Szózat, 1923. március (5. évfolyam, 48-73. szám)
1923-03-21 / 65. szám
Szerksztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, József 64—46,kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadóhivatal: IV. Városház utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre............... 1700 kor. Egy hónapra...... 600 kor. Egyes szám............... 30 kor. Külföldre egy hónapra 900 kor. V. ÉVFOLYAM 65. SZÁM SZERDA, BUDAPEST 1923 MÁRCIUS 21 Középút? Válasz a Nemzeti Újságnak Írta: Gömbös Gyula Ha a középút politikájának eredetét kutatom, utam nem vezet a nagy eszmék szülőhelyéhez, nem látok hatalmas sziklatömböket, amelyeken válat lehetne építeni, de nem látok romokat sem, amelyek nagy időkről beszélnének ... Ha a középút politikájának eredetét keresem, a bizonytalanság bináros mezejére kell lépnem, amelyen járva, egészségtelen növények hódító illata kábít és alig találom meg a kivezető utat. A középútnak nincs saját karaktere, két vagy több erőtényező hatásából tevődik össze; nincs saját iránya, mert az összetevő erők irányától és erejétől függ és nincs saját lendülete, mert mások lendülete adja meg erejét. A középúton azok járnak, akiknek nincsenek saját gondolataik és elhatározásaik, vagy akik saját gondolataikat és felfogásukat nem akarják a harcok első vonalában képviselni. Középúton nem az eszmék, meg nem alkuvó harcosai járnak. De mert a politikában - - nálunk legalább ezt így tartják — nem mindig célszerű a küzdőtérre nyílt sisakkal kiállunk várjon a reálpolitika szempontjából nem helyes-e mégis azadott helyzetben a középút politikája? Én azt mondom: nem, bár elismerem, hogy vannak esetek, amikor ez a politika indokoltnak látszik, például akkor, — de csak akkor —, ha hasonló világnézetet vallók közös munkára egyesítéséről van szó, vagy olyan érdekek forognak kockán, amelyek megvédésénél nem csupán a belső erőviszonyainkat kell latolgatni. Nagy elvi kérdésekben azonban, megintéződésem szerint, nem szabad a középutat keresni, különösen a mai kiforratlan és súlyos viszonyok között, amidőn új Magyarországról, nemzeti megújhodásról álmodik a magyarság és amikor a közelmúlt gyászos eseményeit előidéző okok még túlságosan emlékezetünkben vannak. Mert kérdem, lehet-e középútról beszélni a nemzeti és kozmopolita felfogás között? Van-e középút a fajegyenlőség és fajvédelem elve, szocializálás és magántulajdon, történelmi materializmus és idealizmus, a militarizmus és pacifizmus között? Valóban akárhogy keresem a feleletet, nem találóra és akármennyire igyekszem az előkelő pártonkívüli középutat hirdető gondolatmenetét követni, nem találok rá felfogásának logikus magyarázatára. Inkább azt tartom — és ebben a történelem igazat ad nekem —, hogy válságos időkben csak kiforrott és önmagukban is zárt egészet képező rendszereit győztek mindenütt és ahol nem követtek határozott irányokat, a bukás bekövetkezett. A középút politikája lehet ma ügyes szellemi tornajáték, amely ideig-óráig lebilincseli a felületes figyelőt, lényegében azonban a nemzet jövője és történelmi hivatása szempontjából értéknek nem nevezhető. Ezen az útón járva a halál újjáépítését nem érhetjük el, de bizalmat sem tudunk ébreszteni, mert a nép millióinak lelkében a puszta ügyeskedés sohasem talál visszhangra. Travalsiki történelmi példát kiván tölem,a mely álláspontomat igazolná, nem kell messze visszanyúlnom. Az osztrák-magyar monarchia és a Habsburg-dinasztia bukására, kell csak rámutatnom. A Fábius kanktátorok szelleme rombolta szét a monarchiát, az a szellem, mely egészséges kormányzati irányzatot kifejlődni és érvényre jutni sohasem engedett, sem a háború előtt, sem a háború alatt. Ez a szellem kultiválta a megalkuvást, melegágya volt a jellemtelenségnek, intrikának és tenyésztette a férfiaknak azt a típusát, mely csak önmagáért tud lelkesedni. A középúton való haladás lehet átmenetileg kényelmes, egyéni szempontból kellemes és biztos, de mint rendszer a történelmi kialakulások korában csak káros lehet, már csak azért is, mert nem a politikai vezetők saját akarata, hanem rajtuk kívülálló, sokszor ismeretlen erőtényezők kezdeményezése jut döntő befolyáshoz az események fejlődésében. Életről, vagy halálról van szó és miután a magyar nemzet élni akar, nem lehet megengedni, hogy az események irányításában szerephez jussanak, mint erőtényezők azok is, akik a dekadencia, vagy nemzetrontás lejtőjére jutottak. Ezeket az életéért küzdő nemzetnek le kell tipornia. A középút politikáját ezért veszedelmes demagógiának tartom és ezért mondom, hogy ezt a politikát csak dekadens nemezt fogadhatja el. A fajvédelem világnézete által megjelölt egyenes magyar út az, amely, a független Magyarország világtörténelmi út elhelyezkedéséhez és egy biztos, mert egészséges alapokon épített tiszta levegőjű út Magyarországhoz vezet. A kormánynak és minden magyar hazafias érzésű politikusnak a legutóbbi napok eseményeinek és a keresztény társadalom soraiban már régóta érezhető nyugalanságnak és türelmetlenségnek hatása, alatt - felfogásom szerint -- revízió alá kell vennie eddigi politikáját, nehogy késő legyen. Ennyit a tárgyhoz. Ami pedig a középút politikáját dicsőítő egyik lapnak semmivel sem indokolt személyesenű célzásán illeti, arra csak ennyit felelek: a közéleti tevékenység értékét nem szabad a szépelé hangzó szavak, nagyhatású beszédek után megítélni. Nem nyújtanak helyes támpontot annakmegítélésére a politikai ellenfelek kritikai és politikai barátok magasztalata sem. A politikus munkájának valódi értékét csak a jövő mutatja meg, amely eldönti, hogy a igele kadetek, melyeket véghez vitt, értéket, gyarapodást, erősödést jelentettek nemzetének és a kötetbe maradandót, hozzájárult-e legalább egy kővel ahhoz az épülethez, mely nemzetének, hazájának boldogulását jelenti, már ősz óta hajtogatta, hogy jobb helyre éd be, hogy őt bizony ne tartsa senki ember gyereke kacsának, mert úgymond: „Bort iszik, magyar!“ Mihály meghallgatta, megbólogatta, de tanácsot nem adott. Minek? Még azt hiszi a világ, hogy ő beszéli tele az öreg kocsis fejét, mert hogy ő akarna a bakra felülkerekedni. Csak sülmögött, gondolván deresedő homloka, mögött: „De fene nagy eleilista is ez a János! Csak szádja a világ sorát, penig a kiválnak sincs jobb dolga nála. Hogy néha-néha előveszik a kapatos állapotáért. Már igaza van bizony az Urnak: dülöngélő furmányossal azördög szánkózik együtt!” Még gondolatban sem kívánta meg a másik módját, pedig szép dolognak tartotta a parádési állást. S mégis ő került a bakra, nem is nagysokára! Jánost egy nyaktörő felfordulás ingatta meg pozíciójában, az ur megunta a részeg kocsist és elbocsátotta. Még örült, hogy ép bőrrel úszta meg a kirándulást. Ez időtől kezdődik el Mihály rózsás élete- Vadonatúj atillát kapott, sabingos kobakot, új csizmát. Még az uraságnak is feltűnt: „Ejnye, de derék ember lett ez a Mihály!“ Rátarti Hágából, káromkodó f'iozol álgatásából azonban nem engedett. Úgy ült a bakon, mint egy kiskirály- Lenézte egy kissé a maga fajtája embert, atyáskodva bánt még az urasággal is. Amit ő mondott, az meg volt mondva! Gazdája eltűrte, mert mulatott a székely, jószívűségén. Hanem a ranggal nőtt ám a fizetség is! Most már másképen szívta a levegőt. Úgy mint otthon a kaszálás után. Mostmár meghallotta a sok fehér cseléd szoknyasuhogását és már szívesebben hallgatta a vilmikoláinkat is. Kivirágzott a szive és megérte, hogy koros, nőtlen létére komolyan gondolt a házasságra. Nem volt még azért öregsogép.v, bár itt-ott dér lepte már ez üstökét, de es csak amtyto látszott, mint a zsugó Kalászmejteren i«Kultj & i,alm meesvír&i?. Az te este és®,, ó is esaki este vette le a kalapját. Panni tetszet neki. Takaros özvegy asz. Mihály hazamegy Irta: Börzsönyi Béla Erdélyből szakadt közénk Mihály. Akkortájt, mikor a rusnya oláhok megtiporták a kis kert virágait, felégették a bogárhátu házat, elhajtották a kajlaszarvú tehénkéket, — úgy negyven felé járhatott. Nagyapja is ott élt — vak volt már szegény —, eltűnt az emberáradatban. Mi lett vele, senki se tudja. A mócok fenevadak. Mihály egyedül maradt. Sodródott mint a lehullott levél, hol ide, hol amoda. — nyugat felé hajtották őket a „győztes“ bocskoros katatonák. Maga se tudta, álmodta talán, egyszer csak itt volt a fővárosban, rótta az utcákat fáradtan, egykedvűen, egy dervis bölcs megnyugvásával a szürke szemeiben s néhány pengővel az úti tarisznyában. Tavasz volt talán már, sárga hólé folydogált az utcákon, itt-ott patakokká változott, élvezet volt a nagy csizmákban csuppogni benne. Ha behunyta szemét, ilyenkor a Targoncás dűlőre gondolt, a tavaszi sárra, hősére, csörgő szarkára; mindjárt ott képzelte magát! Botját görcsösen szorongatta, mintha az eke szarvát rántotta volna fit a másik barázdára. A friss földszag áradt s majd kiszakadt száján a szivébe temetett szólam: „Gyű Bogár, Fecske!“ De csak képzelődés volt ez, keserű ábrándozás, mely néha néha felhasogatta egyszerű paraszti szivét. Ez hajtotta, ez éltette, ez serkentette az egyszerű embert, az örökké rakosgató, tevővevő dolgos székelyt ez serkentette arra, hogy valami foglalatosság után nézzen. Eleinte utcát söpört, de gangos járásáért, modis tempójáért kinézték a pesti benfentes, hivatali utcaseprők; újabbnak, okosabbnak érezték maguknál, nem igen szívelték. Mihály változtatott hát egyet a sorsán: állást vállalt, kocsisnak szegődvén valami német nevű úrhoz. Olyan mindenes féle lett itt Mihály. Szorgalmas, csöndes és józan ember lévén, mindjobban megkedveltét. Arjarátus szavait lassan eltanulta az egész cselédség; körülményes okoskodásait az uraság is elhallgatta néha. Szóval megemberelték, megböcsülték, megsüvegettek még az öreg szolgák is. Merthogy azonkívül esténként kocsi mosás után elelmesélgetett Bergengócénil, Tündér Dolláról, a gyetvai ördögről, a szőke Nemeréről, meg miegymásról, hát az a lappangó irigység is elenyészett lassan, amit a rangidősebb személyzet érzett a hamarosan népszerűvé vált ember irányában. Lassan megszedte magát:modis, zsinóron nadrágot vett, csizmáját megfejeltette, bajuszát megápolta, mint huszár korában s keményen kétfelé törülte. Szeme is visszanyerte régi tüzet: olyan volt, mint valami elátkozott karbonkulus: akkor villogott csak, ha a kalapkarima, vagy ha az este veteti két szemére árnyat. Különösen az estidő táján fénylét legszebben, akkor, ha mélabús hazai nótákat dalolgatott. Mert nótázni, azt is tudott. Hol, hol nem tanulta, de úgy dalolt, ha este a munka után a kamrájába tért, hogy öröm volt annak, aki hallotta. Ezt még szívesebben hallgatták, mint a meséket, pedig hát azok is szépek voltak nagyon. Csak ne káromkodott volna oly veszettül. Ezt a rossz betegséget m még huszár korában szokta meg. — jelöltetett is e tudományáért a káplári csillagokra. De nem érte mégse ez a nagy szerencse, csak az ájkozódás gyökeredzett belé, mint televény talajba burjánzik fel búzaközt a tüske. Mondta is neki Gergely Tamás, a libérius ajtónál silbakolo, hogy: Mihály, Mihály, megveri kendet az Isten, ha nem hagy fel a káromkodással! Mihály csak szörcsintelt egyet a paraszti pipája mögül* és tovább kefélte a szerszámot, mely ragyogott már, mintha Árgyélas királyfi istrángja lenne. Nem is méltatta szám. Már akkor ffieg*kid irtól? neki, hogy ő lesz a parádés kocsis, ha az iszákos Jóska bá tényleg máshová szegődik. De húzódott a dolog, a régi kocsis csak nem akart szavának ölteni, pedig