Sztár Sport, 2006. október-december (9. évfolyam, 40-51. szám)
2006-12-20 / 51. szám
Arról, hogyan került 14 hónappal később a Real Madridhoz: „Östreicher Emil, aki akkor már a Real Madrid technikai igazgatója volt, Olaszországban járt, hogy megfigyelje a Milant, amely éppen a Madrid elleni Bajnokcsapatok Európa-kupája-döntőjére készült. Elmondta, hogy Bernabéu szeretné, ha Európa legjobb csapatában futballoznék. Azt válaszoltam: Túl kövér vagyok, nem biztos, hogy így beférnék a csapatba. Időre van szükségem ahhoz, hogy lefogyjak. Emil azt felelte, hogy ezzel ne is törődjek, hanem csak üljek föl vele a repülőre, így aztán másnap már Madridban voltam, úgy festettem, mint egy óriás léggömb. Santiago Bernabéu azonnal fogadott, aztán elég furcsa párbeszédet folytattunk. Tolmácsot ugyanis nem hozatott. Az elnök hadart valamit spanyolul, mire én magyarul karattyoltam. Aztán ő németül próbálkozott, én az általam ismert néhány spanyol szóval válaszoltam. Végül széttártam a karomat, és elmutogattam: „Ide figyeljen, legalább tizennyolc kiló túlsúlyom van." Bernabéu így válaszolt: „Ez nem az én gondom, hanem a tiéd." Ennyiben maradtunk. Ha kövéren is, de a Real Madrid játékosa lettem. Arról, hogy milyen volt a spanyol bajnokság a magyar után: „A spanyol liga egy kicsit gyorsabbnak tűnt, mint amihez én korábban hozzászoktam, az ottani csapatok jobban is hajtottak. Igyekeztem gyorsan ráállni erre a hullámhosszra, s azt hiszem, ez sikerült is. Valószínűleg soha nem voltam még ennyire elszánt, mint akkor. Meg akartam mutatni a világnak, hogy még nem lehet leírni. Tudtam, hogy nem várhatom el ugyanazt a kiszolgálást, amit a Honvédnál kaptam. Itt nem volt Bozsik, akivel egy negyedszázadnyit fociztunk végig, és akinek csak annyit kellett kiáltanom, hogy Most, Cucul, s már érkezett is a tökéletes passza. Eleinte Östlicheren kívül alig ismertem valakit a klubban." ..Nem hallottuk a mérkőzés végét jelző sípszót, mert körülöttünk tombolt a közönség. A skót bíró karmozdulatából értek a lefújás pillanatában a gyepre rohantak ünnepelni bennünket. Több skót játékos - akik ellen korábban már játszottam - a meccs után bejött az öltözőbe graulálni. Ismerősök és ismeretlenek borultak egymás nyakába, mi miénk is, a Real játékosai, csordulnioltunk örömmel. A világ összetort újságjában rólunk írtak a kötkező napokban, sőt hetekben fólag visszagondolva, furcsa, hogy brit pályák, az azokon játszott Jécsek mennyire fontossá váltak életemben. Először az évszázad ikőzése a magyar Aranycsapattal idénban, majd ez a bizonyos glasvi BEK-döntő a Reáliás, hatvanban, három évvel később, harmincévesen újra a Wembleyben játttam, a Világválogatottban . „abban talán Glasgow-ban játszottam, pedig, szavamra mondom, nem volt könnyű." [ Arról, hogy miért nem volt szíve eltenni a meccs labdáját: „Glasgow-ban én négy gólt rúgtam, Di Stéfano hármat, a német Stein pedig kettőt Ahogy közeledtek a meccs utolsó pillanatai, Alfredóval tartottuk a labdát, egymásnak passzolgattunk. Arra gondoltam, én lőttem a legtöbb gólt a meccsen, engem illet a labda. Tudtam azonban, hogy Alfredo is megpróbálja majd megszerezni. Amikor a bírói síp megszólalt, a labda éppen nálam volt. Felvettem, és elindultam vele a kezdőkör felé. Stein odajött hozzám, és kérte, hogy adjam oda neki a labdát. Először nem is értettem, hogy mit akar, majd miután már harmadszor kérte, arra gondoltam, hogy nagyon szeretném eltenni, de ez a srác elveszítette élete talán legfontosabb kilencven percét, pedig két gólt is szerzett. Nem tehettem meg vele, hogy nem adom oda a labdát. Alighanem még mindig őrzi, valahol Németországban." A glasgow-i BEK-döntő után az uruguayi Penarollal, a Libertadores-kupa győztesével, Dél- Amerika bajnokával kellett játszanunk a Világkupáért. Az első mérkőzést Montevideóban játszottuk, csak arra vigyáztunk, hogy ki ne kapjunk. Otthon, a Bernabéu stadionban azután elkalapáltuk őket 5:1-re. Én, aztán Alfredo, majd megint én már az első tíz perc után három góllal vezettünk. Fantasztikus légkör uralkodott az éjjelbe nyúló mérkőzés alatt, s még jóval utána is. Ezrek gyülekeztek a katlan körül kint az utcán, csak hogy a közelünkben lehessenek." Arról, hogy Bernabeu miért nem engedte Budapestre, a Vasas elleni BEK- meccsre 1961-ben: „Az elnökünk, Santiago Bernabéu azt mondta: Te nem utazol. Nem akarok semmi problémát. Világos volt, hogy politikai problémát értett ez alatt." „Nagyon büszke voltam arra, hogy egészen negyvenéves koromig játszottam, különösen akkor, amikor visszaemlékeztem arra, hogy már egy évtizeddel korábban sokan leírtak. Két évvel a visszavonulásom után rendezte meg a klub a búcsúmérkőzésemet, a bécsi Rapid vendégeskedett nálunk. Ez egy nagyszerű ajándék volt a Madridtól - minden bevételt megtarthattam, csupán az osztrákok ellátásának költségeit vonták le. Ez egy olyan gesztus volt Bernabeu részéről, amit csak általában olyanoknak ajánlott fel, akik legalább tíz éven keresztül szolgálták az egyesületet. Én csupán kilenc évet töltöttem ott, de az elnök engedélyezte, hogy mind én, mind a hozzám hasonló cipőben járó Santamaria kedvezményezett legyen. Rengeteg szurkoló jött el, hogy újra lásson. Az erőnlétem már nem volt az igazi, mindössze húsz percet játszottam. A gondolataim visszavándoroltak a mezítlábas kispesti kölykökhöz, különösképpen a barátomhoz, Bozsikhoz, azt kívánva, bárcsak ott lehetne ő is. Két nappal később, ugyancsak a Bernabéu stadionban rendezték a BEK soros döntőjét. Az Ajaxra és a Milánra mindössze harmincezer néző volt kíváncsi. Amikor arra gondolok, hogy előtte közel nyolcvanezer ember jött el a búcsúmérkőzésemre, nehezen tudom szavakba önteni, mit érzek." ... "ugyatttte meg madridi pályafutása fénypontját, az 1960-as BEK-döntőt. Arról, hogy néhány hónappal később Világkupa-győztes is lett: Arról, hogyan zajlott a búcsújátéka 1969. május 26-án: SZTÁR-szubjektív • SZTÁR Sport 35