Táncművészet, 1997 (28. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 5-6. szám
„Sztár voltam Magyarországon, sztár voltam 14 országban, elég volt. Úgy szerettem volna egy gyereket!... Nem lett!" - ezt nyilatkozta 1993-ban, élete utolsó interjújában. És miért nekem jutott az a szomorú megtiszteltetés, hogy egy pár sorban megemlékezzek róla? „Gyurival jól lehetett dolgozni, mindig biztatott! Jól kiegészítettük egymást. Én táncoltam, ő emelt, szép évek voltak... Las Vegasba is kijuthattunk volna. Ez nem vicc. Nem túlzás! Nem tudom, mit mesélt rólam a Gyuri... Tudja, én akkor férjhez mentem. Gyuri őrjöngött. Mi tagadás, otthagytam. Hazamentem. Klapka megharagudott, mert faképnél hagytam." Minden haragom elszállt, amikor megint láttam táncolni azt a gyönyörű nőt, akit Isten is táncosnőnek teremtett. Csak addig lehetett rá haragudni, amíg nem lépett színpadra. Ott minden bűnét - ha volt is neki - megbocsátotta az ember. Hosszú keze, lába, hattyúnyaka, gyönyörű alakja és minden porcikája a táncra, a színpadra teremtődött. Jeszenszky Endre így emlékezett kettőnkre, szintén 1993-ban: „Tudja, a partnerválasztásnál alapvető szempontnak számított, hogy ne legyen jobb táncos a másik, mert tündökölni itt vagyok én". Klapka volt a kivétel. Mindig a legjobb táncosnőkkel csinált duettet, ő maga vállalta az Untermann szerepét, hogy mint szerény férfi, a háttérbe vonuljon, és a nő csillogjon-villogjon. Balogh Edinával aratták legnagyobb sikereiket. Dina a kor legtehetségesebb táncosnője volt." Igen! Balogh Edina! Az isteni táncosnő nincs többé. 1997. szeptember 15-én Párizsban öngyilkos lett. Kiugrott a nyolcadik emeleti lakásából, és szörnyethalt. Kilátástalan volt az élete: „Párizs más, más az élet, más a stílus, nekem idegen... Nem érzem itt jól magam... Ha az ember elér egy kort, akkor már nem érdekes. Főleg, ha táncosnő." Ez lett hát egy táncosnő vége, aki csak táncolni tudott... Utoljára tavaly találkoztunk Párizsban. Hívtam. Gyere haza. Ne nyomorogj itt. Segítsek én is, és biztosan mások is. Itthon legalább lesznek barátaid, akik emlékeznek még fénykorából az isteni Dinára. De nem! Ő nem jött! Talán szégyellte az öregségét. Talán nem tudott megbékülni a fiatalság elmúlásával. Talán azt szerette volna, hogy itthon úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint szép, fiatal, gyönyörű táncosnő. Összeszorult a gyomrom, csomó akadt a torkomba, amikor meghallottam a tragédiát. Még lelkiismeret-furdalásom is keletkezett! Miért nem voltam erőszakosabb vele Balogh Edina (1938-1997) tavaly? Miért nem kényszerítettem enyhe lelki terrorral, hogy jöjjön vissza? Hiszen az alatt a 10 év alatt, amíg együtt dolgoztunk és szinte a napok 24 órájában együtt voltunk, sokszor mondtam neki: „Gyere, anyám. Csináld!" És ő csinálta. Sokszor morogva, sokszor fáradtan, párszor betegen, de csinálta. Emlékszem 1963-ban, Berlinben, a Friedrichstadt Palastban, premier előtt két nappal, próba közben, kimert a bokája, s hirtelen nagyra dagadt. Rögtön kórházba vitték. A német orvosok begipszelték a lábát. Hat hétig nincs tánc. Premier előtt két nappal!? Saját felelősségére aláírta a gipsznélküliséget. Megcsináltuk a premiert. Óriási siker. Senki nem vette észre, hogy a fájó, nyilalló bokájával mit szenvedett ezen az estén. Balogh Edina, akinek a színpad volt a mindene. Akinek így kellett végeznie, ahogy végzett magával. Akinek már nem volt senkije, és aki nem tudott megbirkózni többé az élet nehézségeivel. Akit Párizsban temettek el egy francia közös sírba... /Ne ily halált adj Istenem, Ne ily halált adj énnekem. Klapka György TAN# M Ű V É S Z E T