Táncművészet, 1986 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1986-09-01 / 9. szám
mindazoknak, akik önmagukat tánctörténésznek, kritikusnak, netán szakírónak titulálják: ezekben a számvetésre is alkalmat adó ünnepi percekben az együttes tagjain kívül egyedül Petrovics Emil méltatta Magyarország első kortárs balettegyüttesét! Lehet, ez már a televízió választásától függött.) Ugyancsak aktualitáshoz kötődött A szereposztástól a bemutatóig című sorozat újabb önálló epizódja, amely a Macbeth magyarországi betanítása kapcsán készült. A negyvenperces műsor (szerkesztő: Hámos Veronika, rendező: Csenterics Ágnes), jó dokumentum és információs értékű, bár a valódi próbafolyamatba sosem tudja beavatni a nézőt. Szintén a Macbeth-premierhez kapcsolódott a V. Szavinával készült interjú, amely a Stúdió '86 IV. 29-i adásában hangzott el. A beszélgetés ismét a riporter (Havas Ágnes) szakmai felkészületlenségét bizonyította, bár szerencsére a temperamentumos és közlésvágytól fűtött szovjet mesternőt nem zavarták meg a Gyagilev és Nizsinszkij iskolára (?) utaló kérdések. Fontos feladata a tévének a hazánkban fellépő külföldi együttesek műsorainak rögzítése, a rövid vendégjátékok megőrzése és hozzáférhetővé tétele a milliós nézőtábor előtt. A Kirov-szólisták elmúlt évi vendégjátékáról adott nagyon szűkre szabott ízelítőből sajnos pontosan a XX. századi koreográfiai tendenciákat felvillantó részletek többsége maradt ki, holott a vendégjáték egyik fő vonzerejét épp e ritkán látható pas de deux-k jelentették. E jobbára a tradícióra koncentráló válogatás azt a reményt keltette a nézőben, hogy talán egy más időpontban majd az elmaradt kettősök kerülnek képernyőre. Májusban a tévé egyetlen jelenet erejéig felelevenítette a kínai, belső-mongóliai társulat emlékezetes vendégjátékát is. A bonc a hegyre megy (eredetileg: Levonulás a hegyről) ismét azt sejteti, hogy a pekingi opera többi jellegzetes műsorszámával előbb-utóbb ismét találkozunk a képernyőn. A sorozatok közül a késő esti órákban a Szép magyar tánc két újabb adására került sor e három hónapban (V. 29. Nyírségi botoló és játékok, VI. Gyimesi csángó magyar táncok), s a balettművészet a vegyes programokban is helyet kapott (Mesterdallamok, illetve Péter-Pál napi köszöntő), ami szerencsés, hiszen ezeket a műsorokat nem a tánc iránt már amúgy is érdeklődők tekinthetik meg, hanem a nézők jóval szélesebb rétegei. Mint ahogy az újabban megsokasodó délelőtti, főként nyugdíjasoknak szóló ismétlések is lehetővé teszik, hogy néhány rég látott táncműsor ismét képernyőre kerüljön, s újabb nézőkkel találkozzon. így került sor a derűs Sylvia mellett a szinte már el is felejtett A Bokréta című dokumentumfilmre, amely a szegedi körzeti stúdió vállalkozását dicséri (szerkesztő: Bubryák István), s a Magyarországi néptáncok kalocsavidéki epizódjának ismétlésére. Az évnegyed csúcspontját kétségtelenül a kétrészes Milloss-portré vetítése (VI. 13. és 15.) jelentette. Milloss mester személyisége a puritán feketefehér képekről is újból elvarázsolta mindazokat, akik találkozhattak vele. Úgy gondolom, azokra is hatással lehetett, akik most látták-hallották őt először, amint a XX. századról, pályájáról és élményeiről, a táncművészetről és eszmélkedéséről szólt, a zene, a színház- és képzőművészet történeti adattá vált művészeiről, személyes ismerőseiről: Cecchettiről és Lábánról, Bartókról és Nizsinszkijről. Dienes Gedeonnak, Milloss Aurél beszélgetőpartnerének alig-alig kellett terelnie az emlékeket, hiszen Milloss Aurél hihetetlen memóriával és tudatossággal élte át e századot, s összegezte saját renddé gazdag élményeit és tapasztalatait. Feltehetően nem a szerkesztő Hámos Veronika, hanem a műsoridővel érthetetlenül kurtán bánó műsorszerkesztés okozhatta, hogy még a kétrészes film sem tett pontot Milloss Aurél emlékeire! Annyira nem, hogy mintegy négy évtizedről (!), Milloss egész 1945 utáni érett, és nemzetközileg oly nagyra értékelt tevékenységéről egyszerűen szó sem esett a portréban. Pedig kivételes személyisége és pályája megérdemelt volna valamiféle különleges bánásmódot a tévétől - mondjuk, még 40 percnyi műsoridőt! Hiszen ha valami úgyis tragikusan hiányzik a táncműsorokból, az éppen az alkotó- és előadóművészek színvonalas portréja! A külföldön készült táncos műsorokból e három hónap alatt mindössze egyetlen balettet sugárzott a tévé, ez viszont A rosszul őrzött lány volt Ashtontól. Az angol televízió még 1981-ben rögzítette a Royal Ballet előadását a Covent Gardenből, s e színházi közvetítés során végre eredetiben is élvezhettük a szellemes és egyéni bájú balettet. S mindjárt hozzátehetjük: az angol verzió fürgébbnek, lendületesebbnek, s még harsányabbnak is látszott, mint a hazai operai együttestől megszokott líraibb változat. Mégsem hiszem, hogy az egyiket a másik elé lehetne helyezni, hiszen ami ott technikában precízebb vagy könnyedebb, az itt karakterben kidolgozottabb vagy árnyaltabb. Mindenesetre ez a program nagyszerű lehetőséget adott a mű autentikus változatának megismerésére, s egyben a hazai változattal való összevetésére is. Hasonlóan ünnepi perceket szerzett Robert Cohan áhítatos hangulatú modern tánckompozíciója, a Stabat Mater (V. 13.), s egy a maga nemében egyedülálló program, a Szovjet táncegyüttesek fesztiváljáról készült látványos öszszeállítás. Az előbbi egy olyan művész életművének egyetlen darabjával ismertetett meg, akiről jobbára csak olvashatunk, az utóbbi viszont a jól ismert, de mindig bámulatos nagy szovjet (ukrán, grúz, üzbég stb.) néptáncegyüttesek csillogó, változatos és hallatlanul bravúros kompozícióival szerzett gyönyörködtető perceket. A virtuozitás csodálatához még egy nézőt bódító elem is járult: Orson Welles. A számok bevezetőjéül ugyan csacsiságokat mondott, de micsoda elbűvölő férfibájjal búgta-dörmögte el a semmitmondó néhány szót! Ismét nívótlan programmal folytatódott viszont a Daloktáncok a Szovjetunióból című sorozat. Kira Anyenkova sah-