Tér és forma, 1932 (5. évfolyam)

V. évfolyam, 9. szám - A Debreceni Köztemető és a „Tér és Forma”

A DEBRECENI KÖZTEMETŐ ÉS A „TÉR ÉS FORMA" „A mi históriánk a mi temetőnk. És nincsen ilyen gyönyörű temetője senki más nemzetnek. Históriája sem . .." A mi temetőink nem bús-bánatos halotti há­zak, a mi temetőink nem halálra emlékeztetők, nem néznek az élőkre gödrös halotti szemmel. .. mi temetőink nem hirdetnek elmúlást, de éle­tet, örökkévalót. A mi vénséges domboldali kál­vinista temetőink. És nincsen a világnak olyan vidám temetője, mint a miénk. Az egész ha­vasalján ott a legtöbb tarka virág és ott kászá­lódik a legkövérebb széna. Az udvarházak mel­lett öreg, fekete fenyők állanak, avagy hosszú komoly jegenyék, az udvarra hársat ültetünk, vagy eperfát, de a cínterembe gyümölcsfát. Ami­kor a temető virágzik, ez a legszebb kertje a világnak, fehér és rózsaszínű minden fa, mintha hó lepne és véges-végig az egész cin­terem földje csupa-csupa hófehér és rózsaszínű szagos vi­rágszirom. Mintha minden ott nyugvó örök­ember feljárna május végén nászt ü­lni, mámo­ros illatosan, hajnalig menyegzőt. Halottaink fejéhez nem állítunk komoly ke­resztet, sem rideg márványt, mi régi, harcos po­gány unokák: csillagos, buzogányos fejfát tű­zünk halottunk dombjára, selyem lobogósat szüzek sírjára, tollbokrétákat gyermekek fejé­hez. És ahány fejfa, mind színesre festődik sze­líd pávakékkel és csattanó pirossal íródik a fa­ragott hím. És nem írjuk a fejfára, hogy meg­halt ekkor és ekkor, de komoly öreg betűkkel rárovódik az ősi írás: Itt várja Jézusát... A mi temetőinknél nincsen vidámabb kertje az Úr­istennek. A mi temetőinkbe nem meghalni men­nek az emberek, csak stációt tartanak, csak vár­ják az eljövendő Jézust . . . Ezért nem félünk mi a haláltól. Ezért adtuk neki a legszebb kertünket. Mert magunknak adtuk ezt és mindazoknak, akik miénkek ott alant... Az ő csontjaikból a mi számunkra vi­rágzik és gyümölcsözik a fa . . . Velük beszélge­tünk, ha fejfáik között járunk . . ."­ Kós Károly e húsz év előtti szavai jutnak eszembe, amikor a „Tér és Forma" a debreceni erdei temetőt és annak ravatalozó­ házát képek­ben az olvasó elé teríti. Húsz évnek kellett el­telnie, míg egy magyar város a Kós Károly sza­vai szerinti magyar temetőt megvalósította: azt a temetőt, amelyben nem rideg mértani vonalak közé skatulyázott nehéz obeliszkek alatt rejte­getik szeretteinket. Talán Borsos József, a temető kitűnő terve­zője, épúgy nem elmékezik a Kós Károly e mon­dataira, mint ahogy talán Vásáry István és Deb­recen város bölcs vezetősége sem olvasta azokat. N­a így van, annál jellegzetesebb, hogy a tősgyö­keres cívis város avathatta fel az első igazán magyar temetőt. Eléggé fel nem dicsérhető kultúrtett volt ez és zászlóinkat tiszteletadásra 1 Magyar Iparművészet 1912.

Next