Tanító, 2016 (54. évfolyam, 1-10. szám)

2016-01-01 / 1. szám

csillag Ferenc Párhuzamos történetek Közérzet - mikor érzi jól magát az ember? Hallgatom a kollégáimat, figyelem a munkájukat, s már a külső szemlélő számára is megállapítható, sokan igen korán elfáradtak, kifáradtak és elkedvetlenedtek. A lel­kiismeretes, a következetes, a mindenkire odafigyelő te­vékenység bizony embert próbáló. A tanítási idő kétszáz napjában a tanítónak, a tanárnak folyamatosan figyelnie kell, hiszen a felelőssége óriási. A tanítási órákon az át­adás sokszínűségére, a különböző képességű gyermekek fejlesztésére, az érdeklődésük fenntartására, a motivá­lásra, ugyanakkor a tudományosságra, a korszerűségre, s az érdeklődő gyermekek kérdéseire is naprakészen kell a választ megadnia a pedagógusnak. S a szünetekben is ug­rásra késznek kell lennie. Az állandó figyelem ébren tar­tása okozza, okozhatja a kifáradást. Nem említettük, ám számolnunk kell a környezeti hatásokkal is, gondolok itt az elvárásokra, amelyeket nap nap után fogalmaz meg a fenntartó. A pedagógusok zöme szeretne megfelelni a követelményeknek, s ne tagadjuk, néhány esetben ez kényszeressé teszi őket. Ez komoly veszélyt jelent, hiszen a tanítványok akkor érzik jól magukat, ha tanítójuk min­den reggel mosolyogva lép be a tanterembe, biztató mon­datokat mond, sőt, ha érdeklődő, kíváncsi, azaz öröm­mel hallgatja meg növendékei beszámolóit, és önmagá­ból is képes sokat adni. Nem kell felmérést készíteni ah­hoz, hogy tudjuk, néhány tanár azzal vívja ki növendékei tiszteletét, szimpátiáját, hogy meri önmagát vállalni. Megosztja egy-egy örömét vagy problémáját, esetleg bá­natát neveltjeivel. Majdnem minden gyerekre jellemző az empátia. Az empatikus készség ébrentartása a nevelés különösen fontos része. Jól emlékszem arra az esetre, amelyben a tanító egy reggel szomorúan említette tanítványainak, hogy öre­­gecske kutyusával az előző este orvoshoz kellett mennie, mert az állat nem evett, nem ivott. Az orvos ellátta a be­teg Brumit, s felhívta a gazdi figyelmét arra, hogy a kö­vetkező néhány napban időre kell a gyógyszereket bead­ni, és figyelni kell a folyadékfogyasztást is. A tanulók mindegyikét izgatta a kutya állapota, de tanítójuk szo­morúsága még jobban megérintette őket. A következő reggelen az osztályba lépők nem a padjukhoz, hanem a tanítóhoz léptek. Az egyik fiúcska azt kérdezte, iszik-e a kutya, a másik az állat orrának nedvességéről érdeklő­dött, egy kutyatulajdonos kislány valamiféle finom hús­konzervvel lepte meg tanítóját. Főszereplővé vált egy időre Brumi. Egy hét elteltével reggel, amikor Karcsi be­lépett a terembe a következőket mondta: „Látom, Brumi már egészséges, mert Éva néni szeme mosolyog! ” Miről is árulkodik a történet? Arról a szoros kapcso­latról, amelyet minden pedagógus átélhet, ha kellően nyitott. A tanító bizalmába fogadta a gyerekeket akkor, amikor a személyes gondját megosztotta velük. S ha ezt átélik a gyerekek, akkor maguk is­mernek, tudnak a saját örömeikről, problémáikról, gondjaikról beszélni. S itt válik partnerré tanító és diák, ezeket a perceket, órákat viszik tovább életük későbbi szakaszába is. A személyes példaadás a nevelés legfontosabb része, csak így válhat megértő, elfogadó, segítő személlyé a ma diákja. Ezért is érdemes a fáradságon, a kedvtelenségen túllépni. ■ Szülői példaadás Mit tehet a szülő akkor, ha a gyereke nem érzi jól ma­gát az iskolában, az osztályban, ha a tanítója soha nem di­cséri, sőt olykor nyilvánosan gúnyolja? Meddig hagyja szó nélkül? Elsősorban a szülő felelős fia vagy lánya életé­nek alakulásáért, s ha az iskolai élet kellemetlen, akkor előbb-utóbb lépni kell. Árpi, aki első osztályos lett, nagy izgalommal indult a szeptemberi reggeleken az iskolába. Tanítója Klári néni lett, aki a tanítói pályája vége felé tartott. Bár Klári néni kissé mosolytalan volt, mégis - elsősorban a szülők - úgy gondolták, ez a választás a gyerekek előmenetelét feltét­lenül segíti. Árpi apja az egyik vacsoránál így összegezte az első találkozást: „Klári néni nagyon jó lesz, ő nem téveszt, nem mulaszt, mindent tud, így a gyerekek könnyen szerzik meg a tudásukat. ” Árpi pedig szorgalmasan dolgozott az iskolában is, ott­hon is. Hol az apa, hol az anya ment a gyerekért az isko­lába. Az úton hazafelé mindketten érdeklődtek a nap eseményeiről, de Árpi nem igazán nyílt meg. Keveset mondott az iskoláról, a tanulásról. A füzetei arról tanús­kodtak, hogy a feladatokat pontosan, gondosan elvégzi. Klári néni minden feladat vé­gén aláírásával jelezte, hogy a feladatot látta, elfogadja. Ám sem egy jó pont, sem egy dicsérő megjegyzés nem került soha a füzetekbe. Októberre kissé változott a helyzet. Egy reggel Árpi a következőkkel állt elő: - Ma nem megyek iskolába! - Fáj valamidt - érdeklődött az édesanyja. - Nem, de elegem van az iskolából! Nem ilyennek képzel­­tem. Itt pusztán dolgozni szabad, és csak két-három gyerek kap piros pontot. Mami, tényleg nem megyek iskolába! - ez utóbbi mondatot a nyomaték kedvéért még hangosab­ban mondta. - Kisfiam, abban a korban vagy, amikor már kötelező az iskola. Muszáj bemennünk. Ha szeretnéd, akkor beszélek Klári nénivel. - Semmi értelme nincs. Miattad bemegyek, de tudd, gyű­­lölöm az iskolát! Súlyos szavak voltak. A szülők pontosan tudták, hogy Árpi ellenállását a dicséretlenség váltotta ki.

Next