Tarsadalmi Szemle – 1991.
2. szám - Dokumentum - A magyarság esélyei. A lakitelki tanácskozás (1987. szeptember 27.) jegyzőkönyvéből. I. - Lezsák Sándor köszöntője - Pozsgay Imre referátuma - Csurka István korreferátuma - Gombár Csaba korreferátuma - Konrád György felszólalása - Czakó Gábor felszólalása
A magyarság esélyei. Pozsgay Imre referátuma ködni. Ezt a politikai megbízatást is teljesítve, a továbbiakban a dolgunkra szeretnék térni. Úgy vélem, hogy miközben itt látjuk, ha kell, el is ismerjük azokat az erőfeszítéseket, amelyek az ország stabilitásának megőrzéséért és a kibontakozásért folynak, van itt ezen a fórumon is nagyon lényeges tennivalónk. Mégpedig, úgy hiszem, tétovázás nélkül el kell készíteni azokat az alternatívákat, amelyek a magyar társadalom helyzetének, a helyzet okainak mélyreható vizsgálata alapján javaslatokat tesznek átfogó, a tulajdonviszonyokat is érintő, az elosztási viszonyokat, a hatalmi politikai viszonyokat is magába foglaló általános, radikális reformra. Az erre való szellemi felkészülés nélkül az a bizonyos stabilizáció és kibontakozás ma már elképzelhetetlen a magyar társadalomban. S itt most egy, talán sokak számára riasztó, ám úgy hiszem, mégis szükséges, szinte kényszerűen szükséges dolgot szeretnék még kijelenteni, mégpedig azt, hogy ennek a radikális reformnak s a benne rejlő alternatíváknak a kibontása, kifejezése nem lehetséges, ha az eddigi reformot is nem vetjük szigorú bírálat alá. Vagyis, én úgy hiszem, akkor korrekt az egész eljárás, ha nem egyszerűen a rendszer működési zavaraival foglalkozunk, hanem azok zavaraival is, akik már régóta kísérleteznek progresszív választ adni ezekre az ügyekre, gondokra, de még nem találtak rá a helyes útra. Tehát úgy vélem, s ezt részemről önkritikának is tekinthetik hogy nem lehet kétszer ugyanabba a reformba belépni. A parafrázist hangsúlyozva úgy vélem, rántottából már nem lehet tükörtojást csinálni, tehát a tükörtojáshoz másik tojás kell, az új reformhoz új koncepció, amelyik másképp fog hozzá az ország dolgainak intézéséhez, mint ahogy ezt korábban megkíséreltük. Megismétlem: önmagamra nézve is kötelezőnek tartom ezt a konzekvenciát, vagyis, hogy ez a koncepció kialakuljon, kiforogjuk magunkból, ahhoz nemcsak a reform ellenzőinek, hanem híveinek és eddigi koncepcióinak a kritikáját is el kell végeznem. Egy ilyen nyílt és őszinte kritika mentheti meg a magyar kezdeményezésű reform valódi értékeit, mert ebben a reformkezdeményezésben, amely 1966-tól számítja igazi történetét, a Központi Bizottság akkori májusi határozatától, majd bevezetését 1968-tól, vannak máig ható és a jövőben számításon kívül hagyhatatlan elemei. Mégpedig, úgy vélem, abban megegyezhetünk, hogy itt komoly, és az ország sorsa iránt elkötelezetten gondolkodó ember még egyszer nem kívánhatja vissza a dirigizmuson alapuló tervutasításos rendszert a gazdálkodásban. Egyik értéke a 66-68 környékén kezdett reformnak, hogy ezt a módszert elvetette és a gazdálkodásban, elvileg legalább, utat kívánt nyitni olyan irányítási módszereknek, amelyek messzemenően számításba veszik az értéktörvényt, az áru-, pénz- és piaci viszonyokat, közgazdasági törvényszerűségeket. Fontos és értékes vonása az akkori reformnak a magán és egyéni kezdeményezésnek is helyet adó tartalma és általában az a szemléleti fordulat, amely az érdekek, érdekviszonyok feltárásában és képviseletében megmutatkozott még akkor is, ha féloldalas, ha kezdetleges és néha nagyon idétlen volt ez a kezdeményezés. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a körülményeket, amelyek között ez a reform elindult, amelyek az önmagára is vállalt korlátozó szempontokat érvényesítették, főként azt, hogy nem kíván kilépni, de legalábbis radikálisan kilépni a gazdálkodás köréből, hogy szinte önként szűkre fogta azt a mozgásteret, amelyben el kellett indulnia. Ismerjük ennek nemzetközi és hazai összefüggéseit. Vagyis, végső soron, megmaradt egy felvilágosult abszolutista hatalmi körben, amely a megengedés liberális politikai koncepciójába helyezte el a reformot, nem biztosítva számára a megfelelő - hogy ezt a műszót én is használjam -, „visszarendezhetetlen" feltételeket, beleértve a politikai előfeltételeket is. Úgyhogy ezen a koncepción túl kell lépni és ennek a túllépésnek a gondolatait, legalábbis az általam elfogadható koncepcióját kísérlem meg itt most fölvázolni. Úgy hiszem, hogy egy ilyen átfogó, mélyreható vizsgálaton, elemzésen alapuló reformkoncepciónak megvan a tudományos alapja, ezzel kezdtem, megvan a szükséges tudás és ma már nem kevés helyen őszinte, racionális belátásból, néha csak a kényszerítő körülmények hatására, kialakulóban vannak a politikai feltételek is, ezt a mai összejövetelt is a politikai feltételek közé sorolva. Ebben 39