TETT, 1986 (10. évfolyam, 37-40. szám)
1986 / 37. szám - Érzékszerveink világa
AZ EMBER ÉS INGERKÖRNYEZETE Régóta beszélünk az élőlények biológiai környezetéről, azoknak a tényezőknek az összességéről, amelyek a szervezet fennmaradását és fejlődését biztosítják, és amelyekkel a szervezet egységes egészet alkot, szoros kölcsönhatásban van. Úgyszintén beszélünk az ember társadalmi környezetéről, az adott társadalom anyagi és szellemi létfeltételeinek összességéről, melyek meghatározzák a társadalomban élő egyén életét és tudatát, gondolkodásmódját, jellemét, személyiségét. Újabban ingerkörnyezetünket is mind többet említjük. De mit értünk ingerkörnyezeten? Az inger a külső vagy belső környezet bármilyen energiafajtájának változása, amely az ingerlékeny szövetben ingerületi folyamatot eredményez. A vadonban élő ősember számára csak azok a természetes környezeti ingerek léteztek, amelyek felfogására érzékszervekkel rendelkezett. A biológiai túlélés szempontjából a látás- és a mozgásérzés, valamint az egyensúlyozás szervének a kialakulása és tökéletesedése kezdettől fogva nélkülözhetetlen volt a szárazföldi fajok fejlődésében, hisz a napszakok váltakozása és a földi vonzás kezdettől fogva döntő befolyást gyakorolt az élővilágra. Ezen túlmenően az élőlénynek meg kellett éreznie környezete tulajdonságait (a közeget: levegő, víz, talaj) tapintás útján és (a hőmérsékletet) hőérzékeléssel. Fontossá vált megkülönböztetni, mi hasznos és kellemes vagy éppen ártalmas a veszélyhelyzet felismerése és a táplálkozás szempontjából (szaglással, ízléssel). Az embernél a külvilág érzékelésekor a szaglás idézi fel a legtöbb élményt és juttatja eszünkbe a legtöbb emléket, de feltűnően ritkán jelentkezik álmainkban. Ugyancsak életfontosságú volt a környező élettelen és élővilág jelzéseinek a felfogása (hallással). Minden érzékszervünk közül a legnagyobb adomány a látás, hisz lehetővé tette a nappalok és éjjelek megfigyelését, azaz az idő fogalmának kialakulását. Ugyanakkor az ember meglátta a csillagokat, és rájött arra, hogy tér van körülötte, majd — bár lassan — tudatára ébredt annak, hogy egy világmindenség tagja. Külön figyelmeztető rendszernek kellett kialakulnia annak jelzésére, hogy valamely inger veszélyezteti az épséget és egészséget: ez a fájdalom. Valamennyi érzésféleség közül ez jár a legnagyobb érzelmi töltéssel, kellemetlen közérzettel, ezért felhívja a figyelmet az ártalomra (a szervezet vészjelzője) és többnyire annak helyére is, így biztosítja a védekezést, az illető terület kímélését (étrend, mozgáshiány), esetleg az orvosi kezelés igénybevételét. Nagyon alattomosak azok a körfolyamatok, amelyeket nem kísér fájdalom! Érzékszerveinket feloszthatjuk exteroreceptorokra vagyis távolsági receptorokra (teleceptorok) — mint a látás és a hallás — és kontaktreceptorokra — mint az ízlelés, a szaglás és a bőrreceptorok —, valamint interoceptorokra. Ez utóbbiakhoz tartoznak a viszceroceptorok (amelyek a zsigerek állapotáról tájékoztatnak), a proprioceptorok (amelyek az izmokból, ízületekből, inakból származó mozgásérzést szolgálják), valamint vesztibuláris receptorok (amelyek az egyensúlyi helyzetet jelzik). Az érzékszervekre az ingerlékenység a jellemző, vagyis az a tulajdonság, hogy a külvilág behatásait, illetve saját belső állapotuk megváltozását képesek felfogni és életfolyamatok megváltoztatásával képesek reagálni. Az ingerlékenység minden élő sejt tulajdonsága, viszont kimondottan erre specializálódtak: az idegsejtek és az érzékhámok. Az érzékhámok esetén az inger a hámsejtre hat, a sejt ingerületté alakítja és a hámsejt alapjánál található faágszerű (dendrit) idegnyúlványoknak közvetíti. Ilyen hám található a bőrben, ízlelőbimbókban, halló- és egyensúlyérző receptorokban. Ezzel szemben a látás és szaglás ingerfelfogó sejtjei idegsejtek. Ez esetben az inger a dendritre hat, ingerület keletkezik, ami a tengelynyúlványon (axon) halad tovább. Ennek a különbözőségnek az a jelentősége, hogy az idegsejt már a receptorban lehetővé tesz bizonyos fokú dekódolást, információ-átírást. A szállított ingerületek mindig ideg, és nem fény-, hang- stb. ingerületek. Az ingerületközvetítő pálya idegsejtek láncolatából áll, amelyek az agykéreg jól körülírt területére vetítődnek. Ebből a pólyából oldalelágazások válnak le és haladnak olyan sejtek és nyúlványaik felé, amelyek a kéreg ébrenléti állapotát biztosítják (felszálló aktiváló retikuláris rendszer). Ezért költenek fel vagy nem engednek elaludni az érzékszervektől érkező ingerületek, például a zaj, a fájdalom, a hideg stb. Az ingerület dekódolása, vagyis az inger azonosítása az agykéregben történik, azaz itt keletkezik a fényérzet, hangérzet stb. A központi szakasznak van egy úgynevezett elsődleges mezeje, ahol az érzetek keletkeznek (például látjuk, hogy gumikerék, pléh, ablaküveg) és egy másodlagos mező, ahol észlelünk, ahol az érzetek mint valóságmozzanatok, mint egységes egész jelentkeznek (az említett példánál maradva, megjelenik az autó képe). Technikai világunk sokszor megköveteli olyan szerkezetek összeállítását, amelyek alkalmasak ingerek felfogására. Ez az elemi érzékelés esetében legtöbbször lehetséges is, például a fotocellák látnak. Viszont a másodlagos kérgi központok munkáját, az egységes egészként való látást még nem sikerült megoldani. Pedig sok kísérlet célozza például olyan készülék előállítását, amely meg tudná állapítani, hogy mentőautó közeledik, és zöld utat biztosítana számára. Az említett három szakasz bármelyikének működéskiesése (az érzékszerv betegsége, az idegpályák megszakadása és a központ károsodása vagy egyszerűen az alvás miatt) lehetetlenné teszi az érzet keletkezését, ezért célszerű az egységet analizátorként emlegetni, ahogyan azt Pavlov tette. A bőr és tudatos mozgásérzés pályája ke-