Tarsadalmi Szemle – 1972.
5. szám - Pozsgay Imre: A haladás ára
22 POZSGAY IMRE rendelkezésre álló eszközök maximális kihasználását. E cél érdekében a népgazdasági tervezés utasításos formáját alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a terv a végrehajtás eszköze is volt, így biztosították az iparszerkezet átalakítását és a gyors gazdasági növekedést. Ha figyelembe vesszük, hogy a hidegháború nemzetközi feltételei között, az imperialisták diszkriminációs politikája mellett, tőkeínség közepette, gazdasági és közigazgatási tapasztalatok nélkül kellett hozzáfogni az iparosításhoz, akkor azt kell mondanunk, hogy kezdetben elkerülhetetlen volt a mindent egyetlen központból meghatározó tervezési rendszer. Ez a módszer, összehangolva a voluntarista vezetéssel, azonban azzal a politikai következménnyel járt, hogy az eszközök feletti túlcentralizált, minden helyi kezdeményezést mellőző rendelkezés hatására a munkásosztály és a néptömegek demokratikus aktivitása alábbhagyott, és fokozatosan elsorvadt. A nép politikai érettségét elősegítő viszonyok helyét egyre inkább a politikai passzivitásnak és a formális azonosulásnak kedvező viszonyok vették át. A néptömegek érdekeire hivatkozó, de a tömegek tudatát, politikai érettségét, aktuális szükségleteit figyelmen kívül hagyó módszerek egy időre megteremtették a voluntarista döntések lehetőségét. Az óhajtott célok elérésére irányuló vágyak a józan belátás és reális megfontolás fölé kerekedtek. A gazdasági elmaradottságunk felszámolására irányuló jogos törekvés helyébe a türelmetlenség, és vele a társadalmi-gazdasági törvényeket figyelmen kívül hagyó önkényeskedés lépett. A gazdasági haladás ára a társadalmi hatékonyság csökkenése volt. A várható társadalmi reagálásokat figyelmen kívül hagyó politikai vezetés, amely nem számolt a reálisan létező bonyolult érdekviszonyokkal, és amely a hibás döntések ésszerű bírálatának is ellenséges szándékot tulajdonított, elveszítette a szocializmusban bízó tömegek támogatását. A hiányzó aktivitást egyre inkább adminisztratív eszközökkel, bürokratikus módszerekkel akarták pótolni. A társadalmi hatékonyság csökkenése közrejátszott az egyébként is sok tekintetben téves tervekre épülő gazdasági munka egyensúlyi zavarainak, majd megrázkódtatásainak a létrejöttében. Kiderült, hogy a társadalmi hatékonyság szempontjait mellőző magatartás a gazdasági haladást is aláássa. Az ellenforradalom leverése után a párt levonta a szükséges tanulságokat. A hatalom helyreállításának és a konszolidáció előkészítésének percétől kezdve tudatosan törekedett kiszorítani a voluntarista elemeket a gazdasági és politikai döntésekből. A napirenden levő nagy horderejű társadalmi problémák (politikai konszolidáció, gazdasági helyreállítás, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, oktatási reform stb.) azonban — noha részintézkedések történtek — csak a hatvanas évek közepén tették lehetővé az átfogó gazdaságirányítási reform kezdeményezését, majd 1968-ban a bevezetését. Olyan rendszert teremtettünk, amely mintegy automatizmusként építi be a gazdaságba a voluntarizmussal szembeni biztosítékokat. Természetes, hogy ezek az automatizmusok csakis a gazdaságpolitikának, a társadalmi politikának alárendelten fejthetik ki hatásukat. A reform célja ugyanis, hogy jobban kibontakoztassa a szocialista tervgazdaság előnyeit az emberi tartalékok mozgósítása útján. Célja olyan irányítási rendszer megteremtése, amely messzemenően számol a magasabb színvonalon álló, intenzívebb gazdasági tevékenység követelményeivel, a gazdasági és társadalmi hatékonyság egymást feltételező létével, a gazdaság és társadalom bonyolult érdekviszonyokra épülő kölcsönhatásával. A népgazdasági tervezés korábbi rendszere hazánkban tehát már nem felelt meg sem a gazdasági, sem a társadalmi követelményeknek. Fenntartása az ellentmondások és megoldatlan konfliktusok társadalmi megrázkódtatásokkal járó felhalmozódásához vezetett volna. A régi tervezési rendszer azonban csak-