Táncművészet, 1979 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1979-07-01 / 7. szám

panoptikum • A Pataky István Művelődési Központ zsúfolásig megtöltött színháztermében tízéves jubileumát ünne­pelte a Köllő Miklós vezette Dominó pantomim­együttes. Kora délután a legfiatalabb nézőknek, a gyerekeknek kedveskedtek egy Don Quijote adaptá­cióval. Az esti előadás előtt pedig ízléses kiállításon mutatták be fényképekkel, plakátokkal, kinagyított kritikákkal változatos pályafutásuk történetét. Ha már a változatosságra utalunk, részletesen be­számolhatnánk az eddigi bemutatókról, sikeres és si­kertelen kísérletekről, külföldi fesztiválok visszhang­járól . . . Maradjunk azonban a jubileumi estnél, amely a társulat életében szerintünk döntő eseményt jelent. Mert az áprilisi estén látott produkció, a „Go­gol panoptikum" pályafutásuk legérettebb, legművé­szibb alkotása. Mondhatnánk, beérett az eddigi küz­delem, a nem mindennapi fáradság gyümölcse, sőt a műfaj elismertetéséért vívott harc is meghozta ered­ményét. Az előadás alapötletét a nagy orosz és szovjet írók, Gogol, Dosztojevszkij és Bulgakov művei alapján alakította ki Köllő Miklós, a műsorfüzet szerint így: „Iván Pavlovics eljut a színházba, és az a megtisztel­tetés éri, hogy főnöke mellé szól a jegye. Az előadás közben azonban véletlenül letüsszögi a főnököt. A tragédia teljesen felborítja életét. Kétségbeesetten kér bocsánatot újra és újra, követi, meglesi, alkalma­kat keres, Canossát jár, hogy rettenetes bűnére bo­csánatot nyerjen." Elindul a kishivatalnok kálváriája. Kudarcai, csődje után, meghasonlása végzetes pillanataiban immár az Ördöggel köt házasságot, vér- és dacszövetséget.­­Korkép és társadalmi bírálat, félreérthetetlenül ke­gyetlen világ tárul elénk. Az emberi küzdelem és őrlő­dő kiszolgáltatottság képe elevenedik meg. Ez a torz tükörkép azonban nem csak tragédiát hordoz. Játszik a tragikomikum összes árnyalatával is, a hátborzon­gató félelem hatásától egészen a groteszkbe, ab­szurdba hajló humorig, lebegő víziókig. Eltorzult arcok, maszkok, hatalmas karikatúra-figu­rák színpadi összecsapása okozza a kisember lehetet­lenné válását. A modern színház szinte valamennyi sokkoló eszköze segíti előre az elkerülhetetlen drá­mát. Az epizódszerűen vonuló cselekménysorozat néha már idegtépő, taszító, elidegenítő erővel hat. A rendező-koreográfus Köllő Miklósnak azonban szerencsére sikerül egy-egy fordulattal, életigenlő gesztussal tovább lépnie. Az előadás hangvétele ezáltal válik végül humánussá, s utat, felemelkedést sejtetővé. A fonák helyzetek láttán mégis kétségbees­ve tesszük fel magunkban a kérdéseket: ilyenek vol­tunk, vagyunk, leszünk, lehetnénk? Kérdéseinkre az előadás záró pillanatai nyújtanak választ. Az iszonya­tos kavalkád után az eddig cselekvő-mozgó-élő figu­rák döbbenetes panoptikummá merevednek. Majd egy pillanat alatt lehullanak a maszkok, álarcok, ron­gyok, az együttes előreszalad a rivaldához és kicsit fáradtan, egy mozdulattal közli, hogy ezt a fantáziajá­tékot egyszerre tekinthetjük megtörténtnek és meg nem történtnek. Az előadás az együttes tagjainak jelentős fejlődé­sét mutatta. A mímesek egyre biztosabb partnerei mesterüknek. Köllő többi munkatársa közül elsőként a fantáziadús jelmezeket tervező Dóczy Krisztinát kell kiemelni, valamint a maszkok készítőit, s az előadás színpadi trükkjeinek előállítóit igen nagy mérték­ben járultak hozzá a Gogol panoptikum osztatlan si­keréhez. A produkció több, mint biztató jelentős művészeti esemény. Kőniger Miklós Magyarossy felvételei

Next