Szózat, 1923. március (5. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-21 / 65. szám

Szerk­­sztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, József 64—46,kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadóhivatal: IV. Városház­ utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre............... 1700 kor. Egy hónapra...... 600 kor. Egyes szám............... 30 kor. Külföldre egy hónapra 900 kor. V. ÉVFOLYAM 65. SZÁM SZERDA, BUDAPEST 1923 MÁRCIUS 21 Középút? Válasz a Nemzeti Újságnak Írta: Gömbös Gyula Ha a középút politikájának eredetét ku­tatom, utam nem vezet a nagy eszmék szülő­helyéhez, nem látok hatalmas sziklatöm­böket, amelyeken vála­t lehetne építeni, de nem látok romokat sem, amelyek nagy idők­ről beszélnének ... Ha a középút politikájá­nak eredetét keresem, a bizonytalanság bi­­náros mezejére kell lépnem, amelyen járva, egészségtelen növények hódító illata kábít és alig találom meg a kivezető utat. A középútnak nincs saját karaktere, két vagy több erőtényező hatásából tevődik össze; nincs saját iránya, mert az összetevő erők irányától és erejétől függ és nincs sa­ját lendülete, mert mások lendülete adja meg erejét. A középúton azok járnak, akiknek nin­csenek saját gondolataik és elhatározásaik, vagy akik saját gondolataikat és felfogásu­kat nem akarják a harcok első vonalában képviselni. Középúton nem az eszmék, meg nem alkuvó harcosai járnak. De mert a poli­tikában - - nálunk legalább ezt így tartják — nem mindig célszerű a küzdőtérre nyílt si­sakkal kiállunk várjon a reálpolitika szem­pontjából nem helyes-e mégis az­­adott hely­zetben a középút politikája? Én azt mondom: nem, bár elismerem, hogy vannak esetek, amikor ez a politika in­dokoltnak látszik, például akkor, — de csak akkor —, ha hasonló világnézetet vallók kö­zös munkára egyesítéséről van szó, vagy olyan érdekek forognak kockán, amelyek megvédésénél nem csupán a belső erőviszo­nyainkat kell latolgatni. Nagy elvi kérdések­ben azonban, megintéződésem szerint, nem szabad a középutat keresni, különösen a mai kiforratlan és súlyos viszonyok között, amidőn új Magyarországról, nemzeti megúj­hodásról álmodik a magyarság és amikor a közelmúlt gyászos eseményeit előidéző okok még túlságosan emlékezetünkben vannak. Mert kérdem, lehet-e középútról beszélni a nemzeti és kozmopolita felfogás között? Van-e középút a fajegyenlőség és faj­védelem elve, szocializálás és magántulajdon, törté­nelmi­ materializmus és idealizmus, a militarizmus és pacifizmus között? Va­lóban akárhogy keresem a feleletet, nem találóra és akármennyire igyekszem az előkelő pártonkívüli középutat hirdető gondolatmenetét követni, nem találok rá felfogásának logikus magyarázatára. Inkább azt tartom — és ebben a történe­lem igazat ad nekem —, hogy válságos idők­ben csak kiforrott és önmagukban is zárt egészet képező rendszereit győztek mindenütt és ahol nem követtek határozott irányokat, a bukás bekövetkezett. A középút politikája lehet ma ügyes szellemi tornajáték, amely ideig-óráig lebilincseli a felületes figyelőt, lényegében azonban a nemzet jövője és tör­ténelmi hivatása szempontjából értéknek nem nevezhető. Ezen az útón járva a halál újjáépítését nem érhetjük el, de bizalmat sem­ tudunk ébreszteni, mert a nép millióinak lelkében a puszta ügyeskedés sohasem talál visszhangra. Tra­valsiki történelmi példát kiván tölem,a mely álláspontomat igazolná, nem kell messze visszanyúlnom. Az osztrák-magyar monarchia és a Habsburg-dinasztia bukására, kell csak rámutatnom. A Fábius kanktáto­rok szelleme rombolta szét a monarchiát, az a szellem, mely egészséges kormányzati irányzatot kifejlődni és érvényre jutni soha­sem engedett, sem a háború előtt, sem a há­ború alatt. Ez a szellem kultiválta a meg­alkuvást, melegágya volt a jellemtelenség­­nek, intrikának és tenyésztette a férfiaknak azt a típusát, mely csak önmagáért tud lel­kesedni. A középúton való haladás lehet átmene­tileg kényelmes, egyéni szempontból kelle­mes és biztos, de mint rendszer a történelmi kialakulások korában csak­ káros lehet, már csak azért is, mert nem a politikai vezetők saját akarata, hanem rajtuk kívülálló, sok­szor ismeretlen erőtényezők kezdeményezése jut döntő befolyáshoz az események fejlő­désében. Életről, vagy halálról van szó és miután a magyar nemzet élni akar, nem lehet meg­engedni, hogy az események irányításában szerephez jussanak, mint erőtényezők azok­ is, akik a dekadencia, vagy nemzetrontás lejtőjére jutottak. Ezeket az életéért küzdő nemzetnek le kell tipornia. A középút politi­káját ezért veszedelmes demagógiának tar­tom és ezért mondom, hogy ezt a politikát csak dekadens nemezt fogadhatja el. A faj­­védelem világnézete által megjelölt egyenes magyar út az, amely, a független Magyaror­szág világtörténelmi út elhelyezkedéséhez és egy biztos, mert egészséges alapokon épített tiszta levegőjű út Magyarországhoz vezet. A kormánynak és minden magyar haza­fias érzésű politikusnak a legutóbbi napok eseményeinek és a keresztény társadalom soraiban már régóta érezhető nyu­galanság­­nak és türelmetlenségnek hatása, alatt - felfogásom szerint -- revízió alá kell vennie eddigi politikáját, nehogy késő legyen. Ennyit a tárgyhoz. Ami pedig a középút politikáját dicsőítő egyik lapnak semmivel sem indokolt személyesenű célzásán­­ illeti, arra csak ennyit felelek: a közéleti tevékeny­­­ség értékét nem szabad a szépelé hangzó sza­vak, nagyhatású beszédek után megítélni. Nem nyújtanak helyes támpontot annak­­megítélésére a politikai ellenfelek kritikai és politikai barátok magasztalata sem. A po­litikus munkájának valódi értékét csak a jövő mutat­ja meg, amely eldönti, hogy a igele kadetek, melyeket véghez vitt, értéket, gyarapodást, erősödést jelentettek nemzeté­nek és a­ kötetbe maradandót, hozzájárult-e legalább egy kővel ahhoz az épülethez, mely nemzetének, hazájának boldogulását jelenti, már ősz óta hajtogatta, hogy jobb helyre éd be, hogy őt bizony ne tartsa senki ember gye­reke kacsának, mert úgymond: „Bort iszik­­, magyar!“ Mihály meghallgatta, megbólogatta, de ta­­nácsot nem­ adott. Minek? Még azt hiszi a vi­lág, hogy ő beszéli tele az öreg kocsis fejét, mert hogy ő akarna a bakra felülkerekedni. Csak sülmögött, gondolván deresedő homloka, mögött: „De fene nagy eleilista is ez a János! Csak szádja a világ sorát, penig a kiválnak sincs jobb dolga nála. Hogy néha-néha elő­veszik a kapatos állapotáért. Már igaza van bizony az Urnak: dülöngélő furmányossal az­­ördög szánkózik együtt!” Még gondolatban sem kívánta meg a másik módját, pedig szép do­lognak tartotta a parádési állást. S mégis ő került a bakra, nem is nagy­­sokára! Jánost egy nyaktörő felfordulás in­gatta meg pozíciójában, az ur megunta a ré­szeg kocsist és elbocsátotta. Még örült, hogy ép bőrrel úszta meg a kirándulást. Ez időtől kezdődik el Mihály rózsás élete- Vadonatúj atillát kapott, sa­bingos kobakot, új csizmát. Még az uraságnak is feltűnt: „Ejnye, de derék ember lett ez a Mihály!“ Rátarti Hágá­ból, káromkodó f'i­­­ozol­ álgatá­sábó­l azonban nem engedett. Úgy ült a bakon, mint egy kiskirály- Lenézte egy kissé a maga fajtája embert, atyáskodva bánt még az urasággal is. Amit ő m­ondott, az meg volt mondva! Gazdája el­tűrte, mert mulatott a székely, jószívűségén. Hanem a ranggal nőtt ám a fizetség is! Most már másképen szívta a levegőt. Úgy mint otthon a kaszálás után. Most­­már meghallotta­ a sok feh­ér cseléd szoknyasuhogását és már szí­vesebben hallgatta a vi­lmik­oláinkat is. Kivi­rágzott a szive és megérte, hogy koros, nőtlen létére komolyan gondolt a házasságra. Nem­ volt még azért öregsogép.v, bár itt-ott dér lepte már ez üstökét, de es csak amtyto látszott, mint a zsugó Kalászm­ejteren­ i«Kultj & i,alm meesvír&i?. Az te este és®,, ó is esaki este vette le a kalapját. Panni tetszet neki. Takaros özvegy asz. Mihály hazamegy Irta: Börzsönyi Béla Erdélyből szakadt közénk Mihály. Akkor­tájt, mikor a rusnya oláhok megtiporták a kis kert virágait, felégették a bogárhátu házat, el­hajtották a kajlaszarvú tehénkéket, — úgy negyven felé járhatott. Nagyapja is ott élt — vak volt már szegény —, eltűnt az emberára­datban. Mi lett vele, senki se tudja. A m­ócok fenevadak. Mihály egyedül maradt. Sodródott mint a lehullott levél, hol ide, hol amoda. — nyugat felé hajtották őket a „győztes“ bocs­koros kata­­tonák. Maga se tudta, álmodta talán, egyszer csak itt volt a fővárosban, rótta az utcákat fá­radtan, egykedvűen, egy dervis bölcs megnyug­vásával a szürke szemeiben s néhány pengővel az úti tarisznyában. Tavasz volt talán már, sárga hólé folydo­­gált az utcákon, itt-ott patakokká változott, él­vezet volt a nagy csizmákban csuppogni benne. Ha behunyta szemét, ilyenkor a­ Targoncás­ dűlőre gondolt, a tavaszi sárra, hősére, csörgő szarkára; mindjárt ott képzelte magát! Botját görcsösen szorongatta, mintha az eke szarvát rántotta volna fit a másik barázdára. A friss földszag áradt s majd kiszakadt száján a szi­vébe temetett szólam: „Gyű Bogár, Fecske!“ De csak képzelődés volt ez, keserű ábrándozás, mely néha néha felhasogatta egyszerű paraszti szivét. Ez hajtotta, ez éltette, ez serkentette az egyszerű embert, az örökké rakosgató, tevő­vevő dolgos székelyt ez serkentette arra, hogy valami foglalatosság után nézzen. Eleinte ut­cát söpört, de gangos járásáért, modis tempó­­jáért kinézték a pesti benfentes, hivatali utca­seprők; újabbnak, okosabbnak érezték maguk­nál,­­ nem igen szívelték. Mihály változtatott h­át egyet a sorsán: állást vállalt, kocsisnak sze­gődvén valami német nevű úrhoz. Olyan mindenes féle lett itt Mihály. Szor­galmas, csöndes és józan ember lévén, mindjobban megkedveltét. Arjarátus sza­vait lassan eltanulta az egész cselédség; körül­ményes okoskodásait az uraság is elhallgatta néha. Szóval megemberelték, megböcsülték, megsü­vegettek még az öreg szolgák is. Mert­hogy azonkívül esténként kocsi mosás után el­­elmesélgetett Bergengóc­énil, Tündér Dollá­ról, a gyetvai ördögről, a szőke Nemeréről, meg miegymásról, hát az a lappangó irigység is el­enyészett lassan, amit a rangidősebb személy­zet érzett a hamarosan népszerűvé vált ember irányában. Lassan megszedte magát:­­modis, zsinóron nadrágot vett, csizmáját megfejel­tette, bajuszát megápolta, mint huszár korában s keményen kétfelé törülte. Szeme is visszanyerte régi tü­zet: olyan volt, mint valami elátkozott karbon­­kulus: akkor villogott csak, ha a kalapkarima, vagy ha az este veteti két szemére árnyat. Kü­lönösen az estidő táján fénylét­ legszebben, akkor, ha m­élabús hazai nótákat dalolgatott. Mert nótázni, azt is tudott. Hol, hol nem ta­nulta, de úgy dalolt, ha este a munka után a kamrájába tért, hogy öröm volt annak, aki hallotta. Ezt még szívesebben hallgatták, mint a meséket, pedig hát azok is szépek voltak na­gyon. Csak ne káromkodott volna oly veszettül. Ezt a rossz betegséget m még huszár korában szokta meg. — jelöltetett is e tudományáért a káplári csillagokra. De nem érte mégse ez a nagy szerencse, csak az áj­kozódás gyökeredzett belé, mint tele­vény talajba burjánzik fel búza­­közt a tüske. Mondta is neki Gergely Tamás, a libérius ajtónál silbakolo, hogy: Mihály, Mi­hály, megveri kendet az Isten, ha nem hagy fel a káromkodással! Mihály csak szörcsin­telt egyet a paraszti pipája mögül* és tovább ke­félte a szerszámot, mely ragyogott már, mintha Árgyélas királyfi istrángja lenne. Nem is mél­tatta szám. Már akkor ffieg*kid irtól? neki, hogy ő lesz a parádés kocsis, ha az iszákos Jóska bá tényleg máshová szegődik. De húzódott a dolog, a régi kocsis csak nem akart szavának ölteni, pedig

Next