Tarsadalmi Szemle – 1991.
1. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás parlamentje. Szociálpszichológiai jegyzetek
12 Pataki Ferenc: A rendszerváltás parlamentje folyik. Az angol vagy a francia képviselők a lehetséges képviselői magatartások (szerepek) élesen körvonalazott és jól kidolgozott hagyományos mintakészletéből választhatják ki a testükre szabottat. A magyar parlament tagjainak képzeteiben viszont hol a kedélyes mikszáthi világ emlékei, hol a nyílt szavazások és a csendőrerőszak „úri huncutságának" dzsentroid képei, hol meg egyes heroikus példák (Bajcsy-Zsilinszky, Kéthly Anna), esetleg a múlékony koalíciós korszak reminiszcenciái bukkanhatnak fel. A mögöttünk levő évtizedek képviselői magatartási repertoárja semmire sem használható, jobb minél előbb elfeledni. Az új magyar parlamentnek tehát új politikai stílust is kell teremtenie, beleértve a képviselői magatartások és szerepek kívánatos mintáit. A demokratikus közszereplés stíluszavarainak hátterében ennél lényegesebb tényezők is meghúzódnak. Mindenekelőtt: a mai magyar társadalom tekintélyeit vesztett világ. Sem azonosulásra késztető, utánzásra indító, sem elriasztó-represszív tekintélyei nincsenek működőképes állapotban. Az elmúlt évtizedek számos hagyományos személyes és intézményes autoritást felmorzsoltak, új, szerves és szétsugárzó tekintélyeket pedig nem voltak képesek létrehozni. Ebből sokféle - itt nem elemezhető - zavar támadt; ezek egyaránt érintik az egyén társadalmi viselkedését és az intézmények (iskola, rendőrség, hadsereg, hivatalok stb.) működését. A választási részvétel sokat vitatott alacsony aránya minden bizonnyal szorosan összefügg politikai intézményeink autoritásának állapotával is. (Félreértés ne essék, a szerves és kivívott autoritással, nem pedig autoritarizmussal!) A rendszerváltás új - és remélhetőleg „hiteles" - társadalmi tekintélyalkotási folyamatok kiindulópontja. Kiindulópontja, nem pedig automatikus megteremtője. (Ez még a hatalom elvont autoritására is vonatkozik!) Az effajta társadalmi légüres tér időszakában rendszerint megerősödik két jellegzetes társadalomlélektani tendencia: a hagyományos szimbolikus tekintélyek vonzása és az intézményfetisizálás - szándékolt vagy akaratlan - óhaja. Aligha véletlen, hogy napjainkban oly szembeötlő a tisztán szimbolikus (nemzeti-historizáló, vallási, lokális-regionális, családi stb.) autoritások és gesztusok vonzereje. Mai viszonyaink között a parlament intézménye is mélyebb - már-már szimbolikus - jelentést hordoz: a változások koncentrált lényegének tűnik fel. Ebben sok az igazság, még ha az ismert történeti okok miatt a parlament szó nálunk másfajta asszociációkat vált is ki, mint - mondjuk - Angliában. A mindenkori parlament köz- és államjogi lényege nem azonos az éppen benne ülő 386 képviselő együttesével, személyes sorsukkal és ambícióikkal, felkészültségükkel és politikai tehetségükkel. De nem is választható el tőle! Jól tudjuk, valamely intézmény tekintélye nem száll át közvetlenül és automatikusan annak tagjaira, s viszont: az intézmény autoritását csakis tagjainak teljesítménye teremtheti meg és tarthatja fenn. Az angol parlament mai tekintélyét aligha választhatjuk el hajdani tagjainak személyes teljesítményétől. A mai magyar parlament történeti mértékű és léptékű „autoritásfelhalmozási" folyamat elején áll, s hasznos, ha ennek mihamarabb tudatára ébred. A mindennapi tudat és gondolkodás („életvilág") gyakran hajlik a sematizáló, leegyszerűsítő gazdaságosságra. Ez nyilvánulhat meg az intézményfetisizálásban is. Ilyenkor az intézmény elvont lényege már-már megszemélyesített alakot ölt. Emlékezzünk csak a párt, a Központi Bizottság, a PB és más intézmények vélt és megkövetelt, erőszakkal alátámasztott represszív tekintélyére. E tévhiedelem egyik forrása a „hozzáértő nép okos gyülekezetéhez", a „több szem többet lát" elvéhez fűződő optimisztikus látomás. Az újabb szociálpszichológiai kutatások egyik ága (Janis és munkatársai) a csoportgondolkodás áldozatait vizsgálja. Ennek során az amerikai politikai adminisztráció -utóbb hibásnak bizonyult - kollektív döntéseit elemezték. Azokat a szociálpszichológiai mechanizmusokat tárták fel, amelyek a csoportos ítéletalkotási és döntési helyzetekben elkerülhetetlenül működésbe lépnek, s megnehezítik az objektív véleményalkotást. Ilyen például a tévedhetetlenség illúziója, a vélt erkölcsi fölény képzete, a hallgatás egyetértésként való kezelése, az információk akaratlan szelekciója, a többségi nyomás hatása stb. Arra pedig elegendő pusztán utalni, hogy a századelő (újabban feléledő) tömeglélekta-