Táncművészet, 1997 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 5-6. szám

„Sztár voltam Magyarországon, sztár vol­tam 14 országban, elég volt. Úgy szerettem volna egy gyereket!... Nem lett!" - ezt nyi­latkozta 1993-ban, élete utolsó interjújá­ban. És miért nekem jutott az a szomorú meg­tiszteltetés, hogy egy pár sorban megemlé­kezzek róla? „Gyurival jól lehetett dolgozni, mindig biztatott! Jól kiegészítettük egymást. Én táncoltam, ő emelt, szép évek voltak... Las Vegasba is kijuthattunk volna. Ez nem vicc. Nem túlzás! Nem tudom, mit mesélt rólam a Gyuri... Tudja, én akkor férjhez mentem. Gyuri őrjöngött. Mi tagadás, otthagytam. Hazamentem. Klapka megharagudott, mert faképnél hagytam." Minden haragom elszállt, amikor megint láttam táncolni azt a gyönyörű nőt, akit Is­ten is táncosnőnek teremtett. Csak addig le­hetett rá haragudni, amíg nem lépett szín­padra. Ott minden bűnét - ha volt is neki - megbocsátotta az ember. Hosszú keze, lá­ba, hattyúnyaka, gyönyörű alakja és minden porcikája a táncra, a színpadra teremtődött. Jeszenszky Endre így emlékezett kettőnk­re, szintén 1993-ban: „Tudja, a partnervá­lasztásnál alapvető szempontnak számított, hogy ne legyen jobb táncos a másik, mert tündökölni itt vagyok én". Klapka volt a ki­vétel. Mindig a legjobb táncosnőkkel csinált duettet, ő maga vállalta az Untermann sze­repét, hogy mint szerény férfi, a háttérbe vonuljon, és a nő csillogjon-villogjon. Balogh Edinával aratták legnagyobb sike­reiket. Dina a kor legtehetségesebb táncos­nője volt." Igen! Balogh Edina! Az isteni táncosnő nincs többé. 1997. szeptember 15-én Pá­rizsban öngyilkos lett. Kiugrott a nyolcadik emeleti lakásából, és szörnyethalt. Kilátás­talan volt az élete: „Párizs más, más az élet, más a stílus, nekem idegen... Nem érzem itt jól magam... Ha az ember elér egy kort, ak­kor már nem érdekes. Főleg, ha táncosnő." Ez lett hát egy táncosnő vége, aki csak táncolni tudott... Utoljára tavaly találkoztunk Párizsban. Hívtam. Gyere haza. Ne nyomorogj itt. Se­­gítsek én is, és biztosan mások is. Itthon leg­alább lesznek barátaid, akik emlékeznek még fénykorából az isteni Dinára. De nem! Ő nem jött! Talán szégyellte az öregségét. Talán nem tudott megbékülni a fiatalság elmúlásával. Talán azt szerette volna, hogy itthon úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint szép, fiatal, gyönyörű táncosnő. Összeszorult a gyomrom, csomó akadt a torkomba, amikor meghallottam a tragédi­át. Még lelkiismeret-furdalásom is keletke­zett! Miért nem voltam erőszakosabb vele Balogh Edina (1938-1997) tavaly? Miért nem kény­szerítettem enyhe lelki terrorral, hogy jöjjön vissza? Hiszen az alatt a 10 év alatt, amíg együtt dolgoztunk és szinte a napok 24 órájában együtt vol­tunk, sokszor mondtam neki: „Gyere, anyám. Csináld!" És ő csi­nálta. Sokszor mo­rogva, sokszor fáradtan, párszor betegen, de csinálta. Emlékszem 1963-ban, Berlinben, a Fried­richstadt Palastban, premier elő­tt két nap­pal, próba közben, kimer­t a bokája, s hirte­len nagyra dagadt. Rögtö­n kórházba vitték. A német orvosok begips­zelték a lábát. Hat hétig nincs tánc. Premier elő­tt két nappal!? Saját felelősségére aláírta a gipsznélkülisé­get. Megcsináltuk a premiert. Óriási siker. Senki nem vette észre, hogy a fájó, nyilalló bokájával mit szenvedett ezen az estén. Balogh Edina, akinek a színpad volt a mindene. Akinek így kellett végeznie, ahogy végzett magával. Akinek már nem volt sen­kije, és aki nem tudott megbirkózni többé az élet nehézségeivel. Akit Párizsban temet­tek el egy francia közös sírba... /Ne ily halált adj Istenem, Ne ily halált adj énnekem. Klapka György TAN# M Ű V É S Z E T

Next