Tanító, 2014 (52. évfolyam, 1-10. szám)
2014-01-01 / 1. szám
mertek egymás szemébe nézni. Voltak sejtések, hogy ki vagy kik írták a levelet, de ezt senki nem fogalmazta meg. A tantestületi egység mindenesetre széthullott. Az iskola hagyományaihoz tartozott, hogy a decemberi utolsó tanítási nap estéjén egy évbúcsúztató összejövetelen vesznek részt minden évben a kollégák. Ezt most is meghirdették. Korábban mindenki örömmel vett részt a programon, ám az idén a közösség egy része már jó előre kimentette magát. Néhányan pedig még ezt a fáradságot sem vették: mindössze tizenketten jöttek össze a régen oly vidám hangulatú együttlétre. Az egyik kolléganő a kudarcot így összegezte: „Aki ezt a névtelen levelet megírta, az nem gondolta végig, hogy az évtizedes munkánkat rombolta le. Keserű vagyok. Csak remélem, egyszer jobb napokra ébredünk.” A január talán fordulópontot hozhatna az iskola életében, ha az elmúlt félévi értékelés kritikus hangvételű lenne. Ha ugyanis azok a pedagógusok, akiket az ügyszeretet vezérel, leülnek, beszélgetnek a bizalomvesztésről, a közösség újraszerveződésének lehetőségeiről, az igazgató vezetői értékeiről és hibáiról, s az igazgató partner lesz a közös erőfeszítésekben és képes maga is megváltozni, akkor az iskola visszaszerezheti régi hírnevét. Ha azonban ez elmarad, akkor a bizalmatlanság, az egymás figyelése elhatalmasodik a testületben, és végképp szétesik az iskola. Kívánom, hogy a józan ész győzedelmeskedjen és induljon el a belső megtisztulás folyamata ennek a jobb sorsra érdemes tantestületnek és iskolának a megmentése érdekében! A következő két történet is a felelősségről, a hivatásról szól, no és az etikus magatartásról. ■ Életre szóló lecke Az iskola, melyben a történetünk megesett, igen jól ismert, népszerű intézménye a fővárosnak. Sporttagozatára sok-sok gyerek jelentkezik. Nem is csoda, hiszen kiváló szakemberek vezetik a testnevelés foglalkozásokat. Van olyan tanár, aki nemzetközi versenyeken sok-sok érmet szerzett fiatal korában, és több olyan tanár is van, aki csapatjátékosként ismerte meg a siker ízét. Valamennyien örömmel választották hivatásuknak a következő generációk nevelését. Szeptemberben érkezett az iskolához József, aki négyéves testnevelő tanári rutinnal rendelkezett. Az előző időszakot egy szakközépiskolában töltötte, és örömmel tett eleget a baráti hívásnak, mely a sporttagozatos iskolába invitálta. Ő maga is ifjan diszkoszvető - élsportoló volt. Az atlétikának ez olyan ága, amely hatalmas erőt fejlesztett ki benne, no, és komoly kitartásra is nevelte. Ráadásul rendkívül fontos volt számára a siker, ezért mindent megtett érte. A sporttagozatos iskolában - úgy gondolta - megtalálhatja önmagát. Ez az elszántság jellemezte Józsefet a tanári munkájában is. Nem ismert lehetetlent, s ezt tanítványaiba is szerette volna belenevelni. Az egyik kiváló testnevelő, Árpád csábította ide az ifjú tanárt, akit korábbról jól ismert, valamikor egy egyesületben sportoltak. Ő javasolta az igazgatónak is a meghívását. Árpád elkötelezett véleménye meggyőző volt. Tanítványai is elfogadták az új tanárt, utasításait követték. Józsefre elsősorban hatodik, hetedik osztályos gyerekek nevelését bízták. A hatodikosokkal már az első napokban megtalálta a hangot. A foglalkozásokon a gyerekek lelkesedése párosult a tanár eltökéltségével. A hetedikesekkel azonban már több gondja volt. Néhányan próbáltak kibújni a követelményei alól. Ezt legelőször az év eleji erőnléti felméréseknél tapasztalta, amikor a sportudvaron kellett futniuk a gyerekeknek. A tanár jó előre közölte, hogy a teljesítményüket a bemelegítés után méri. S azt is elmondta, hogy a hasonló korú ifjaktól milyen teljesítményt várnak el. Csoportokra osztotta a hetedikes fiúkat. 5-5 gyereknek egyszerre kellett a jelzésre elindulnia, s a tanár a befutási pontnál állva jegyezte fel a teljesítményüket. Az első csoport jól teljesített. Mindenki a szintidő körül futott. A második csoport már nehezebben sorakozott fel. A jelzésnél hárman jól vették az iramot, ám Berci és Norbert inkább sétáltak, mint futottak. A célba szinte úgy vánszorogtak be. A tanár nem értékelte a teljesítményüket, hanem a következőket mondta: - Még három csoport fog futni, addig pihenjétek ki ezt a nevetséges andalgást. A távot újból le kell futnotok, de tisztességesen. Nem sétálnotok, hanem futnotok kell. - De mi futottunk most is! - mondta Norbert. - Ne vitatkozz, ezt a távolságot 90 másodperc alatt kell futva megtenned a te korodban. Különben miért is jársz ide? - Hát, nem azért, hogy ... - a fiú azonban nem fejezhette be a mondatot, mert a tanár felemelve a hangját a következőt mondta: - Kisfiú vagy ahhoz, hogy velem vitatkozz. Te még semmit sem csináltál. Nagy pofája csak annak lehet, aki teljesít! Az osztály meglepetésében nem tudott mit szólni. Ilyet még nem hallottak pedagógustól az iskolájukban. Végül a két fiú újból a rajtvonalhoz állt. Mindenki feszülten figyelte az eseményeket. Az indítójelzésre a fiúk elindultak. Berci elég ügyetlenül, de akaraterejét összeszedve futott, Norbert azonban a táv harmadánál leállt, s a cipőjét kezdte kötözni. József Berci idejét rögzítette a táblázatában, majd odalépett a futást megtagadó fiúhoz. Erősen megmarkolta a karját, s felrángatta a guggolásból. - Ezt itt nem fogod megtenni! - rivallt a gyerekre, feje vörös volt a dühtől, s a szorításból nem engedett. - Ez fáj! - ordította Norbert. - Tudom, nekem is fáj. Fáj, hogy megtagadod a munkát! - Hagyjon már békén! - jött az újabb indulatos válasz a gyerektől. Ezek után az óra fagyos légkörben ért véget. Ez a kudarcos szintmérés szeptember második hetében történt. Még azon a napon a tanári ebédlőben egy asztalhoz ült le Árpád és József. Csak a leves elején tartottak, amikor József elmesélte kalandját Norberttel. Árpád végighallgatta barátja panaszait. Hagyta, hogy jól kifüstölögje magát, és csak lassan szólalt meg: - Norbert nem rossz gyerek, csak próbálkozik! Ne kényszerítsd! - De hát van követelmény is, amit mindenkinek teljesítenie kell! - Mondom, ne akarj az első napokban a gyerekeknél csodát elérni! Ismerkedj előbb velük. Norbi például egy