röptén. Szürszabó Péter így bujdokolt a szálló hattyú nyomában hosszú hónapokon át. Fe­ledve minden: becsület, kötelesség, csak nézni, látni őt, csak a nyomában lenni, amint lassan száll, menni utána, ha miriád tüské­vel van is felhintve az ii amely a nyomá­ba» visz. Már rege« kívül járt a városé» és por- Leszáll a hattyú Irta: Bán Ferenc Szűrszabó Péter fölött akkoriban hosszú idő óta borult volt az ég. Busan járt egye­dül és gondolatai, mint sírvirágok bólogat­tak az estéli szélben. Hirtelen jött a válto­zás. Néhány pillanattal előbb még mint ko­mor óriások fenyegetően gubbaszkodtak kö­rülötte a hegyek, a völgyből mint mérges pára gomolygott a sötét. Sárga volt a levegő és fojtó. De hirtelen kitágult a táj, a hegyek összezsugorodtak, erdők nőttek a kopár szik­lákon és pirosfejű házak sokasága. A fák ezerszinű zöldje, a sziklák cirádái vidáman csillogtak a napban, távolabb kék ruhát húz­tak az ormok, amelyek vid­aszin sipkákat vi­seltek a fejükön és még a horizont mélyén álló óriásban is volt valami hívogató, amint súlyos tömbjével hosszan elfeküdt. Ünnepi ujjongás élt a sziklákban és színekben, a gyönyör zsolozsmái szakadtak ki a mezőn sorakozó füvekből és a patak kacagást szál­lított a hátán; minden dolgok fölött azon­ban fehér köd lengett a hegyeken. Könnyű volt és gyöngéd, minő a tej álma talán, de fölülről jött és lefelé ereszkedett. Ha a köd leszáll, minden egyforma lesz és az egyfor­maság szomorú... Szűrszabó Péter szeme azonban nem ügyelt a ködre. Nem látott a világból sem­mit, csak a csudát? Eléje röppent, rámosoly­­gott és fonákjáról színére fordult a minden­

Next