Tarsadalmi Szemle – 1969.
6. szám - Pataki Ferenc: Vitáinkról
VITÁINKRÓL Az ember értelmes és gondolkodó lény mivoltának alighanem a vitakedv az egyik legszemléletesebb bizonyítéka. Vitáinkba számtalan belső késztetés és indíték is belejátszik: a megismerés és felfedezés szellemi izgalma és feszültsége, a játékosság és rivalizálás csakúgy, mint a befolyás, a tekintély kivívásának szándéka és a szereplési késztetés. Aligha véletlen, hogy a társasági eszmecserék és a baráti összejövetelek is savanyú és színtelen alkalmak maradnak a szellemi tusák, a viták sava-borsa nélkül. Távol esik tőlem a szándék, hogy az emberi vitatkozó kedv és a vitatkozásra késztető indítékok alá nagyképű elmefuttatással holmi „antropológiai alapot" vonjak. De az is bizonyos, hogy az egészséges szellemi energiagazdálkodás, a jó emberi és állampolgári közérzet elképzelhetetlen a vitatkozó szenvedély kiélése s a vitákban lappangó szellemi feszültség és „kaland" átélése nélkül. S ez nem csupán azokra illik, akiket mesterségük arra kötelez, hogy a vitát köznapi „szerszámként" használják, mint a kritikusok, az újságírók, a kutatók s a közélet más szereplői. Figyelemreméltó, hogy köznapi létünket is mily sokágúan befonják a nézetek és ítéletek megütközései. (S itt talán nem is csak a közlekedési eszközökön, az üzletekben vagy a szurkolók körében lezajló „eszmecserékre" kell gondolnunk!) Egyebek között ezért sem túlságosan nehéz vitát „szervezni". A nézetek összemérésének, a szellemi tusának van egy már-már önmagáért való öröme és feszültsége is: olykor a sport szenvedélyét idézheti. Sok ember szemében maga a vita aktusa céllá válhat. Az örök vitázók ők, akiket már nem is a téma, a döntés, hanem a vita izgalma, vagy személyes szereplésük foglalkoztat. Bizonyos határok között kétségtelenül igaz, hogy a vitákban az ember szellemi integritásának és személyes szabadságának mértéke nyilvánul meg Az elmondottakból feltehetően kitűnt, hogy a viták „emberi oldaláról" elmélkedni nem haszontalan dolog, legalábbis akkor nem, ha szem előtt tartjuk a következő megszorításokat. Ezek a sorok nem óhajtják közéleti és ideológiai-tudományos vitáink súlyos tartalmi és módszertani kérdéseit érinteni. Azzal sem kívánnak foglalkozni, hogy melyek e viták ma már közismert és sokszor kifejtett társadalmi-politikai kívánalmai és feltételei. Laza és alkalmi gondolatok csupán, egy sokkal szűkebb és körülhatároltabb témáról: miként hat a vita az emberre és az ember a vitára? Semminemű teljességre nem tartanak tehát igényt. Mentse őket a műfaj személyessége és a téma kevéssé kidolgozott volta. Vitáink „termelékenysége" Ma már közhelyszámba megy, hogy a szocialista demokratizmus fejlesztése és a hatékony társadalmi közvélemény funkcionálásának biztosítása során számos nehézségbe ütközünk demokratikus tradícióink elégtelensége és idevágó tapasztalataink szűkössége miatt. A felszabadulás előtti korszak aligha nyújtott alkalmakat a tömegek demokratikus tapasztalásának iskolázására, egyebek között a többé-kevésbé széles közvéleményben gyűrűző viták játékszabályainak beidegzésére sem. Később pedig — mint ugyancsak köztudott — a vita gyakran a társadalmi, tudományos vagy közéleti megbélyegzésnek, az elhallgattatásnak, sőt, olykor az „állampolgári kivégzésnek" vagy a „visszaszólás" lehetősége nélküli kinyilatkoztatásnak a formáját öltötte. Ilyen körülmények között még akkor sem lehetett remélni a viták közéleti rangjának és vonzásának kialakulását , a demokratikus tapasztalatok felhalmozását, ha őszinte és hiteles lett volna a közismert formula: „A vélemények harca nélkül egyetlen tudomány sem fejlődhet." Az utóbbi évek sok görcsbe merevedett magatartásmódot oldottak fel, sok rossz reflexet fosztottak meg tárgyától. Vitákban — köztük hasznos vitákban — nincs hiány. De mintha még ma sem tudnánk elég hatékonyan élni a meghódított új lehetőségekkel.