Tanító, 2011 (49. évfolyam, 1-10. szám)

2011-01-01 / 1. szám

Hallgatom a gyerekeket. Súlyos beszédhiba nem észlelhető. Az egyik kisfiú az „s”, „sz” és „z” hangokban bizonytalanabb. A többieknél a han­goztatásban nincs feltűnő hiba. A feladat, amit a tanító ad, mindig csak egy-egy gyereknek szól. A pedagógus és tanítványa figyelnek egymásra, a többieknek nincs feladatuk. Ezt kihasználva egy kisfiú, aki a Marek névre hallgat, hátrafordul, s megszemlél bennünket. Látható az arcán, örül, hogy valami történik ezen az órán. Még egy alig látható integetést is megenged magának. Mindez elegendő ahhoz, hogy Jarmila ingerülten odaro­hanjon a renitens tanítványához, s karjánál fogva visszarángassa az általa helyesnek ítélt irányba. Marek testhelyzete mindent elárul: fölhúzza a vállát, összegörnyed. Tanítója azonnal felszólít­ja, folytatnia kell a hangsúlyozási gyakorlatot. A gyerek egyetlen hiba nélkül teszi a dolgát, taní­tója „dobry” (helyes, jó) szava ismeri el a telje­sítményt. Négy-öt szó hangoztatása után Jarmila másik gyerekkel folytatja a munkát. Marek ismét feladat nélkül marad, először csak a szomszéd­jára lel, majd a tolltartójából előveszi a radírt, s azt tologatja. Nem ad hangot, csak szórakoztatja magát. Tanítója figyelmét azonban ez sem kerü­li el. Egy szempillantás alatt ott terem, s élénk gesztusokkal figyelmezteti a fiút, miközben a radírt elveszi és visszarakja a gyerek tolltartójá­ba. Érezhető a tanító zavara, feszélyezi a három különös vendég. Bizonnyal másként alakulhatnak a dolgok, ha négyszemközt van a tanítványaival. Bár a „dobry” szót sokszor használja, ez csupán formális dicséret, inkább csak megszokás, nincs értéke. Az új gyakorlat is játékos jellegű, memóriafej­lesztést szolgáló. A mi szóláncunkra emlékeztet. Marek a legügyesebb, a leggyorsabb, több tár­sának is segít, amikor elakadnak. Jarmila minden gesztusa azt tükrözi, nem örül annak, hogy tanít­ványa kilóg a sorból, gyorsabb, ügyesebb, mint a többiek. Marek viszont élvezi a helyzetet, szeret szerepelni. A pedagógus dilemmája: ha hagyja a fiút szerepelni, akkor a társai nem jutnak szóhoz, feladathoz, ha kizárja a játékból, akkor Marek biztosan talál valami látványos foglalatosságot. Végül az első megoldás mellett dönt, Marek kerül ki győztesen, ám elmarad a dicséret vagy a jutal­mazás. Sajnos, Jarmila még egy elismerő mosoly­­lyal sem jelzi elégedettségét. A következő játék szófejlesztés: egy betű, az „s” került fel a táblára, s szavakat kellett mondani a gyerekeknek úgy, hogy az „s” kerüljön mindig a szó elejére. Az első egy kétbetűs szó lehetett, ebből jutottak el a leghosszabb egyszerű szóhoz. A játék 1­2 betűig tart. Talán mondanom sem kell, valamennyi szót Marek mondja. Társai csak a be­tűszámolásban vesznek részt. Remek helyzet ez, hiszen a kisfiú megmutathatja országnak, világnak gyors észjárását, eredeti gondolkodásmódját. Mert mi a titka a legénynek? Előre gondolkodik, amikor a társai az adott feladaton gondolkodnak, akkor ő már a következőnél tart. Lépéselőnyt szerez, s ezt nem adja fel. Jarmilát ez meglehe­tősen zavarja, fegyelmezetlenségként éli meg a gyerek kreativitását, aktivitását, s közben pedig egy nagy-nagy lehetőséget szalaszt el: megta­níthatná az osztály többi tagjának ezt a sikerre vezető módszert. A játék lezárása nem teljes, az értékelés ugyanis elmarad. Még 2-3 perc van hátra az órából. A gyerekek már rámolnak, a tanító is összegyűjti a kelléke­ket, és felénk fordulva jelzi, vége az órának, akár mehetünk is. Felállunk, elköszönünk. Marek az aj­tóhoz szalad, kinyitja előttünk. Mint minden meglátogatott órából, ebből is sokat tanulhatott a vendég, mert több szempontból is igen tanulságos volt. A feladatok megoldása mindvégig rutinjellegű volt, ezért a gyerekek újfajta fejlesztéshez nem jutottak. Elmaradt az elvárható érdeklődés azért is, mert a sok üresjárat a gyerekeket passzivitásra kárhoztatta. Ne feledjük, az ilyen jellegű fejlesz­téseknek nincs tétje, hiszen az értékelés csupán formálisan történt, nem igazította el a gyereket. Feltételezzük, a váratlan látogatás felborította a tanító előzetes tervét, de a bemutatott módszereiben, eljárásaiban meglehetősen egysí­kú volt. Nem kell ahhoz nyelvismeret, hogy egy tanító kemény, gyakran autokratikus, olykor korlátozó attitűdjét felismerjük. Árulkodók a gesztusok, a hanghordozás, a mimika, a gyerekhez való köze­ledés, a metakommunikációból jól láthatók azok a jelek, amelyek rejtett agresszivitásra utalnak. Jarmila sem Marékre, sem a többi tanítványára nem mosolygott, nem kívánt közvetlen kontak­tust kialakítani velük. Hitvallására a magatar­tásából következtetni lehetett: „A tanító tanít, korlátoz, a tanítvány kötelessége az utasítások betartása, végrehajtása.” Ebben a formában a személyességnek, a felnőtt­ gyerek együttműkö­désének még a nyomait sem lelhettük fel. Az egyéni bánásmódnak, amely a fejlesztőpeda­gógia alapelve, nyomát sem láthattuk. Bevallom, aggódom a gyerekekért, de Marékért különösen. Amennyiben Jarmila lesz továbbiak­ban is a tanítójuk, nem sokat fognak fejlődni, a fiúval pedig elmérgesedhet a tanító viszonya. Azt pedig mindannyian tudjuk, a vesztes minden ilyen esetben a gyermek. De felvetődik egy má­sik probléma is: vajon szükséges-e, megenged­­hető-e a szegregáció ilyen körülmények között? Hol van a húzóerő, a minta, a társaktól való ta­nulás lehetősége a közös tevékenységekben való .

Next