Tanító, 1994 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1994-01-01 / 1. szám

SZABÓ MAGDA: Mióta az iskolában dolgozott, soha nem beszélt még vele így az igazgató. Mikor végre kiengedte az irodájából, ő azonnal kilépett a testületi szoba előtt húzódó teraszra, kite­regette a párkányon a litografált Utasítások lapjait, hogy belülről úgy lássák, olvas, nem bírja megvárni, míg hazame­het, azonnal tudni kívánja, milyen módon kell módosítani a tantervet ezerkilencszáznegyvenöt áprilisában. A haragos könny elfutotta a szemét, ha akarta volna, se látja a betűket. Katust sose szerette, most azt érezte, egyenesen gyűlöli. Harmadszor rendelték le miatta, harmadszor hozták most a tudomására, hogy nem jól végzi a munkáját. Az igazgató szevedélyesen szerette a csinos táblaképeket, több színű tintával készített ügyes kis kimutatásokat, szemléltető raj­zocskákat, és sose tudott jelesnek elfogadni egy dolgozatot, ha nem volt kifogástalan a külső alakja. Most is azt hiszi, ezen múlik az élet, Katus torz és betűin. „Ne mondja azt, kérem, hogy középiskolai tanárnak készült, és hogy nem ismeri a hivatalos betűformákat. Tanulja meg az ábécé írását, ennél sokkal különb dolgokat elsajátíthatott az egyetemen. Cé-es. A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel. Igazán nem mondhatja, hogy boszorkányság.” Nem boszorkányság, dehogy az. Csak éppen nem akarja csinálni, nem érdekli. Felmegy a központba, megmondja, nem marad tovább ebben az elemiben, ahol cs betűk körül forog a világ, madarak meg fák napját ünnepük, és hülye versikéket gagyognak arról, hogy az élet gyönyörű. Nem erre vállalkozott, mikor megkezdte a tanulmányait. Ismereteket közölni értelmes, nagyocska lányoknak, fiúknak, ahhoz vol­na kedve. De Katus cs betűivel bajlódni - nem. Egyszer már járt a központban, akkor rábeszélték, hogy csak maradjon, még egyszer nem hagyja lerázni magát mindenféle csillapító érvekkel, hogy itt van rá igazán szükség, hogy a helybeli gimnázium nevelőinek létszáma teljes, itt viszont sok férfi­kolléga hiányzik, akadozik a tanítás, van, aki meghalt, van, aki még nem került elő a fogságból. Maradjon, nem adhatnak neki más beosztást. Sok férfikolléga hiányzik. Neki mondják ezt? Állt, lehunyt szemmel, odaengedte arcát a tavaszi szélnek. Különben is beszélni akart vele ismét, mondta az előbb az igazgató, nekik olyan rosszul esik, hogy annyira meglátszik minden kelletlen szaván, mozdulatán, hogy nem szeret kö­zöttük lenni. Mert nem szeret, nem rossz emberek ők. Csak állt előtte, hallgatott, bámulta a szőnyeg mintázatát. Mit kellett volna válaszolnia? Hogy ő is tudja, nem rossz embe­rek, csak éppen Kovácsnénak két szép gyereke van, és itthon a férje, Takács Marika menyasszony, a tornatanár veszi el, aki kiböjtölte a nagyanyja tanyáján az utolsó hónapokat, itthon a férje Szilágyinénak is. „Mért nem megy férjhez az ilyen szép kislány?”-kérdezte Kovácsné, az igazgatóhelyet­tes a múltkor. Neki éppúgy nem válaszolt, mint az igazgató­nak. Beszéljen nekik talán Sándorról? Kiáltsa bele az iskolai hangszóróba, hogy pusztult el a fronton, hogy tűnt el az élők közül, mint a füst a kéményről? Ki tud erről beszélni? Katus cs betűs, azok körül forog a világ. „A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel, így ni, így mutassa meg majd kortársnő Katusnak is, és írasson vele a táblára cs betűs szavakat, hadd tanulja meg végképp. Olyan fogalmakat ke­ressen, amilyenek a gyereket érdeklik. Tartsa itt mindjárt ma, tanítás után, Simon Ildi egy házban lakik Katussal, küldjön vele egy cédulát, ne aggódjék az anyja, hol marad a kislány, maguk meg gyakoroljanak szépen egy kis félórát.” Az igazgató problémái! Mindjárt kicsengetnek, vége a szabad órájának. Ugyan hasznosan eltöltötte! Nem, jövőre nem csinálja tovább, ha nem segít a központ, maga veszi kezébe a dolgot. Elmegy a zöldésgesboltba káposztát válogatni, Katus és betűinél érde­kesebb feladat lesz. Ha az ember répát árul, legalább nem kell naponta harmincszor elmagyaráznia egy falka gyerek­nek, hogy az igazság mindig győz, és az élet gyönyörű. Szünetben megírta a cédulát Katus anyjának, felszaladt az emeletre, beszélt a Simon gyerekkel és Katussal is. Katus csak nézett rá mozdulatlan pillantású, szürke szemével. „Buta - gondolta a tanárnő. - Indolens. Utálok vele foglalkozni. Mi­lyen értelmetlen minden, milyen felesleges.” Volt még egy órája, a fiúosztályban, úgy ment be a gyerekek közé, mint egy vértanú. Nyelvtant tanított aznap, tudta, hogy rosszul csinálja, s állandóan érezte az osztály unalmát és ellenállását. Az igazgató benézett egyszer, a fiúk felpattantak, amikor meglát­ták az ajtórésben, s mindnek mosolyogni kezdett a szeme, pedig az igazgató nem is szólt semmit, csak éppen rájuk nézett. „Szeretik - gondolta a tanárnő. - Engem nem szeret­nek. Nem maradok itt, nem érdekel az iskola. Nincs senkim, még csak a szüleim sem élnek, még rokonaim sincsenek semerre. Senkim sincs, aki tudná, mit vesztettem, aki ugyan­arra gondolna, amire én. Idegenek között kell élnem.” Ha nincsenek Katus rút és betűi, tizenkettőkor hazamehe­tett volna, így meg kellett várnia, míg a gyerek is végez. A szabadórás asszonyok ott beszélgettek körötte, ételrecepte­ket cseréltek, megtanították egymást, mi készíthető a kuko­ricalisztből. Ő elővette a munkafüzetét, dolgozni kezdett, gyűjtötte a cs betűvel kezdődő szavakat. Kovácsné, az igazgatóhelyettes a válla fölé hajolt. Ko­vácsné mindig mindent tudott, ami az iskolában történik, most is csak ennyit kérdezett: „Katus?” Mint az igazgató, ő is írt mintának egy óriási cs betűt, s azt javasolta, mindjárt értelmeztesse is a gyerekkel a leírt szót, akkor egyben szó­kincsfejlesztési gyakorlatot is végezhet. „Csacsi” - írta a tanárnő, s elbámult saját keserűségén. Ugyan hogy férhet meg ennyi reménytelenség egy ilyen játékos fogalom mellett, amin Katus nyilván mosolyogni fog? „Csibe, cseresznye, cserebogár, csikó.” Örülhet az igaz­gató, csupa olyan szót talált, ami a gyerek fogalmi körébe­ n

Next