Sztár Sport, 2006. október-december (9. évfolyam, 40-51. szám)

2006-12-20 / 51. szám

Arról, hogyan került 14 hónappal később a Real Madridhoz: „Östreicher Emil, aki akkor már a Real Madrid technikai igazgatója volt, Olaszországban járt, hogy meg­figyelje a Milant, amely éppen a Madrid elleni Bajnokcsapatok Euró­­pa-kupája-döntőjére készült. El­mondta, hogy Bernabéu szeretné, ha Európa legjobb csapatában futbal­loznék. Azt válaszoltam: Túl kövér vagyok, nem biztos, hogy így befér­nék a csapatba. Időre van szüksé­gem ahhoz, hogy lefogyjak. Emil azt felelte, hogy ezzel ne is törődjek, hanem csak üljek föl vele a repülőre, így aztán másnap már Madridban voltam, úgy festettem, mint egy óri­ás léggömb. Santiago Bernabéu azonnal fogadott, aztán elég furcsa párbeszédet folytattunk. Tolmácsot ugyanis nem hozatott. Az elnök ha­dart valamit spanyolul, mire én ma­gyarul karattyoltam. Aztán ő néme­tül próbálkozott, én az általam is­mert néhány spanyol szóval vála­szoltam. Végül széttártam a karo­mat, és elmutogattam: „Ide figyel­jen, legalább tizennyolc kiló túlsú­lyom van." Bernabéu így válaszolt: „Ez nem az én gondom, hanem a tiéd." Ennyiben maradtunk. Ha kövéren is, de a Real Madrid játékosa lettem. Arról, hogy milyen volt a spanyol bajnokság­­ a magyar után: „A spanyol liga egy kicsit gyorsabb­nak tűnt, mint amihez én korábban hozzászoktam, az ottani csapatok jobban is hajtottak. Igyekeztem gyor­san ráállni erre a hullámhosszra, s azt hiszem, ez sikerült is. Valószínűleg soha nem voltam még ennyire el­szánt, mint akkor. Meg akartam mu­tatni a világnak, hogy még nem lehet leírni. Tudtam, hogy nem várhatom el ugyanazt a kiszolgálást, amit a Hon­­védnál kaptam. Itt nem volt Bozsik, akivel egy negyedszázadnyit fociz­tunk végig, és akinek csak annyit kel­lett kiáltanom, hogy Most, Cucul, s már érkezett is a tökéletes passza. Eleinte Östlicheren kívül alig ismer­tem valakit a klubban." ..Nem hallottuk a mérkőzés végét jelző sípszót, mert körülöttünk tom­bolt a közönség. A skót bíró karmoz­dulatából értek a lefújás pillanatá­ban a gyepre rohantak ünnepelni bennünket. Több skót játékos - akik ellen korábban már játszottam - a meccs után bejött az öltözőbe gra­­ulálni. Ismerősök és ismeretlenek borultak egymás nyakába, mi mi­énk is, a Real játékosai, csordulni­oltunk örömmel. A világ össze­tort újságjában rólunk írtak a kö­­tkező napokban, sőt hetekben fólag visszagondolva, furcsa, hogy brit pályák, az azokon játszott Jécsek mennyire fontossá váltak életemben. Először az évszázad ikőzése a magyar Aranycsapattal idénban, majd ez a bizonyos glas­­vi BEK-döntő a Reáliás, hatvanban,­­ három évvel később, harminc­évesen újra a Wembleyben ját­­ttam, a Világválogatottban . „abban talán Glasgow-ban ját­szottam, pedig, szavamra mondom, nem volt könnyű." [ Arról, hogy miért nem volt szíve eltenni a meccs labdáját: „Glasgow-ban én négy gólt rúgtam, Di Stéfano hármat, a német Stein pedig kettőt Ahogy közeledtek a meccs utolsó pillanatai, Alfredóval tartottuk a labdát, egymásnak passzolgattunk. Arra gondol­tam, én lőttem a legtöbb gólt a meccsen, engem illet a labda. Tudtam azonban, hogy Alfredo is megpróbálja majd megsze­rezni. Amikor a bírói síp meg­szólalt, a labda éppen nálam volt. Felvettem, és elindultam vele a kezdőkör felé. Stein oda­jött hozzám, és kérte, hogy ad­jam oda neki a labdát. Először nem is értettem, hogy mit akar, majd miután már harmad­szor kérte, arra gondoltam, hogy nagyon szeretném elten­ni, de ez a srác elveszítette élete talán legfontosabb ki­lencven percét, pedig két gólt is szerzett. Nem tehettem meg vele, hogy nem adom oda a lab­dát. Alighanem még mindig őrzi, valahol Németországban."­­ A glasgow-i BEK-döntő után az uruguayi Penarollal, a Liberta­­dores-kupa győztesével, Dél- Amerika bajnokával kellett ját­szanunk a Világkupáért. Az első mérkőzést Montevideóban ját­szottuk, csak arra vigyáztunk, hogy ki ne kapjunk. Otthon, a Bernabéu stadionban azután el­kalapáltuk őket 5:1-re. Én, aztán Alfredo, majd megint én­­ már az első tíz perc után három gól­lal vezettünk. Fantasztikus lég­kör uralkodott az éjjelbe nyúló mérkőzés alatt, s még jóval utána is. Ezrek gyülekeztek a katlan körül kint az utcán, csak hogy a közelünkben lehesse­nek."­­ Arról, hogy Ber­­­­nabeu miért nem en­gedte Budapestre, a Vasas elleni BEK- meccsre 1961-ben: „Az elnökünk, Santiago Bernabéu azt mondta: Te nem utazol. Nem akarok semmi problémát. Világos volt, hogy politikai problémát ér­­­­tett ez alatt."­­ „Nagyon büszke voltam arra, hogy egészen negyvenéves koromig ját­szottam, különösen akkor, amikor visszaemlékeztem arra, hogy már egy évtizeddel korábban sokan leír­tak. Két évvel a visszavonulásom után rendezte meg a klub a búcsú­­mérkőzésemet, a bécsi Rapid vendé­geskedett nálunk. Ez egy nagyszerű ajándék volt a Madridtól - minden bevételt megtarthattam, csupán az osztrákok ellátásának költségeit vonták le. Ez egy olyan gesztus volt Bernabeu részéről, amit csak általá­ban olyanoknak ajánlott fel, akik legalább tíz éven keresztül szolgál­ták az egyesületet. Én csupán kilenc évet töltöttem ott, de az elnök en­gedélyezte, hogy mind én, mind a hozzám hasonló cipőben járó Santa­­maria kedvezményezett legyen. Ren­geteg szurkoló jött el, hogy újra lás­son. Az erőnlétem már nem volt az igazi, mindössze húsz percet ját­szottam. A gondolataim visszaván­doroltak a mezítlábas kispesti köly­­kökhöz, különösképpen a barátom­hoz, Bozsikhoz, azt kívánva, bárcsak ott lehetne ő is. Két nappal később, ugyancsak a Bernabéu stadionban rendezték a BEK soros döntőjét. Az Ajaxra és a Milánra mindössze har­mincezer néző volt kíváncsi. Amikor arra gondolok, hogy előtte közel nyolcvanezer ember jött el a búcsú­mérkőzésemre, nehezen tudom sza­vakba önteni, mit érzek." ... "ugyat­­­t­tte meg madridi pályafutása fénypontját, az 1960-as BEK-döntőt. Arról, hogy néhány hónappal később Világkupa-győztes is lett: Arról, hogyan zajlott a búcsújátéka 1969. má­jus 26-án: SZTÁR-szubjektív • SZTÁR Sport 35

Next