Tanító, 2007 (45. évfolyam, 1-10. szám)
2007-01-01 / 1. szám
Ártatlanság köntösében A szép új esztendő Eljött, s kínáló kezében Van kupája kettő. Egyik a baj, aggodalom Fanyar ürmösével, Másik teljes a boldogság Édes örömével. Vörösmarty Mihály: Ártatlanság köntösében E kettőből úgy keverjen, Az új év magának, Édes Bácsi, hogy örüljön Legjobb italának. Az üröm az örömök közt Csak annyi lehessen, Hogy az édes a kesertől Még jobb ízt vehessen. Ezt kívánja a kis Gili Nem zöld ágú fáról, Hanem jó meleg szobának Közepe tájáról. S marad kicsiny szolgálója Ápoló kegyének. Tartsa meg őt továbbra is Gondja gyermekének. Boldog, sikeres új esztendőt kívánunk kedves Olvasóinknak! Párhuzamos történetek a partnerség titkaiból „Azért is megmutatom!” (Gondolatok a tanulói agresszivitásról) CSILLAG FERENC Az elmúlt időszakban — kollégákkal beszélgetve — elkeseredett, kritikus, tehetetlen közvetítésben többször is hallottam a tanulók iskolai agresszivitásáról. A pedagógusok nehezen kezelik ezt a problémát, hiszen tapasztalatból tudják, ha egy felnőtt közbelép, akkor a probléma csak időlegesen oldódik meg. Ugyanakkor a gyerekekért érzett felelősség miatt közbe kell avatkozni, le kell állítani az ilyen jellegű cselekvéseket. S még valami: amíg a személyiségfejlődéshez hozzátartozik — különösen a kisiskoláskorban — az egyszerű ‘kakaskodás’, felfoghatjuk azt egyszerű erőfitogtatásnak, addig az agresszivitást kezelni kell, hiszen annak indulati tartalma olyan mély, időnként tartós, hogy a közösségben még a hierarchikus viszonyokat is létrehozhatja, s az erő, a brutalitás eltörli a valós értékrendet. A csoport szerkezetében néhány hangadó irányító szerepéhez jut, s egy sor — jobb érzésű, szabálykövető — gyerek alattvalói szerepbe kerül. Tehát nem mehetünk el közönyösen a probléma mellett, ám a kezelése tapintatot, körültekintést igényel. Amikor az alábbi két esetre hívom fel az olvasó szíves figyelmét, jelezni szeretném, hogy nincs recept konkrét esetek megoldására. A bemutatott helyzetek nem másolhatók tehát, de példaértékük miatt nem kevés tanulsággal szolgálnak. Vince, aki „csak” visszaüt A nyári szünet után Vince tanítójának, Vera néninek az tűnt fel, hogy a gyerek fáradt, a nap sem barnította le, közönyösen jár-kel az osztályban, az udvaron. Az osztály többi tagján látszott a pihenés, a szünidőben szerzett élményeiket is azonnal közölni akarták tanítójukkal és társaikkal. A második osztály kellemes évfolyam. A közösség már kialakult, a tanítói elvárásokat a szokásrendet már ismerik a gyerekek, a többség alkalmazza is. Ez biztonságot ad a közösségnek, hatékonyabbá teheti az együttes munkát. Másfél hét is eltelt az iskolakezdés óta, s Vince nem kapcsolódott be a csoport életébe. Pedig korábban szívesen jelentkezett, örömmel segített, s az iskolai élet csekélyke szabad perceiben a társaival jókat játszott. Vera néni figyelte a tanítványát. Már két hét is eltelt, amikor eldöntötte, beszél vele, megpróbálja szóra bírni a fiatalembert. Csak alkalomra várt a tanító, s az a második hét végén be is következett. A szép őszi napok egyikén lent játszottak a gyerekek az udvaron, amikor a tanító szokatlan kiabálásra, sikolyra lett figyelmes. Tekintetét a hang irányába fordította, s amit látott, megrémítette. Vince az egyik kislány haját markolta és rángatta, arca vörös volt a dühtől, Anikó pedig kiabált. A tanító nyomban elindult a gyerekek felé. Ám Vince Vera néni közeledtére sem engedte el a kislány haját, talán még nagyobb erővel cibálta, pedig Anikó már zokogott. — Vince, engedd el Anikót! — hangzott a tanító határozott hangja. — Soha, soha. Ez egy alattomos béka! Vera néni megfogta Vince kezét. Az lassan engedett, s így a kislány kiszabadult a görcsösen szorító ujjak fogságából. Vince fújtatott a méregtől, szemét a földre 1