Tarsadalmi Szemle – 1972.
1. szám - Pozsgay Imre: A párt és az össztársadalmi érdek
16 POZSGAY IMRE ségesen is élezett osztályharc feltételei között hatalmi eszközökkel igyekezett biztosítani a rendszer stabilitását. Ezeknek a módszereknek a túlhajtása nem biztosíthatott igazi stabilitást, mert miattuk a politika a félreismert helyzetek, téves következtetések ingatag talajára épült. A párt eközben továbbra is kifejezett össztársadalmi érdekeket és továbbra is épült a szocializmus, de az optimálisnál sokkal kisebb hatásfokkal és a történelmileg szükségszerűnél sokkal több megrázkódtatással. Az ekkor szerzett tapasztalatok sok párttagban és pártonkívüliben sajátos képzetet és elvárásrendszert alakítottak ki a párt vezető szerepéről, s ezeket a tapasztalatokat tekintik ma is érvényesnek a párt tevékenységének a megítélésében. Az így gondolkodók ma is a lehetségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az akarati tényezőknek, és ahol valójában érdekütközésekből származó konfliktusok, ellentmondások vannak, ott ők tehetetlenséget, liberalizmust, fellazulást látnak. Feltételezik, hogy bajok, torzulások azért vannak, mert a párt nem teszi meg a szükséges erőfeszítéseket a tűrhetetlennek minősített helyzet megváltoztatására. Figyelmen kívül hagyják, hogy abban az általuk nosztalgikusan idealizált időszakban sokkal súlyosabb ellentmondások feszítették a társadalmat, és megoldatlanságuk miatt a pártnak nem sikerülhetett következetesen képviselnie a társadalmi érdeket. A szocializmus talaján keletkező érdekkülönbségeket, a belőlük származó érdekütközéseket devianciáknak tekintik, nyílt kezelésüket és a velük járó vitákat pedig a párt vezető szerepének gyengüléseként értékelik. A párt egyebek mellett akkor nevezhető tudatos szervezetnek, ha soraiban nap mint nap le tudja küzdeni a konzervatív, a visszavágyódást kívánó erőket. Biztosítani tudja változatlan politikai irányvonala mellett a sorozatos változásokat, miközben fejleszti a rendszer integrációját. Ezt a követelményt a pártnak bonyolult feltételek között kell teljesítenie. Tudvalevő, hogy a pártban is tükröződnek a társadalom szociális viszonyai, és emiatt több tekintetben eltérő érdekű emberek szervezetének kell tekinteni, de olyan tudatos szervezetnek, amelynek tagjai felismerték a dolgozó osztályok és rétegek objektíve létező közös érdekeit, s ezen az objektív alapon képesek a dolgozók érdekeit érvényesítő hatékony szervezetet teremteni. Ez a helyzet tükröződik a párt életében is. Többszörösen igazolt tény, hogy az ebből fakadó ellentmondásokon a párt csak akkor képes úrrá lenni, ha tagjaival szemben magasrendű ideológiai, politikai, magatartásbeli követelményeket támaszt. Mindenekelőtt azt kell megkövetelnie, hogy a párttagok teljes személyiségükkel kapcsolódjanak a párthoz, tudatosan vállalják a társadalmi érdek melletti elkötelezettséget. Ennek a feltétele azonban, hogy a párt mint szervezet, biztosítson megfelelő körülményeket az ilyen azonosulásra, elsősorban a pártdemokrácia fejlesztésével. A pártdemokrácia egyik előnye, hogy megakadályozza a bürokratikus légkör meghonosodását a pártban, és lehetővé teszi a tagoknak a határozatok meghozatalában való aktív részvételét, többek között úgy, hogy biztosítja a különböző előzetes elképzelések kritikai megvitatását. Ez a munkastílus segít útját állni annak, hogy a döntésben résztvevők a különböző szinteken csak formálisan azonosuljanak az előterjesztett javaslatokkal, és miután határozattá emelték azokat, az általuk szentesített, szavazatukkal jóváhagyott döntést idegen tárgyként kezeljék, kívülállóként bírálják. Ennek a kétértelmű magatartásnak a környezetre, az egész társadalomra gyakorolt hatását azt hiszem felesleges bemutatni. Talán szükségtelen azt is hangsúlyozni, hogy a pártdemokrácia teljes félreértése lenne az ilyen magatartás megtűrése. Kétségtelen, hogy