Táncművészet, 1979 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám
panoptikum • A Pataky István Művelődési Központ zsúfolásig megtöltött színháztermében tízéves jubileumát ünnepelte a Köllő Miklós vezette Dominó pantomimegyüttes. Kora délután a legfiatalabb nézőknek, a gyerekeknek kedveskedtek egy Don Quijote adaptációval. Az esti előadás előtt pedig ízléses kiállításon mutatták be fényképekkel, plakátokkal, kinagyított kritikákkal változatos pályafutásuk történetét. Ha már a változatosságra utalunk, részletesen beszámolhatnánk az eddigi bemutatókról, sikeres és sikertelen kísérletekről, külföldi fesztiválok visszhangjáról . . . Maradjunk azonban a jubileumi estnél, amely a társulat életében szerintünk döntő eseményt jelent. Mert az áprilisi estén látott produkció, a „Gogol panoptikum" pályafutásuk legérettebb, legművészibb alkotása. Mondhatnánk, beérett az eddigi küzdelem, a nem mindennapi fáradság gyümölcse, sőt a műfaj elismertetéséért vívott harc is meghozta eredményét. Az előadás alapötletét a nagy orosz és szovjet írók, Gogol, Dosztojevszkij és Bulgakov művei alapján alakította ki Köllő Miklós, a műsorfüzet szerint így: „Iván Pavlovics eljut a színházba, és az a megtiszteltetés éri, hogy főnöke mellé szól a jegye. Az előadás közben azonban véletlenül letüsszögi a főnököt. A tragédia teljesen felborítja életét. Kétségbeesetten kér bocsánatot újra és újra, követi, meglesi, alkalmakat keres, Canossát jár, hogy rettenetes bűnére bocsánatot nyerjen." Elindul a kishivatalnok kálváriája. Kudarcai, csődje után, meghasonlása végzetes pillanataiban immár az Ördöggel köt házasságot, vér- és dacszövetséget.Korkép és társadalmi bírálat, félreérthetetlenül kegyetlen világ tárul elénk. Az emberi küzdelem és őrlődő kiszolgáltatottság képe elevenedik meg. Ez a torz tükörkép azonban nem csak tragédiát hordoz. Játszik a tragikomikum összes árnyalatával is, a hátborzongató félelem hatásától egészen a groteszkbe, abszurdba hajló humorig, lebegő víziókig. Eltorzult arcok, maszkok, hatalmas karikatúra-figurák színpadi összecsapása okozza a kisember lehetetlenné válását. A modern színház szinte valamennyi sokkoló eszköze segíti előre az elkerülhetetlen drámát. Az epizódszerűen vonuló cselekménysorozat néha már idegtépő, taszító, elidegenítő erővel hat. A rendező-koreográfus Köllő Miklósnak azonban szerencsére sikerül egy-egy fordulattal, életigenlő gesztussal tovább lépnie. Az előadás hangvétele ezáltal válik végül humánussá, s utat, felemelkedést sejtetővé. A fonák helyzetek láttán mégis kétségbeesve tesszük fel magunkban a kérdéseket: ilyenek voltunk, vagyunk, leszünk, lehetnénk? Kérdéseinkre az előadás záró pillanatai nyújtanak választ. Az iszonyatos kavalkád után az eddig cselekvő-mozgó-élő figurák döbbenetes panoptikummá merevednek. Majd egy pillanat alatt lehullanak a maszkok, álarcok, rongyok, az együttes előreszalad a rivaldához és kicsit fáradtan, egy mozdulattal közli, hogy ezt a fantáziajátékot egyszerre tekinthetjük megtörténtnek és meg nem történtnek. Az előadás az együttes tagjainak jelentős fejlődését mutatta. A mímesek egyre biztosabb partnerei mesterüknek. Köllő többi munkatársa közül elsőként a fantáziadús jelmezeket tervező Dóczy Krisztinát kell kiemelni, valamint a maszkok készítőit, s az előadás színpadi trükkjeinek előállítóit igen nagy mértékben járultak hozzá a Gogol panoptikum osztatlan sikeréhez. A produkció több, mint biztató jelentős művészeti esemény. Kőniger Miklós Magyarossy felvételei