Szózat, 1922. december (4. évfolyam, 276-299. szám)
1922-12-24 / 295. szám
1322 OjíCEMBER 'A VASÁRNAP „Cipruslombok“ Irta Vértessy Gyula 1844 karácsony estéje volt. Vachot Sán-doréknál az ünnepi vacsorára készülődtek. Vachotné bájos kis húga, Csapó Etelka is ott sürgött-forgott a konyhán, a nénje mellett és ép a „molnárkalács“ tésztáját kente el a palacsintasütőn, mikor Vachotné tréfásan rászólt: — Jó legyen ám a molnárkalács, mert tudod, hogy Sándor bácsid kedvenc eledele. Etelka, zavarában rögtön a földre ejtett egy jó darab jövendőbeli molnár kalácsot, amelyből azonban sose sült ki a Sándor bácsi kedvenc tésztája, mert a konyhán settenkedő Hektor, a Vachot Sándor kedves vizslája lett róla, hogy a nyerstésztából sose legyen cítiI^* {'iJC7T13 — Ej, ej, kis lány — folytatta az évelődést Vachotné —, de elpirult a Sándor bácsi neve hallatára. . .— Édes nénikém — ne— ne szekirozz! De tovább nem tudta folytatni, mert teremtett a szeme könnyel és zavarodottan odabújt a nénje mellére a kis Etelka. — No ne sírj, kis bogaram! Nem akartalak bántani. Hisz’ nincs abban semmi! Mindnyájan szeretjük Sándor bácsit. — Én nem szeretem! Igenis nem szeretem! Kiállhatatlan. Mások már nagy lánynak tartanak, úgy is bánnak velem, ő meg mindig bolondozik velem, nem vesz komolyan. Miért is kivatódnak? Én Etelka vagyok és nagy leány vagyok. Azért, hogy ő Ilonánk első költője, mégse szabadna neki engem úgy becézni... Ez a beszéd még a pirulásnál s könnynél is jobban meggyőzte Vachotnét, hogy Etelka komolyan vonzódik Petőfihez. El is határozta, hogy még ma végére jár, vájjon Petőfi is táplál-e valamely komoly érzelmet a kis buga iránt. A dolog éppen kapóra jött. A vacsorára meghívottak közül elsőnek Petőfi érkezett. S nem találván senkit a szobában, mert Vachot még nem jött haza, mint afféle, a családban otthonos jó barát, benyitott a konyhába.— Kezüket csókolom! Remnelem nem zavarom bugocskáimat? — Sose remélje, — kacagott rá Vachotpé — nagyon is zavar! Sicc ki a konyhából! — Etuci se kegyelmez? — Etuci se! Menjen, csak menjen! S nevetve kitessékelte Vachotné Petőfit a konyhából. — De kérem, Mariska kagomasszony, ne hagyja ott a konyhát! Még Etuci elrontja a jó vacsorát. Vagy ért már ő is mindenhez? — Sose féltse Etucit. Megfőzné az már az urának az ebédet is, vacsorát is. Meg pedig úgy, hogy megnyalhatná utána a száját. Helyre asszony válnék ám Etelkából! — Boldog is lesz vele, aki majd a magáénak mondhatja. Vachotné kérdőleg nézett Petőfire. Hát csak ennyi mondanivalója van Etelkáról? Hát tévedett volna? Eh, különben, ez az ő dolguk. Végezzék el egymás között. — Csak tessék vissza fáradnia konyhába, én majd olvasgatok addig, míg Sándor hazajön. De nem nagyon olvasgathatott, mert hamarosan beállított a házigazda. Együtt jöttek fel a ,Nemzeti Kör-nél Vörösmartyval és Bajzával s csakhamar jött a többi vendég is: Jókai, Vajda, Vasvári, Pálfy, Czakó s az aszszonyok: Vörösmartyné, Bajzáné, s egy csomó leányka, a mamájával, Etelka barátnői.A vacsora kitűnő volt, a hangulat a vendégszerető háziak s a jó borok hatásaalatt egyre emelkedőben volt, még Petőfinek is oly szokatlanul jó kedve kerekedett, hogy Vörösmarty megkérdezte tőle: — Maga, Sándor öcsém, talán ternát ütött, vagy valamelyes nagyon kedvére való verset csinált? — Magam sem tudom mi lett? Csak arra vagyok kiváncsi, hogy mivel fogok fizet-e ezért a jó kedvemért. Mert eddig, ha néha- néha nevetni mertem, a Sors mindig nyakon- ■ csinett s megbüntetett érte. úgy látszik, az embernek fizetni kell minden jó percéért— — Ej, ej, — fen végezte meg tréfásan ■J ('zakó — ilyen tragikus póz csak nekem állna jól, a tragédia írónak, de nem neked, a lírikusnak. — Mindig mondtam én — vetette közbe Jókai —, hogy Sándor javíthatatlan pesszimista. — Dehogy vagyok! Sőt optimistább vagyok, mint ti, mert élvezem ami szépet nyújt a® élet, ha tudom is, hogy keserves árat fizetek érte. Most is oly boldog vagyok e kedves baráti körben, e bájos asszonyok, leányok között... Asztalbontás után még táncra is kerekedtek a spinét hangjai mellett, de Petőfi, aki sose táncolt, egyszerre csak elkedvetlenedett. Máskülönben is természete volt ez a végtelen gyors, szinte ok nélküli hangulatváltozás, de most alighanem eltalálta az okát Vachotné: — Nézi, hogy táncol Etelka? Bizony maga is megforgathatná. — Sose táncolok! Az ember nagyon komikus, mikor taktusra ugrál s nem szeretek komikus lenni... Dühösen el is fordult a táncolóktól. Nem akarta látni, hogy öleli át más, tánc közben az Etelka karcsú derekát és hogy hajol más arc a lányka bájos, rózsás arcocskájához... Az éjféli tojásos puncs megivása után Vachotné felkérte a társaság férfitagjait, hogy írják rá a neveiket az Etelka „karácsonyi csillaag“-jának a leveleire. Petőfi is ráírta a nevét az egyik levélre s mindjárt egy verset is kanyaritott mellé: Ha e sötét betűk, araikét itt leírok Lennének a balsors, amely tán tétred ér: Elvetném tollamat: nem írnék, bárha lenne Minden vonásomért egy ország a bér . . . A „Karácsonyi csillag“-ot Petőfi adta át Etelkának: , — Tegye majd Elud a vánkosa alá s ha éjjel felébred, a sötétben letép róla egy levelet s akinek a neve a levélen van, az lesz a maga boldog vőlegénye... — Nekem ugyan nem lesz . ..mondta nevetve Etelka élvévé a papírlapot. — Minek is ez a bolondság, Sándor bácsi? — Karácsonyi babona, hugocskám! Per,sze, hogy bolondság! Egy kedves, régi bolondság. — Eh, a véletlen nagy szerepet játszik az ember életében — mondta Vörösmarty. — Hátha, megtudja hugocskám csakugyan a jövőjét... S Etelka, aznap éjjel, mikor felébredt, azt a levelet tépte le a papírlapról, melyen Petőfi neve és verse volt. Vachotné újév napján újságolta csak el Petőfinek a karácsonyi csillag jóslatát, akkor se akarta elmondani, mert Etelkának meg kellett ígérnie, hogy nem szól róla, de valahogy elszólta magát. — De meg ne mondja Etelkának, mert halálra szégyelné ■magút. S Petőfi már akkor elhatározta magában, hogy ha a sors is így rendelte, meg fogja kérni Etelka kezét. Csak azon csodálkozott, hogy aznap este, mikor Etelkáról akart írni, ez a vers futott a tolla alá: Hull a levél a virágról Elválók én a babámtól... isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves, Galambocskám! — Furcsa! Levélhullás, elválás, búcsúzás gondolatai a boldogság küszöbén... Édes kis Etuci, hát ilyen szomorú hangulatú ez az én szerelmem? Tán nem is illik a te vidám, rózsás tavaszodhoz ez az őszi beírva dúsos érzés? Hármat hull a szárazs ágra. Könnyek hullanak orcánkra... Nem, nem, még gondolkozni kell a megkérésen. Még aludni kell rá egyet. Majd holnap. Másnap azonban nem beszélhetett vele. — Etelka a fejét fájlalja — mondta Vachotné, — lefeküdt. Harmadnap találkozhatott vele Petőfi, Etelka fent járt, de alig bírt járni, s oly fáradt, sápadt volt, hogy Petőfi a törékeny, beteg leányka előtt nem mert szerelemről beszélni. Majd máskor, ha jobban lesz. befejezte a megkezdett verset: Egymást még mi is látjuk tán._ Lesz még virág a rózsafán Egymást még mi is látjuk tán... S mikor másnap, Vizkereszt utáni napon látta, már akkor halva látta. Szivszélhüdés ölte meg Csapó Etelkát 1845 január hetedikén. Mikor Petőfi, a szörnyű hír hallatára Vachornéhoz sietett, Etelka már kiterítve feküdött halálos ágyán. Ráborult a halottra s csak annyit tudott elzokogni: Tudtam, hogy megkívánja az ég! S a szerelmi vallomást, mely napok óta ott reszketett az ajakán s melyet az élőnek nem mert elmondani, most elmondta a ’ lőtt leánykának: Elmondom mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb babokban. Halld meg drága gyöngyöm, „ Szép, szelni galambom! •" .Amit érezek és Szenvedek, elmondom . .. . . . Szólj üdvösségemnek Megváltó keresztje , Nem nyílik meg ajkad! Semmit sem felelsz-e? Óh, mikép felelnél, Hiszen néma nyelvvel kiterítve . . . holtan . » ^ Koporsóban fekszel! Eljött a temetés szörnyű napja te. Pedig úgy feküdt ott a ravatalon a bájos leányka, mintha aludnék. Gazdag szőke haja körülölelte halvány arcát, homlokán jázminkoszorú, kulcsolt kezében pár szál virág, úgy aludt, a költő meg nem kért szép menyaszszonya. S megszületett Petőfi lelkében, mig könynyein át nézte a ravatalt, a világirodalom lírájának talán legszebb két verssora: Ha életében nem szerettem volna A szőke fürtök kedves gyermekét: Övé teendett életem, szerelmem -Midőn halotti ágyon feküvök. Mi szép, ami szép volt, a halotti ágyon! Mint hajnalban, ha fényes hattyú száll . Mint tiszta hó a téli rózsaszálon Lengett fölötte a fehér halál. Mikor a halottat a temetkezési vállalat emberei a ravatalról a koporsóba akarták tenni, Petőfi mint egy félőrült rivallt reájuk: — Meg ne érintsétek szentségtörő kezetekkel ezt a lilomot! Gyere Sándor — szólt oda Vachothoz — tegyük mi ketten a koporsóba! S ketten helyezték örök ágyába. A temetés után Petőfi megkérte Vachotékat, hogy hogy költözhessen be pár napra abba a szobába, ahol Etelka meghalt. — De miért kínozza magát? — próbálta őt lebeszélni Vachotné. Ám minden hiába volt. A költő lelke éhezett rá, hogy vadul feltéphesse a sebét. — Mást már nem tehetek, hát szenvedek érte... Oh, a halottak csak akkor élnek igazán, mikor már halottak lettek. — Csakugyan úgy szerette? De hiszen sose szólt róla? — Mióta meghalt, azóta tudom, hogy a legnagyobb kincsemet veszítettem el... És Petőfi a temetés utáni nap beköltözött Etelka szobájába. Jóformán az ebédhez, vacsorához is alig bírták kicsalni. — Tönkreteszed magad, Sándor! S a hazának még nagy szüksége van a te isteni tehetségedre. — Nekem pedig. Sándor — mondta Vachornak — nagy szükségem van erre a fájdalomra. . Csakugyan szüksége volt! Ez a fájdalom ihlette őt meg annak a harmincnégy csodaszép versnek a megírására, melyet aztán „Czipruslambok“ cím alatt adott ki. A verseket, mikor megírta, pán nap után felolvasgatta Vachotnénak, akit már kezdett két sértbe ejteni Petőfi határtalan bánata és feldúlt lelkivilága. A szobából alig mozdult ki Petőfi, legfeljebb ha kiment a kerepes temetőbe Etelka sírjához. Aznap is kint volt, mikor Vachotné benyitott a szobájába, őt keresve. Az Íróasztalához lépve ott talált rajta egy megkezdett verset: — Szeretnék már szeretni újólag Mit ér a kert, ha rózsát nem terem? Ha szerelemmel nem diszeskedik Mit ér az élet, ifjúság nekem? Vachotné összekulcsolta a kezét s szemében könnyel, de nyakán már egy futó mosollyal suttogta: — Hála Istennek, már meggyógyul.« 23