Szózat, 1923. március (5. évfolyam, 48-73. szám)
1923-03-23 / 67. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Uri Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, Józsefet—16, kiadóhivatal: József 63—31 Fiókkiadóhivatal: IV. Városház utca la Tel.: 77—34. Ára 30 korona KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre....... 1700 kor. Egy hónapra...... 000 kor. Egyes szám............... 30 kor. Külföldre egy hónapra 900 kor. V. ÉVFOLYAM 67. SZÁM PÉNTEK , BUDAPEST, 1923 MÁRCIUS 23 Professzorok és diákjaik (P. M.) Az egyetem, mint intézmény csak úgy tudja igazán betölteni hivatását, ha benne a tudományok céltudatos ápolása és továbbfejlesztése mellett nemcsak oktatás és szakemberek termelése folyik, hanem az ifjúság erőteljesen nemzeti és erkölcsi nevelése is. Mit sem ér, ha bármily jól képzett szakemberek hagyják is el évenként az Alma Mater kapuit, de hiányzik ezekből az a nemzeti öntudat, mely már diákkorukban is a nemzet vérkeringésébe való öntudatos bekapcsolódást tűzi célul maga elé. Csupán a tudományok fejlesztése, az ismeretek közlése !~~ történjék az bármilyen jó szaktanárok részéről is —, nem teremthet oly erős kapcsolatokat az egyetem tanári kara és a hallgató ifjúság között, mint az, ha a tanári kar fiaiként, gondjára bízott gyermekeként kezeli az ifjúságot, az oktatás mellett neveli is azt. Neveli pedig abban az irányban, amelyet az ifjúság a vér szavára hajtva, öntudatlanul is követ. Az elmúlt napok eseményei csak megerősíthettek bennünket ama hitünkben, mely lapunk megindulása óta állandóan él bennünk, s melynek sohasem szűntünk meg kifejezést adni. E hitünk pedig: ifjúságunk erejébe vetett törhetetlen bizalom, szilárd meggyőződés, hogy a magyar jövő kialakításában ennek az ifjúságnak döntő szerepe kell, hogy legyen. Ez az ifjúság több nemzeti energiafölösleget halmozott fel magában, mint egész sora a letűnt nemzedékeknek, ez az ifjúság öntudatosan kitűzött célt követ és útjából semmi sem térítheti el. Ezek az ifjak, magyar férfiak, sokkalta férfiabbak, mint apáik és nagyapáik voltak. Ha összehasonlítjuk a letűnt idők egyetemi életét a maival, lehetetlen, hogy óriási és fölötte örvendetes különbségeket ne találjunk. A hajdani ifjúság,amidőn fiatalos temperamentumának csak értéktelen és fajsúly nélküli személyek, vagy szép köntösű, de tartalmatlan eszmék érdekében való, szokványos demonstrációkban találta meg levezető csatornáját, mily vérszegény és zagyva tömeg volt csak a mai katonás rendekben haladó, mindig előre tekintő és saját magának célokat kitűző ifjúsággal szemben. S az az ifjúság, amely hosszú szemesztereken keresztül bújta a könyveket, távoltartva magát saját jövőjének formálására döntő tényezők iránt való érdeklődéstől, csak a szomorúan elnyűtt szellemi munkás típusát képviselte, midőn a rettegett és fölötte elérhetetlen magasságban trónoló professzori kar elé kerülve, attól szakképzettségére, ámde nem nemzeti és erkölcsi értékeire nyert bizonyítványt. Ez az ifjúság és ez a tanári kar lélekben soha eggyé forrni nem tudott s ha voltak is közöttük olyan kapcsok, melyek természettől fogva egymáshoz fűzték volna őket, jól tudjuk mi okból, idegenek maradtak egymáshoz. A régi idők ifjúsága és professzorai soha olyan példáját a vérségi kapcsolatoknak, a nemzeti gondolatban való olyan, szinte testvéries felolvadásnak nem tudtak és nem tudhattak felmutatni, mint ahogy az, ugyancsak az elmúlt napokban világossá vált. A sok egyéb, örömteljes és minden magyar szívet megdobogtató jelenség mellett, melyeket az ifjúság legutóbbi szereplése alatt büszkén jegyezhettünk fel, talán nem is képzelt jelentőséggel magaslik ki az a harmónia, az a szinte atya-fiúi viszony, mely az egyetemek tanári karának egy része és az ifjúság közt megnyilvánult. Azok a profeszszorok, akik nem a tudományos képzettség szuverén felhőibe való burkolódzását, nem tanítványaiknak hosszú éveken át való rettegtetését tartják egyedüli feladtuknak, hanem szívükön viselve az ifjúság ügyes-bajos napi gondjait, érdeklődve azoknak egyéni és egészében való életfolyása iránt, felemelik magukhoz ezt a még nyers, de végtelen értékeket rejtő magyar fiatalságot, képzelhetetlenül értékes munkát végeznek. Azok a tanárok, akik az ifjúságot csak az aditorima padjaiban helyet foglaló, többé-kevésbé üres és tartalmatlan fejű ember tömegként tekintik s akik egyénenként jóformán az egész egyetemi idő alatt csak a vizsgákon és szigorlatokon kerülnek először szemtől-szembe hallgatóikkal, lehetnek bár kiváló szakemberek, de sem egyéniségük, sem gondolat- és érzésviláguk nem járul hozzá ahhoz, hogy tanítványaik tényleg kész és az életben helyüket megálló férfiakká nevelődjenek. Ám azok a professzorok, akik az ifjúság tudományos kiképzését épp oly lelkiismeretesen teljesítik, mint annak erkölcsi, nemzeti irányban való nevelését, elérik azt, amit minden hivatott pedagógusnak legfőbb célul kell maga elé tűznie, hogy a gondjaikra, nevelésükre bízott ifjak mindegyikének emnelkükből adnak egy darabot útravalóul az életre. A diákság legutóbbi szereplése tisztán áll előttünk is, tisztán állhat minden magyarul gondolkodó ember előtt is. Nem térhettünk ki azonban az elől, hogy az elmondottakba is rámutassunk, mily fontosnak és abszolút örvendetesnek tartjuk, hogy ennek a diákságnak ilyen professzoraik is vannak. A legntóbb napok szenvedélyektől túlfűtött levegője, az a hangulat, amelyet a folyton kirobbanni kész izgalmak teremtettek, semmiképpen nem volt alkalmas arra, hogy az ifjúság nyugalmát megőrizve, szinte fölényes fegyelmezettséggel várja be a történendőket. Ez mégis így történt. Ebben pedig a legnagyobb szerepe a professzorok ama részének volt, akik az egész dolog kezdetétől fogva, annak végső kifejlődéséig szorosan mellette álltak a fiatalságnak, egyazon gondolattal, egyazon cél felé tekintettek, mint azok, de a robbanáshoz közelálló, nemcsak az ifjúi temperamentum, hanem a tagadhatatlanul megesett óriási méltánytalanságok rovására is írandó szenvedélyeket férfias nyugalmukkal, aggodalmas szeretetükkel és atyai együttérzésükkel mégis le tudták vezetni úgy, hogy abból sem a nemzetre, sem bármiféle más tényezőre nagyobb veszedelem nem háramlott. Tisztelet nekik és köszönet érte. A naptárcsináló Gárdonyi írta: Vértessy Gyula Azt talán sokan tudják, hogy nagy írónk, Gárdonyi, Ziegler Géza volt tulajdonképpen, dunántúli jóra való megmagyarosodott, a német eredetű keresztény családból való, aki csak később vette fel a Gárdonyi nevet — de azt talán már kevesebben tudják, hogy Ziegler Géza néptanító korában, 1886-ban, 1887-ben, mikor még teljesen ismeretlen nevű ember volt,naptárakat, is szerkesztett, melyekben már kezdett megnyilatkozni a későbbi nagy ivó humora. A „Néptanítók Naptára“-t , szerkesztette Ziegler Géza, a szerény és szegény gárdonyi (nem tudom ugyan, hogy akkoriban gárdonyi tarótó volt-e vagy máshol tanítóskodott?) tanító, tanítótársai számára. És jól tudván, hogy a tanító már akkor is csak sóval sózta a szavaz kenyerét, hát szolgált a kollégáinak egy kis attikai sóval is, jóizű humorral, hogy a pár fillér fejében, amibe a naptár került, legalább legyen szegényeiknek egypár derűs percük a néptanítói siralmak völgyében. A hónapok mellé irt versikékben így mókázik az 1886-iki naptárban: AVRII.ISBAN, titondiák, bolond idők járnál. Aiért hát ne tedd le még meleg gúnyádat. Un esti nem esik, nem lesni esős idő, így mondja tzázegyéves jövendölő. Szép MÁJUS havában kikelt már a li Pihenhet félévig a pedagógia. Mert azért teremtett gyereket az Isten, Hogy legyen a háznál, ki libát őrizze, JUNIUSB. Í.V a hő oly iszonya leszett. Hogy napernyő alatt kaszálnak a réten. A naptárakba Gárdonyii írt egypár komoly pedagógiai cikket is, de sokkal többet ért a JPad tudósa című humoreszkje, mely itt jelent meg először, még Z. G. aláírással. Az adomák is (majd három oldal), azt hiszem, mind öt vall. A naptár előszavában úgy kissé hadakozik — Köszönet önöknek, tisztelt megrendelőink, kik ha látták, hogy e szaknaptár jobban a tanítóknak való, mint a Rózsa Kálmán, Bagó Ludmilla stb.-félg .,Keresztény Képes — képtelenségek. Egytársi üdvözlettel Ziegler Géza tanitó. Az 1887-iki naptár nálam levő példánya Gárdonyi kézírásával van ajánlva: „Nagyságos“ reményű Laub Sándor urnak. Valószínűleg valamelyik tanítótársa volt ez a Laub, aki valószínűleg a tanítók rendes álmaira aspirált, a „nagyságos“ tanfelügyelői állásra. A tanfelügyelőket azonban Gárdonyi kissé epésen is csipkedi a „százkét esztendős vad, próféta jövendölései“-ben. FÁBRUÁRBAN hogyha bikáéul álmodol, A tanfelügyelő már közel kóborol. És hogyha álmodban a bika feléd tör, Dicséretet ne várj tanfelügyelődtől. De még az iskolaszéknek, ennek az igazán többnyire tanító kölöncének is kijár folytatólag pár rigmus. Ha pedig álmodban bukkansz tim szamárra, , mind az egy kertben jár előre, hátra, Ugy az iskolaszék bölcs s okos tanácsa Látogat meg a munkád majd felülbírálja. A decemberi jövendölés pár sora már a későbbi flosszuhaju veszedelem“ Írójának a gunyoros elveit sejteti: DECEMBER hónapban nyári ruha néni kell, De ha szabadba megy,*ját bunda elkel. Zivatartól ve tarts, legfeljebb az asszony Főről egyett együtt de ez ne bosszantson. Mondd neki, hogy cukros s ő rámoszdja: édes! S meglásd, hogy két napig nem lesz teád mérges, Sőt Szilveszter estjén ezt ígéri neked: ,,Lelkem ezen évben többé nem perelek.** Hanem a humor mellett a keserűség is kijüt a bizonyára nem a legjobb anyagi helyzetben élő tanitó-naptársszerkesztőből, mikor a falusi tanitó fonák helyzetét ecsetelő .Minta, emberi crmű cikke régén kifakad: — Szegény pedagógus, tűrj békével habár neked a tűmém nem rózsákat, csak töviseket tengytek, i * v Bizony, aki a nép előtt mintául áll, mindig csak gáncsnak, kritikának van kitéve; ha mindezekben csak megnyugodnánk, úgysem változtathatunk rajtuk, csak a nyomorúság eltűrésében ne kellene mintaembereknek lennünk! Dehát ezen a bajon már se az Trristelti se Trefort Ágoston nem segít. Egy kétsoros versben is fölpanaszolja » tanító sorsát: : „Népnevelő úr, fenn a jutalma a magas égben. — Fájdalom, érzem. Bár lepotyogna egy pici része.« De azért, ha Gárdonyi népvanitókorában sok küzdelmes napot élt is át, ezek nélkül a falukon eltöltött, a nép közvetlen közelében töltött évek nélkül Gárdonyi sohase lett volna, azzá a népies irodalom terén, amivé lett és sohase írta volna meg a legjobb magyar népi szánművet, a „Bor“-t. Ajó Isten ok nélkül nem rendelkezik az emberekkel. A Gárdonyi mély tehetsége kifejlődéséhez kellettek a falusi elmélyedések órái, napjai, mikor Ziegler Gézában már ébredezni kezdett Gárdonyi Géza és mikor szüksége volt arra a falusi elvonultságra, amely képessé tette őt nemcsak a megfigyelésekre, de a nagy elgondolásokra is. A szegény néptanító agyában, lelkében, a falusi nagy pihenések óráiban bizonyára már, ott zsongtak akkor az „Egri csillagokna Iisten rabjai“ s. a, tudthatatlan, ember*“ felségesen szép képei és csodásan plasztikus alakjai. És ha nyugalmas téli estéken a tanitó urat meg-meghivogatták disznótorokra, névnapokra, keresztelőkre — hát Zigler tanító úr, míg koccintgatott a bíró urammal, meg a többiekkel, hát bizonyára sokszor rászóltak: — Ejnye de elhallgatott tanító uram! De elkórincál valahon az esze... Csakugyan elkórincált! A dicsőséges múltba s a jövője dicsőségébe. Onnan nalássgatta az egri fősöket, itt meg maga előtt látta Gárdonyi Gézát, a nflgy in#.» nemzete büszke*“** gét- * Mét- 'i-· &• t »