Taps, 1991
1991-04-01
TIA NEMZETI? lésük a nemzet teátrumáról ? A Vihar előadására beözönlő diákok a vállukat vonogatták. Nekik az egyik színház olyan, mint a másik, s ha már egy dráma kötelező tananyag, még mindig szórakoztatóbb színházban megnézni, mint elolvasni. .Tetszett az előadás ?’ „Hát a »vízbefúltak« elég bénák, az utolsó sorokban alig értem a szöveget, de a Sinkovits jó fej, és Bubik meg a társai szintén.” Nemzeti Színház csak volt - közli határozottan a nyugdíjas tanárnő -, már nincs. Meghalt, amikor lerombolták. Szégyen, hogy huszonöt éve kénytelen itt meghúzni magát, ebben a méltatlan környezetben. Pedig a nemzet adott pénzt, nem is keveset, az új Nemzetire. Hová tették? Ahányszor idejövök, mindig az jut az eszembe, hogy becsaptak, rászedtek bennünket. Az előadások? Olyanok, amilyenek. Van közöttük jó is meg gyenge is. Ez a mostani Csongor és Tünde sem rossz éppen, de a nyomába sem léphet a réginek, annak, amiben Szirtes Ádám volt Balga, és Horváth József, Gelley Kornél, Garas Dezső az ördögfiókák. Amíg élek, nem felejtem el őket. Mi hiányzik a színházból? Először is épület, amely méltó a társulat céljaihoz, és színészek, akikre fel lehet nézni. De a színészek maguk is szenvedő alanyai a téves szereposztásoknak, kitűnő művészek kínlódnak az alkatuktól és egyéniségüktől idegen figurák bőrében. Ráckevei Anna gyémántfényű drámai ereje megfakul, elnehezedik a nem neki való naiva szerepkörben. Semmi köze a Vihar Mirandájához, s nyugodtan szerepet cserélhetne a Csongor és Tündében Bánsági Ildikóval, aki inkább Tünde, mint Ilma, ahogy Ráckevei is jobb lenne Ilmának, mint Tündének. És ott van még a következő feladat: Solvejg. Ugyanaz a szerep, amiben a pályakezdő Törőcsik Mari megbukott. Őt akkor legyőzte a szerep, most viszont megeshet, hogy a színészi munka hibátlan lesz ugyan, csak éppen nem azt a Solvejget látjuk, akit magunk elé képzeltünk. Kerekes Éva bezzeg eszményi Solvejg lehetne, sőt eljátszhatná Ophéliát is. Csakhogy a Nemzeti reményteljes üdvöskéje, aki főiskolásként már feltűnt mint Nyilas Misi, nincs a Nemzetinél. Nem volt rá szükség, nem láttak benne fantáziát. Elbocsátották a bűbájos Pregitzer Fruzsinát és sok más kitűnő színészt is, akik nélkül - ezt maguk a kollégák mondták - üresebb, színtelenebb a színház. Volt, akit küldtek, volt, aki magától ment el, és vannak, akik tiltakozásuk jeléül visszaadják a szerepüket. Közben megbuknak és elmaradnak előadások, a színházi légkör feszült, nekikeseredett. A színészek szívében fullánk, a szájukon lakat. Félnek. Küszöbön áll a szerződések megkötése, és nagy a valószínűsége annak, hogy akinek eljár a szája, az munka, de legalábbis szerep nélkül marad. Bubik István is sokáig latolgatja, hogy szóljon-e. Őt nem a félelem tartja vissza, egyszerűen nem látja értelmét a „kipakolásnak”. - Mindig csak szavak és szavak, s mit érünk el a beszéddel ? Minden marad a régiben. - Ha még csak nem is beszélnek róla, honnét lehet megtudni, hogy mi a gond a Nemzetiben ? - Ezt nehéz megmagyarázni a kívülállóknak. A közönség csak azt látja, hogy minden este felmegy a függöny, a darabok nagyjából nézhetőek, másra úgysem kíváncsi. Anyám is mindig azt kérdezi tőlem, hogy „fiam, látszólag minden nagyon jó és szép, akkor mi lehet ott a probléma?” „Nemzeti Színház oly nemzeti intézmény, hol a nemzet nyelvén történik az előadás, és rendesen oly darabok fordulnak elő, melyek a nemzet történelméből, jelleméből, szóval életéből merítvék, s melyek művészeti becsében a nemzet ízlését visszatükrözik. A magyar pesti nemzeti színház az 1840-iki országgyűlés 49-ik törvényczikkének ama világos rendelete folytán, mely szerint a törvényhatóságok által gyűjtött ajánlatokból felépült magyar színház, mint nemzeti tulajdon, országos pártfogás alá vétetvén, a színházi építésből eredő összes 39 882 forintnyi terhek kifizetése s az első költségek fedezésére megszavazott 50 000 forinton kívül a színház megalapítására 400 000 forint ajánlatot ekképp, hogy abból 2/3-ad rész kamat évenkint a színházi költségek, az 1/3-ad rész pedig az alaptőke szaporítására fordíttassék, ezen a magyar művészet kifejtésére oly jótékonyan ható nagyszerű intézet életbeléptetve 1840-1944- ik év végéig országos választmányi s ez időtől országos főigazgatói kormányzat alatt, bár tetemesen szenvedett pénzbeli veszteségek mellett, működését a magyar színi s operai előadásban szakadatlanul folytatja” (Az 1862-ben kiadott Ismerettárból a kiemelve) - Ezt kérdezem én is. - Az, hogy nem gazdálkodnak velünk. A bőrünket esténként mi visszük a vásárra, de a véleményünk nem számít. Az igazgató dönti el, hogy milyen darab kerüljön a nézők elé és abban ki kapjon szerepet. Nekem semmi kifogásom a diktatúra ellen, ha az a színház érdekét szolgálja. De miféle színház az, ahol a barátnak minden tévedését elnézik, sőt támogatják, a társulat tagjainak pedig kockára teszik a presztízsét azzal, hogy nem a tehetségüknek megfelelően használják? Én azért is sportolok szívesen, mert ott legalább nincs ködösítés. Aki a víz látásától is iszonyodik, az soha nem kaphat úszóbajnoki címet. Akiben viszont látnak lehetőséget arra, hogy akár öt év múlva is, de hozni fogja a formáját, abból kiverik a teljesítményt. Ilyen nálunk nincs. Nálunk a vezetés azzal sem törődik, hogy most mire képes valaki. Azzal pláne nem, hogy mi rejlik benne a színház távlatában mérve. - Kit látna szívesen igazgatónak ? - Éppen ez az, hogy nincs rá megfelelő ember. Aki nekünk is jó lenne, az semmi szín alatt sem fogadná el a megbízást, rosszat rosszabbra pedig nem érdemes cserélni. Bár az is igaz, hogy így tarthatatlan a helyzetünk. A legrosszabb, hogy nem tehetünk ellene semmit. Holott a megoldás egyszerűnek látszik. Olyan igazgató kellene, aki szereti a színházat és szereti a közönséget. Tessék megmondani: honnét vegyük? A tisztesség úgy kívánja, hogy ha színházról írunk, ráadásul olyanról, ahol különös hírek keringenek a vezetési módszerekről, megkérdezzük az érintettet is. Csiszár Imre direktor hangja a telefonban elutasító. Nem érzi szükségét, hogy beszéljen a színházáról most, amikor éppen a Peer Gyntöt rendezi. Arról - majd a bemutató után hajlandó lesz nyilatkozni. A színházáról meg minek? Ott szerinte minden a legnagyobb rendben megy. A színészek rengeteget dolgoznak, manapság ennek csak örülni lehet. Hogy visszaadtak volna szerepeket? Erről nincs tudomása. A Tersánszkyművet valóban leállították, de azért, mert a rendező, Szőke István megbetegedett. Helyette másik darabot próbálnak, másik rendezővel, más szereposztásban. Érjük be ennyivel. Nem értük be. Úgy éreztük, hogy a Nemzeti Színház ügye nem magánügy. Mivel az igazgató elzárkózott, a színészek pedig kérték, hogy a szerződések megkötése előtt ne hozzuk nyilvánosságra a nevüket, kénytelenek voltunk felszólítani azt, akiben már nincs harag, sértődés, és nincs veszítenivalója sem: Avar Istvánt. Mivel az ő neve akkor is elválaszthatatlan a Nemzetitől, ha már évekkel ezelőtt megvált tőle. Legyen vége a lejáratásnak! - Még mindig nem kaptam senkitől elfogadható választ arra a kérdésre, hogy mitől nemzeti a Nemzeti. - Ezt a kérdést már sokan feltették nekem, jóval korábban is. Akkor sem tudtam mást mondani, mint most: nem attól, hogy a színészek kokárdában járnak. Ahogyan az az „egybemosó” válasz sem fogadható el, hogy minden színház nemzeti. Most nem akarok kiselőadást tartani arról, hogy jött létre nemzeti színjátszásunk, és miért fontos ennek a kis országnak egy nemzeti szimbólum, hangsúlyozom, mindenféle logodózás nélkül. Más kérdés, hogyan válhat szimbólummá a nemzeti színház, s hogyan maradhat meg szimbólumnak. Szerény véleményem szerint ennek egyetlen módja lehet, és azt sem én találtam ki. Nemzeti színházról, szimbólumról akkor beszélhetünk, ha az ország területén fellelhető legtehetségesebb színészek, legjobb rendezők, műszakiak, portások mind együtt dolgoznak, természetesen a legjobb irányítással. Nemzeti színház az, ahol a nemzet legjobbjai vannak együtt, és ahová mindenki, aki ezen a pályán él és mozog, szeretne bekerülni. - Elmondható ez a mostani Nemzetiről ? - Semmiképpen, de ez így van már lassan harminc éve. Nem tudnám dátumhoz kötni, hogy mikor kezdődött a színház módszeres megszüntetése, de korhoz igen. Már 1956 után, amikor Gellért Endre Kínából visszajött, érezhető volt, hogy a színház nem felel meg a nevének, sem „lobogós”, sem művészi értelemben. Gellért öngyilkossága után az akkor még nagyon erős színházból sorra kezdtek elmenekülni a művészek. Aki nem menekült a nyugdíjba, azt elküldték, sőt, az épületet is felrobbantották, amit jelképnek tekintek. Tulajdonképpen onnét számítom a színház tönkretételét. Nem merném állítani, hogy ezt elhatározták. Megszüntetni nem merték, nem is tudták, ezért félreállították a színházat. Amikor jelentkezett az első nagy válság, Major Tamást, Marton Endrét nyugdíjazták - az utóbbi bele is halt a hatalomvesztésbe, és átadták a színházat Nagy Péternek, Székely Gábornak, Zsámbéki Gábornak. Megmenteni ők sem tudták a 13