Taps, 1991

1991-04-01

TIA NEMZETI? lésük a nemzet teátrumáról ? A Vihar előadására beözönlő diákok a vállukat vonogatták. Nekik az egyik színház olyan, mint a másik, s ha már egy dráma kötelező tananyag, még mindig szórakozta­tóbb színházban megnézni, mint elolvasni. .Tet­szett az előadás ?’ „Hát a »vízbefúltak« elég bénák, az utolsó sorokban alig értem­ a szöveget, de a Sinkovits jó fej, és Bubik meg a társai szintén.”­­ Nemzeti Színház csak volt - közli határozot­tan a nyugdíjas tanárnő -, már nincs. Meghalt, amikor lerombolták. Szégyen, hogy huszonöt éve kénytelen itt meghúzni magát, ebben a méltatlan környezetben. Pedig a nemzet adott pénzt, nem is keveset, az új Nemzetire. Hová tették? Ahányszor idejövök, mindig az jut az eszembe, hogy becsap­tak, rászedtek bennünket. Az előadások? Olyanok, amilyenek. Van közöttük jó is meg gyenge is. Ez a mostani Csongor és Tünde sem rossz éppen, de a nyomába sem léphet a réginek, annak, amiben Szir­tes Ádám volt Balga, és Horváth József, Gelley Kornél, Garas Dezső az ördögfiókák. Amíg élek, nem felejtem el őket. Mi hiányzik a színházból? Először is épület, amely méltó a társulat céljaihoz, és színészek, akik­re fel lehet nézni. De a színészek maguk is szenve­dő alanyai a téves szereposztásoknak, kitűnő mű­vészek kínlódnak az alkatuktól és egyéniségüktől idegen figurák bőrében. Ráckevei Anna gyémántfé­nyű drámai ereje megfakul, elnehezedik a nem neki való naiva­ szerepkörben. Semmi köze a Vihar Mi­randájához, s nyugodtan szerepet cserélhetne a Csongor és Tündében Bánsági Ildikóval, aki inkább Tünde, mint Ilma, ahogy Ráckevei is jobb lenne Ilmának, mint Tündének. És ott van még a követke­ző feladat: Solvejg. Ugyanaz a szerep, amiben a pályakezdő Törőcsik Mari megbukott. Őt akkor le­győzte a szerep, most viszont megeshet, hogy a színészi munka hibátlan lesz ugyan, csak éppen nem azt a Solvejget látjuk, akit magunk elé képzel­tünk. Kerekes Éva bezzeg eszményi Solvejg lehetne, sőt eljátszhatná Ophéliát is. Csakhogy a Nemzeti reményteljes üdvöskéje, aki főiskolásként már fel­tűnt mint Nyilas Misi, nincs a Nemzetinél. Nem volt rá szükség, nem láttak benne fantáziát. Elbocsátot­ták a bűbájos Pregitzer Fruzsinát és sok más kitű­nő színészt is, akik nélkül - ezt maguk a kollégák mondták - üresebb, színtelenebb a színház. Volt, akit küldtek, volt, aki magától ment el, és vannak, akik tiltakozásuk jeléül visszaadják a sze­repüket. Közben megbuknak és elmaradnak elő­adások, a színházi légkör feszült, nekikeseredett. A színészek szívében fullánk, a szájukon lakat. Félnek. Küszöbön áll a szerződések megkötése, és nagy a valószínűsége annak, hogy akinek eljár a szája, az munka, de legalábbis szerep nélkül marad. Bubik István is sokáig latolgatja, hogy szóljon-e. Őt nem a félelem tartja vissza, egyszerűen nem látja értelmét a „kipakolásnak”. - Mindig csak szavak és szavak, s mit érünk el a beszéddel ? Minden marad a régiben. - Ha még csak nem is beszélnek róla, honnét lehet megtudni, hogy mi a gond a Nemzetiben ? - Ezt nehéz megmagyarázni a kívülállóknak. A közönség csak azt látja, hogy minden este fel­megy a függöny, a darabok nagyjából nézhetőek, másra úgysem kíváncsi. Anyám is mindig azt kér­dezi tőlem, hogy „fiam, látszólag minden nagyon jó és szép, akkor mi lehet ott a probléma?” „Nemzeti Színház­­ oly nemzeti in­tézmény, hol a nemzet nyelvén tör­ténik az előadás, és rendesen oly darabok fordulnak elő, melyek a nemzet történelméből, jelleméből, szóval életéből merítvék, s melyek művészeti becsében a nemzet ízlését visszatükrözik. A magyar pesti nemzeti színház az 1840-iki or­szággyűlés 49-ik törvényczikkének ama világos rendelete folytán, mely szerint a törvényhatóságok által gyűjtött ajánlatokból felépült ma­gyar színház, mint nemzeti tulaj­don, országos pártfogás alá vétet­vén, a színházi építésből eredő ös­­­szes 39 882 forintnyi terhek kifize­tése s az első költségek fedezésére megszavazott 50 000 forinton kívül a színház megalapítására 400 000 forint ajánlatot ekképp, hogy abból 2/3-ad rész kamat évenkint a szín­házi költségek, az 1/3-ad rész pedig az alaptőke szaporítására fordíttas­­sék, ezen a magyar művészet kifej­tésére oly jótékonyan ható nagysze­rű intézet életbeléptetve 1840-1944- ik év végéig országos választmányi s ez időtől országos főigazgatói kor­mányzat alatt, bár tetemesen szen­vedett pénzbeli veszteségek mellett, működését a magyar színi s operai előadásban szakadatlanul folytat­ja” (Az 1862-ben kiadott Ismerettárból a kiemelve) - Ezt kérdezem én is. - Az, hogy nem gazdálkodnak velünk. A bőrün­ket esténként mi visszük a vásárra, de a vélemé­nyünk nem számít. Az igazgató dönti el, hogy mi­lyen darab kerüljön a nézők elé és abban ki kapjon szerepet. Nekem semmi kifogásom a diktatúra el­len, ha az a színház érdekét szolgálja. De miféle színház az, ahol a barátnak minden tévedését elné­zik, sőt támogatják, a társulat tagjainak pedig koc­kára teszik a presztízsét azzal, hogy nem a tehetsé­güknek megfelelően használják? Én azért is spor­tolok szívesen, mert ott legalább nincs ködösítés. Aki a víz látásától is iszonyodik, az soha nem kap­hat úszóbajnoki címet. Akiben viszont látnak lehe­tőséget arra, hogy akár öt év múlva is, de hozni fogja a formáját, abból kiverik a teljesítményt. Ilyen nálunk nincs. Nálunk a vezetés azzal sem törődik, hogy most mire képes valaki. Azzal pláne nem, hogy mi rejlik benne a színház távlatában mérve. - Kit látna szívesen igazgatónak ? - Éppen ez az, hogy nincs rá megfelelő ember. Aki nekünk is jó lenne, az semmi szín alatt sem fogadná el a megbízást, rosszat rosszabbra pedig nem érdemes cserélni. Bár az is igaz, hogy így tarthatatlan a helyzetünk. A legrosszabb, hogy nem tehetünk ellene semmit. Holott a megoldás egysze­rűnek látszik. Olyan igazgató kellene, aki szereti a színházat és szereti a közönséget. Tessék meg­mondani: honnét vegyük? A tisztesség úgy kívánja, hogy ha színházról írunk, ráadásul olyanról, ahol különös hírek keringe­nek a vezetési módszerekről, megkérdezzük az érintettet is. Csiszár Imre direktor hangja a telefon­ban elutasító. Nem érzi szükségét, hogy beszéljen a színházáról most, amikor éppen a Peer Gyntöt rendezi. Arról - majd a bemutató után­­ hajlandó lesz nyilatkozni. A színházáról meg minek? Ott szerinte minden a legnagyobb rendben megy. A színészek rengeteget dolgoznak, manapság en­nek csak örülni lehet. Hogy visszaadtak volna sze­repeket? Erről nincs tudomása. A Tersánszky­­művet valóban leállították, de azért, mert a rendező, Szőke István megbetegedett. Helyette másik dara­bot próbálnak, másik rendezővel, más szereposz­tásban. Érjük be ennyivel. Nem értük be. Úgy éreztük, hogy a Nemzeti Színház ügye nem magánügy. Mivel az igazgató elzárkózott, a színészek pedig kérték, hogy a szer­ződések megkötése előtt ne hozzuk nyilvánosság­ra a nevüket, kénytelenek voltunk felszólítani azt, akiben már nincs harag, sértődés, és nincs veszíte­nivalója sem: Avar Istvánt. Mivel az ő neve akkor is elválaszthatatlan a Nemzetitől, ha már évekkel ezelőtt megvált tőle. Legyen vége a lejáratásnak! - Még mindig nem kaptam senkitől elfogadható választ arra a kérdésre, hogy mitől nemzeti a Nem­zeti. - Ezt a kérdést már sokan feltették nekem, jó­val korábban is. Akkor sem tudtam mást mondani, mint most: nem attól, hogy a színészek kokárdá­ban járnak. Ahogyan az az „egybemosó” válasz sem fogadható el, hogy minden színház nemzeti. Most nem akarok kiselőadást tartani arról, hogy jött létre nemzeti színjátszásunk, és miért fontos ennek a kis országnak egy nemzeti szimbólum, hangsúlyozom, mindenféle logodózás nélkül. Más kérdés, hogyan válhat szimbólummá a nemzeti színház, s hogyan maradhat meg szimbólumnak. Szerény véleményem szerint ennek egyetlen módja lehet, és azt sem én találtam ki. Nemzeti színházról, szimbólumról akkor beszélhetünk, ha az ország területén fellelhető legtehetségesebb színészek, legjobb rendezők, műszakiak, portások mind együtt dolgoznak, természetesen a legjobb irányí­tással. Nemzeti színház az, ahol a nemzet legjobbjai vannak együtt, és ahová mindenki, aki ezen a pá­lyán él és mozog, szeretne bekerülni. - Elmondható ez a mostani Nemzetiről ? - Semmiképpen, de ez így van már lassan har­minc éve. Nem tudnám dátumhoz kötni, hogy mikor kezdődött a színház módszeres megszüntetése, de korhoz igen. Már 1956 után, amikor Gellért Endre Kínából visszajött, érezhető volt, hogy a színház nem felel meg a nevének, sem „lobogós”, sem mű­vészi értelemben. Gellért öngyilkossága után az akkor még nagyon erős színházból sorra kezdtek elmenekülni a művészek. Aki nem menekült a nyugdíjba, azt elküldték, sőt, az épületet is felrob­bantották, amit jelképnek tekintek. Tulajdonképpen onnét számítom a színház tönkretételét. Nem mer­ném állítani, hogy ezt elhatározták. Megszüntetni nem merték, nem is tudták, ezért félreállították a színházat. Amikor jelentkezett az első nagy válság, Major Tamást, Marton Endrét nyugdíjazták - az utóbbi bele is halt a hatalomvesztésbe­­, és átad­ták a színházat Nagy Péternek, Székely Gábornak, Zsámbéki Gábornak. Megmenteni ők sem tudták a 13

Next