Szózat, 1923. március (5. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-23 / 67. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Uri Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, Józsefet—16, kiadóhivatal: József 63—31 Fiókkiad­óhivatal: IV. Városház­ utca la Tel.: 77—34. Ára 30 korona KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre....... 1700 kor. Egy hónapra...... 000 kor. Egyes szám............... 30 kor. Külföldre egy hónapra 900 kor. V. ÉVFOLYAM 67. SZÁM PÉNTEK , BUDAPEST, 1923 MÁRCIUS 23 Professzorok és diákjaik (P. M.) Az egyetem, mint­ intézmény csak úgy tudja igazán betölteni hivatását, ha benne a tudományok céltudatos ápolása és továbbfejlesztése mellett nemcsak oktatás és szakemberek termelése folyik, hanem az ifjúság erőteljesen nemzeti és erkölcsi ne­velése is. Mit sem ér, ha bármily jól képzett szakemberek hagyják is el évenként az Alma Mater kapuit, de hiányzik ezekből az a nem­zeti öntudat, mely már diákkorukban is a nemzet vérkeringésébe való öntudatos be­kapcsolódást tűzi célul maga elé. Csupán a tudományok fejlesztése, az ismeretek közlése !~~ történjék az bármilyen jó szaktanárok ré­széről is —, nem teremthet oly erős kapcso­latokat az egyetem tanári kara és a hallgató ifjúság között, mint az, ha a tanári kar fiaiként, gondjára bízott gyermekeként ke­zeli az ifjúságot, az oktatás mellett neveli is azt. Neveli pedig abban az irányban, ame­lyet az ifjúság a vér szavára hajtva, öntu­datlanul is követ. Az elmúlt napok eseményei csak meg­­erősíthettek bennünket ama hitünkben, mely lapunk megindulása óta állandóan él ben­nünk, s melynek sohasem szűntünk meg ki­fejezést adni. E hitünk pedig: ifjúságunk erejébe vetett törhetetlen bizalom, szilárd meggyőződés, hogy a magyar jövő kialakí­tásában ennek az ifjúságnak döntő szerepe kell, hogy legyen. Ez az ifjúság több nem­zeti energia­fölösleget halmozott fel magá­ban, mint egész sora a letűnt nemzedékek­nek, ez az ifjúság öntudatosan kitűzött célt követ és ú­t­jából semmi sem térítheti el. Ezek az ifjak, magyar férfiak, sokkalta férfiab­bak, mint apáik és nagyapáik voltak. Ha összehasonlítjuk a letűnt idők egyetemi életét a maival, lehetetlen, hogy óriási és fölötte örvendetes különbségeket ne talál­junk. A hajdani ifjúság,a­midőn fiatalos tem­­peramentumának csak értéktelen és fajsúly nélküli személyek, vagy szép köntösű, de tar­talmatlan eszmék érdekében való, szokvá­nyos demonstrációkban találta meg levezető csatornáját, mily vérszegény és zagyva tö­meg volt csak a mai katonás rendekben ha­ladó, mindig előre tekintő és saját magának célokat kitűző ifjúsággal szemben. S az a­z ifjúság, amely hosszú szemesztereken ke­resztül bújta a könyveket, távoltartva ma­­gát saját jövőjének formálására döntő té­nyezők iránt való érdeklődéstől, csak a szo­morúan elnyűtt szellemi­­ munkás típusát képviselte, midőn a rettegett és fölötte elér­hetetlen magasságban trónoló professzori kar elé kerülve, attól szakképzettségére, ámde nem nemzeti és erkölcsi értékeire nyert bizonyítványt. Ez az ifjúság és ez a tanári kar lélekben soha eggyé forrni nem tudott s ha voltak is közöttük olyan kapcsok, melyek természettől fogva egymáshoz fűzték volna őket, jól tudjuk mi okból, idegenek marad­tak egymáshoz. A régi idők­ ifjúsága és pro­fesszorai soha olyan példáját a vérségi kap­csolatoknak, a nemzeti gondolatban való olyan, szinte testvéries felolvadásnak nem tudtak és nem tudhattak felmutatni, mint ahogy az, ugyancsak az elmúlt napokban világossá vált. A sok egyéb, örömteljes és minden ma­gyar szívet megdobogtató jelenség mellett, melyeket az ifjúság legutóbbi szereplése alatt büszkén jegyezhettünk fel, talán nem is képzelt jelentőséggel magaslik ki az a har­mónia, az a szinte atya-fiúi viszony, mely az egyetemek tanári karának egy része és az ifjúság közt megnyilvánult. Azok a prof­esz­­szorok, akik nem a tudományos képzettség szuverén felhőibe való burkolódzását, nem ta­­nítványaiknak hosszú éveken át való retteg­­tetését tartják egyedüli feladtuknak, hanem szívükön viselve az ifjúság ügyes-bajos napi gondjait, érdeklődve azoknak egyéni és egé­szében való életfolyása iránt, felemelik ma­gukhoz ezt a még nyers, de végtelen értéke­ket rejtő magyar fiatalságot, képzelhetetle­­nül értékes munkát végeznek. Azok a taná­rok, akik az ifjúságot csak az aditorima padjaiban helyet foglaló, többé-kevésbé üres és tartalmatlan fejű ember tömegként tekin­tik s akik egyénenként jóformán az egész egyetemi idő alatt csak a vizsgákon és szi­gorlatokon kerülnek először szemtől-szembe hallgatóikkal, lehetnek bár kiváló szakembe­rek, de sem egyéniségük, sem gondolat- és érzésviláguk nem járul hozzá ahhoz, hogy tanítványaik tényleg kész és az életben he­lyüket megálló férfiakká nevelődjenek. Ám azok a professzorok, akik az ifjúság tudomá­nyos kiképzését épp oly lelkiismeretesen tel­jesítik, mint annak erkölcsi, nemzeti irány­ban való nevelését, elérik azt, amit minden hivatott pedagógusnak legfőbb célul kell maga elé tűznie, hogy a gondjaikra, nevelé­sükre bízott ifjak mindegyikének emnelkük­­ből adnak egy darabot útravalóul az életre. A diákság legutóbbi szereplése tisztán áll előttünk is, tisztán állhat minden magyarul gondolkodó ember előtt is. Nem térhettünk ki azonban az elől, hogy az elmondottakba is rámutassunk, mily fontosnak és abszolút ör­vendetesnek tartjuk, hogy ennek a diákság­nak ilyen professzoraik is vannak. A leg­­­ntób­b napok szenvedélyektől túlfűtött leve­gője, az a hangulat, amelyet a folyton kirob­banni kész izgalmak teremtettek, semmikép­pen nem volt alkalmas arra, hogy az ifjúság nyugalmát megőrizve, szinte fölényes fegyel­mezettséggel várja be a történendőket. Ez mégis így történt. Ebben pedig a legna­gyobb szerepe a professzorok ama részének volt, akik az egész dolog kezdetétől fogva, annak végső kifejlődéséig szorosan mellette álltak a fiatalságnak, egyazon gondolattal, egyazon cél felé tekintettek, mint azok, de a robbanáshoz közelálló, nemcsak az ifjúi tem­peramentum, hanem a tagadhatatlanul meg­esett óriási méltánytalanságok rovására is írandó szenvedélyeket férfias nyugalmukkal, aggodalmas szeretet­ükkel és atyai együttér­zésükkel mégis le tudták vezetni úgy, hogy abból sem a nemzetre, sem bármiféle más tényezőre nagyobb veszedelem nem háram­lott. Tisztelet nekik és köszönet érte. A naptárcsináló Gárdonyi írta: Vértessy Gyula Azt talán sokan tudják, hogy nagy írónk­, Gárdonyi, Ziegler Géza volt tulajdonképpen, dunántúli jóra való megmagyarosodott, a német eredetű keresztény családból való, aki csak később vette fel a Gárdonyi nevet­ — de azt ta­lán már kevesebben tudják, hogy Ziegler Géza néptanító korában, 1886-ban, 1887-ben, mi­kor még teljesen ismeretlen nevű ember volt,­­naptárakat, is szerkesztett, melyekben már kez­dett megnyilatkozni a későbbi nagy ivó hu­mora. A „Néptanítók Naptára“-t , szerkesztette Ziegler Géza, a szerény és szegény gárdonyi (ne­m tudom ugyan, hogy akkoriban gárdonyi taró­tó volt-e vagy máshol tanítóskodott?) ta­nító, tanítótársai számára. És jól tudván, hogy a tanító már akkor is csak sóval sózta a szavaz kenyerét, hát szolgált a kollégáinak egy kis attikai sóval is, jóizű humorral, hogy a pár fillér fejében, amibe a naptár került, legalább legyen szegényeiknek egypár derűs percük a néptanítói siralmak völgyében. A hónapok mellé irt versi­kékben így mó­kázik az 1886-iki naptárban: AVRII.ISBAN, titondiák, bolond idők járnál­. Aiért hát ne tedd le még meleg gúny­ádat. Un esti nem esik, nem lesni esős idő, így mondja tzázegyéves jövendölő. Szép MÁJUS havában kikelt már a li Pihenhet félévig a pedagógia. Mert­ azért teremtett gyereket az Isten, Hogy legyen a háznál, ki libát őrizze, JUNIUSB. Í.V a hő oly iszonya leszett. Hogy napernyő alatt kaszálnak a réten. A naptárakba Gárdonyii írt egypár komoly pedagógiai cikket is, de sokkal többet ért a JPad tudósa című­ humoreszkje, mely itt jelent meg először, még Z. G. aláírással. Az adomák is (majd három oldal), azt hiszem, mind öt vall. A naptár előszavában úgy kissé hadakozik — Köszönet önöknek, tisztelt megrendelőink, kik ha látták, hogy e szaknaptár jobban a tanítóknak való, mint a Rózsa Kálmán, Bagó Ludmilla stb.-félg .,Ke­­resztény Képes — képtelenségek. E­gytársi üdvözlettel Ziegler Géza tanitó. Az 1887-iki naptár nálam levő példánya Gárdonyi kézírásával van ajánlva: „Nagyságos“ reményű Laub Sándor urnak. Valószínűleg valamelyik taní­tótár­sa volt ez a Laub, aki valószínűleg a tanítók rendes álmaira aspirált, a „nagyságos“ tanfelügyelői állásra. A tanfelügyelőket azonban Gárdonyi kissé epésen is csipkedi a „százkét esztendős vad, p­róféta jövendölései“-ben. FÁBRUÁRBAN hogyha bikáéul álmodol, A tanfelügyelő már közel kóborol. És hogyha álmodban a bika feléd tör, Dicséretet ne várj tanfelügyelődtől. De még az iskolaszéknek, ennek az igazán többnyire tanító kölöncének is kijár folytató­lag pár rigmus. Ha pedig álmodban bukkansz tim szamárra, , mind a­­z egy kertben jár előre, hátra, Ugy az iskolaszék bölcs s okos tanácsa Látogat meg a munkád majd felülbírálja. A decemberi jövendölés pár sora már a későbbi flosszuhaju veszedelem“ Írójának a gunyoros elveit sejteti: DECEMBER hónapban nyári ruha néni kell, De ha szabadba megy,­­*­ját bunda elkel. Zivatartól ve tarts, legfeljebb az asszony Főről egye­tt együ­tt de ez ne bosszantson. Mondd neki, hogy cukros s ő rámoszdja: édes! S meglásd, hogy két napig nem lesz teád mérges, Sőt Szilveszter estjén ezt ígéri neked: ,,Lelkem ezen évben többé nem perelek.** Hanem a humor mellett a keserűség is ki­­jüt a bizonyára nem a legjobb anyagi hely­zetben élő tanitó-naptársszerkesztőből, mikor a falusi tanitó fonák helyzetét ecsetelő .Minta, emberi crmű cikke régén kifakad: — Szegény pedagógus, tűrj békével habár neked a tűmém­ nem rózsákat, csak töviseket tengytek, i * v Bizony, aki a nép előtt mintául áll, min­­dig­ csak gáncsnak, kritikának van kitéve; ha mindezekben csak megnyugodnánk, úgysem változtathatunk rajtuk, csak a nyomorúság eltűrésében ne kellene mintaembereknek len­nünk! Dehát ezen a bajon már se az Trristelti se Trefort Ágoston nem segít. Egy kétsoros versben is fölpanaszolja » tanító sorsát: : „Népnevelő úr, fenn a jutalma a magas égben.­ — Fájdalom, érzem. Bár lepotyogna egy pici része.­« De­ azért, ha Gárdonyi népvanitókorában sok küzdelmes napot élt is át, ezek nélkül a fa­lukon eltöltött, a nép közvetlen közelében töl­tött évek nélkül Gárdonyi sohase lett volna, azzá a népies irodalom terén, amivé lett és sohase írta volna meg­ a legjobb magyar népi szánművet, a „Bor“-t. A­­jó Isten ok nélkül nem rendelkezik az emberekkel. A Gárdonyi mély tehetsége kifej­lődéséhez kellettek a falusi elmélyedések órái, napjai, mikor Ziegler Gézában már ébredezni kezdett Gárdonyi Géza és mikor szüksége volt arra a­ falusi elvonultságra, amely képessé tette őt nemcsak a megfigyelésekre, de a nagy elgondolásokra is. A szegény néptanító agyában, lelkében, a falusi nagy pihenések óráiban bizonyára már, ott zsongtak akkor az „Egri csillagokna Iisten rabjai“ s. a, tudthatatl­an, ember*“ fel­ségesen szép képei és csodásan plasztikus alakjai. És ha nyugalmas téli estéken a tanitó urat meg-meghivogatták disznótorokra, név­­napokra, keresztelőkre — hát Zigler tanító úr, míg koccintgatot­t a bíró urammal, meg a töb­biekkel, hát bizonyára sokszor rászóltak: —­ Ejnye de elhallgatott tanító uram! De elkórincál valahon az esze... Csakugyan elkórincált! A dicsőséges múlt­ba s a jövője dicsőségébe. Onnan nalássgatta az egri fősöket, itt meg maga előtt látta Gár­­donyi Gézát, a nflgy in#.» nemzete büszke*“** gét- * M­ét- 'i-· &• t »

Next