Tarsadalmi Szemle – 1955.
1. szám - Könyvismertetések - Waldapfel József: A magyar irodalom a felvilágosodás korában (Pándi Pál)
KÖNYVISMERTETÉSEK társadalomban a felvilágosodás eszméinek, hogy a mi sajátos nemzeti és társadalmi viszonyaink között (félgyarmati helyzet és megkésett polgári fejlődés) sajátosan színeződött, sajátos módon és formákban jelentkezett és fejlődött — a magyar valóság belső törvényei szerint ! — a felvilágosodás irodalma. Waldapfel József arra a nagy feladatra vállalkozott most megjelent könyvében (A magyar irodalom a felvilágosodás korában), hogy marxista elemzést és választ adjon a felvilágosodás főbb elvi kérdéseire és portrét rajzoljon a felvilágosodás legjelentősebb íróiról. Könyve első harmadában szintézist ad a XVIII. századvégi irodalmi mozgalomról, s ennek során elemzi a felvilágosodás és nemzeti mozgalom, a nemesi ellenállás és irodalom stb. kapcsolatát. Könyve második részében egy-egy fejezet foglalkozik Bessenyei György, Batsányi János, Kármán József, Csokonai Vitéz Mihály és Fazekas Mihály életművével. Műfajilag tehát két részre oszlik a könyv ; a tárgyalás módszerének ez a „törése" nem éppen szerencsés megoldás. Lényegileg 1772-től a századvégig rajzolja meg Waldapfel "József a magyar irodalom útját, ezen túl csak Fazekassal foglalkozik, illetve — kitekintésszerűen — Batsányi későbbi munkásságával. Nem tárgyalja már a könyv a fogságból hazatérő Kazinczy tevékenysége nyomán felelevenedő irodalmi élet áramlatait, a működésük súlya szerint a XIX. század elejénjelentkező írókat (Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Katona József). Waldapfel Józsefnek nagy érdeme, hogy a felszabadulás óta elsőnek vállalkozott arra, hogy a magyar irodalom egy korszakáról marxista igényű szintézist adjon. Tanulságos és sok tekintetben példás a könyv létrejöttének története is. Waldapfel József már jóval a felszabadulás előtt foglalkozott e korszak jelentős részével (Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből 1780—1830. Budapest 1935.). Akkori munkáját a politicista szemlélet és módszer jellemezte ; az anyaggyűjtés gazdag eredményeivel nem párosult a következetes értékelő és magasabb igényű szintetizáló készség. A felszabadulás után Waldapfel József marxista revízió alá vette a felvilágosodás irodalmának egyes kérdéseit (Csokonai, Berzsenyi), s ha ezeket a tanulmányokat jellemezte is bizonyos egyoldalúság, megvolt a maguk úttörő jelentősége a magyar felvilágosodás marxista értékelésében. Most megjelent könyvének anyagát Waldapfel József éveken át adta elő az egyetemen, csiszolta és alakította ítéleteit, formálta és egyre élesebb vonalakkal rajzolta meg koncepcióját. Könyvében a tudósi gonddal a felosztás, a szerkesztés didaktikus kimunkáltsága párosul. Kár, hogy a könyvnek ezeket az erényeit olykor csökkenti a nehézkes stílus. A könyv tartalmilag jelentősebb és gazdagabb fele az első rész: „Az irodalmi mozgalom a XVIII. század végén." Ebben a százoldalas tanulmányban Waldapfel József felveti a kor leglényegesebb elvi problémáit, s ezeknek megoldásával többnyire összefüggő képet ad az irodalom helyéről és helyzetéről a századvégi magyar társadalomban. Könyve bevezetésében Waldapfel József" áttekintést ad a XVIII. század irodalmi korszakhatárának kérdésében elfoglalt eddigi álláspontokról, s meggyőzően bizonyítja, hogy 1772-nek, tehát Bessenyei jelentkezésének korszakhatárként való feltüntetése a magyar irodalomtudomány haladó hagyományai közé tartozik." Fontos ezt hangsúlyozni, mert az irodalomtörténészek körében jelenleg folyó viták a periodizáció kérdéséről elvi érdekűek : a készülő magyar irodalomtörténetnek nemcsak szerkezeti, de elvitartalmi problémái is összefüggnek a korszakhatárok ilyen vagy olyan felfogásával. Waldapfel József egész munkája alapos, tárgyszerű érvelés az 1772-es korszakhatár mellett. Nyilvánvaló, hogy nem minden jelenség „igazodhat" a korszakhatárhoz, amelynek kijelölése csakis az irodalom fejlődése szempontjából