Tanító, 2016 (54. évfolyam, 1-10. szám)
2016-01-01 / 1. szám
csillag Ferenc Párhuzamos történetek Közérzet - mikor érzi jól magát az ember? Hallgatom a kollégáimat, figyelem a munkájukat, s már a külső szemlélő számára is megállapítható, sokan igen korán elfáradtak, kifáradtak és elkedvetlenedtek. A lelkiismeretes, a következetes, a mindenkire odafigyelő tevékenység bizony embert próbáló. A tanítási idő kétszáz napjában a tanítónak, a tanárnak folyamatosan figyelnie kell, hiszen a felelőssége óriási. A tanítási órákon az átadás sokszínűségére, a különböző képességű gyermekek fejlesztésére, az érdeklődésük fenntartására, a motiválásra, ugyanakkor a tudományosságra, a korszerűségre, s az érdeklődő gyermekek kérdéseire is naprakészen kell a választ megadnia a pedagógusnak. S a szünetekben is ugrásra késznek kell lennie. Az állandó figyelem ébren tartása okozza, okozhatja a kifáradást. Nem említettük, ám számolnunk kell a környezeti hatásokkal is, gondolok itt az elvárásokra, amelyeket nap nap után fogalmaz meg a fenntartó. A pedagógusok zöme szeretne megfelelni a követelményeknek, s ne tagadjuk, néhány esetben ez kényszeressé teszi őket. Ez komoly veszélyt jelent, hiszen a tanítványok akkor érzik jól magukat, ha tanítójuk minden reggel mosolyogva lép be a tanterembe, biztató mondatokat mond, sőt, ha érdeklődő, kíváncsi, azaz örömmel hallgatja meg növendékei beszámolóit, és önmagából is képes sokat adni. Nem kell felmérést készíteni ahhoz, hogy tudjuk, néhány tanár azzal vívja ki növendékei tiszteletét, szimpátiáját, hogy meri önmagát vállalni. Megosztja egy-egy örömét vagy problémáját, esetleg bánatát neveltjeivel. Majdnem minden gyerekre jellemző az empátia. Az empatikus készség ébrentartása a nevelés különösen fontos része. Jól emlékszem arra az esetre, amelyben a tanító egy reggel szomorúan említette tanítványainak, hogy öregecske kutyusával az előző este orvoshoz kellett mennie, mert az állat nem evett, nem ivott. Az orvos ellátta a beteg Brumit, s felhívta a gazdi figyelmét arra, hogy a következő néhány napban időre kell a gyógyszereket beadni, és figyelni kell a folyadékfogyasztást is. A tanulók mindegyikét izgatta a kutya állapota, de tanítójuk szomorúsága még jobban megérintette őket. A következő reggelen az osztályba lépők nem a padjukhoz, hanem a tanítóhoz léptek. Az egyik fiúcska azt kérdezte, iszik-e a kutya, a másik az állat orrának nedvességéről érdeklődött, egy kutyatulajdonos kislány valamiféle finom húskonzervvel lepte meg tanítóját. Főszereplővé vált egy időre Brumi. Egy hét elteltével reggel, amikor Karcsi belépett a terembe a következőket mondta: „Látom, Brumi már egészséges, mert Éva néni szeme mosolyog! ” Miről is árulkodik a történet? Arról a szoros kapcsolatról, amelyet minden pedagógus átélhet, ha kellően nyitott. A tanító bizalmába fogadta a gyerekeket akkor, amikor a személyes gondját megosztotta velük. S ha ezt átélik a gyerekek, akkor maguk ismernek, tudnak a saját örömeikről, problémáikról, gondjaikról beszélni. S itt válik partnerré tanító és diák, ezeket a perceket, órákat viszik tovább életük későbbi szakaszába is. A személyes példaadás a nevelés legfontosabb része, csak így válhat megértő, elfogadó, segítő személlyé a ma diákja. Ezért is érdemes a fáradságon, a kedvtelenségen túllépni. ■ Szülői példaadás Mit tehet a szülő akkor, ha a gyereke nem érzi jól magát az iskolában, az osztályban, ha a tanítója soha nem dicséri, sőt olykor nyilvánosan gúnyolja? Meddig hagyja szó nélkül? Elsősorban a szülő felelős fia vagy lánya életének alakulásáért, s ha az iskolai élet kellemetlen, akkor előbb-utóbb lépni kell. Árpi, aki első osztályos lett, nagy izgalommal indult a szeptemberi reggeleken az iskolába. Tanítója Klári néni lett, aki a tanítói pályája vége felé tartott. Bár Klári néni kissé mosolytalan volt, mégis - elsősorban a szülők - úgy gondolták, ez a választás a gyerekek előmenetelét feltétlenül segíti. Árpi apja az egyik vacsoránál így összegezte az első találkozást: „Klári néni nagyon jó lesz, ő nem téveszt, nem mulaszt, mindent tud, így a gyerekek könnyen szerzik meg a tudásukat. ” Árpi pedig szorgalmasan dolgozott az iskolában is, otthon is. Hol az apa, hol az anya ment a gyerekért az iskolába. Az úton hazafelé mindketten érdeklődtek a nap eseményeiről, de Árpi nem igazán nyílt meg. Keveset mondott az iskoláról, a tanulásról. A füzetei arról tanúskodtak, hogy a feladatokat pontosan, gondosan elvégzi. Klári néni minden feladat végén aláírásával jelezte, hogy a feladatot látta, elfogadja. Ám sem egy jó pont, sem egy dicsérő megjegyzés nem került soha a füzetekbe. Októberre kissé változott a helyzet. Egy reggel Árpi a következőkkel állt elő: - Ma nem megyek iskolába! - Fáj valamidt - érdeklődött az édesanyja. - Nem, de elegem van az iskolából! Nem ilyennek képzeltem. Itt pusztán dolgozni szabad, és csak két-három gyerek kap piros pontot. Mami, tényleg nem megyek iskolába! - ez utóbbi mondatot a nyomaték kedvéért még hangosabban mondta. - Kisfiam, abban a korban vagy, amikor már kötelező az iskola. Muszáj bemennünk. Ha szeretnéd, akkor beszélek Klári nénivel. - Semmi értelme nincs. Miattad bemegyek, de tudd, gyűlölöm az iskolát! Súlyos szavak voltak. A szülők pontosan tudták, hogy Árpi ellenállását a dicséretlenség váltotta ki.