Tátravidék, 1910 (3. évfolyam, 1-85. szám)

1910-01-01 / 1. szám

2­ vaság, a meghunyászkodás, az önértet­­lenség évével a folytonos Scilla és Ka­­ribdisz közötti gyászos evezés és új erővel jön az a jobb kor, a­mely után epedez nemzetünk, a­mely a magyar királyságot köszönti jogokkal is, nem­csak kötelességekkel, a­melyben az önállóság napja dicsfénnyel fogja be­ragyogni Szt. István koronáját, a­mely­ben a magyar király magyar tanácso­saival fog csak tanácskozni hűséges népének boldogságán és felvirágoztatá­sán, a­melyben magyar pénzünkkel magyar boldogulást támogatunk, a­mely­ben nem kell már egyeseknek harcolni önmegtagadással nemzeti érdekért, ha­nem a melyben mindenki önzetlenül küzd — nem sastoliakért, amelyek Lipót v. tudja az Isten mily rendekké össze­zsugorodott és előnevekkel pácolt mell­­diszek, hanem — azért, hogy a magyar név megint szép legyen, méltó »régi* nagy híréhez ! Adja a magyarok Istene, hogy úgy legyen! Omega. TÁRCA. Téli hangulatok. Hideg világ van ottkünn, Süvölt a tél viharja, Dobjunk néhány hasábot A tűzre, hadd lobogjon! Hideg világ van otthünn. Jel, édes, emlékezzünk A tovatűnt tavaszra, Kék égre, napsugárra. Kék égre, napsugárral Édes madárdalokra! Szerelmes óráinkra A méla, csendes erdőn! S mint uj hasáb felszítja Az alvó tűz parázsát: Szivünk a szép emlékek Kigyuló melegénél Hadd lángoljon fel újra. Endrődi Sándor. TATRAMDEK. Elv és hatalom. Irta: dr. Lederer Miksa. A függetlenségi párt több évtizeden keresztül állandó és nehéz küzdelmet foly­tatott azért, hogy az ország politikai és gaz­dasági függetlenségére törekvő eszméinek híveket toborozzon, hogy a nemzet mennél szélesebb rétegeinek kijelölje azokat az ará­nyokat, amelyeken haladniok kell, ha meg akarjuk menteni az országot a jövő számára. Ki akarjuk húzni abból az ingoványból, melybe a nép anyagi jólétének előmozdítá­sával vajmi keveset törődő régibb kormány­­zti rendszer alatt belesüppedt. Ez a nehéz küzdelem lassú folyamata volt, mert mérhetetlen akadályokat kellett az útról elgördíteni, egy egész nemzedék szivét és lelkét elborító előítéleteket kellett megdönteni, a néptömegek ezreinek agyát és szivét kellett felvilágosítani, mely mun­kából kivette a maga részét az otthon, az iskola, a sajtó, a társadalom és ezeknek közreműködése mellett a függetlenségi eszme a kormányzati hatalom minden nyomása ellenére oly mély gyökeret tudott verni az igaz hazafiak szívében, hogy annak jövendő sorsát semmiféle viszontagságtól többé fél­teni nem kell. És ami ekképen a nemzet hazafias lel­kében az ábrándok, a vágyakozások, a nem­zeti törekvések és aspiratiók világából az utolsó esztendők kedvező politikai viszonyai között határozottan­­ megvalósítható politikai elvekké érlelődött meg, az a függetlenségi párt többségre jutása folytán mint a nemzet akarata tör az érvényesülés felé. Mivel pedig az elvek érvényesülésének legtermészetesebb módja azoknak parlamen­táris úton való diadalra juttatása, az ország közvéleménye igen­­ természetesnek találja, hogy a függetlenségi párt a hatalom elnye­résére törekszik. Elmúlt már az az idő, amikor a füg­getlenségi elvek arra a szerepre voltak kár­hoztatva, hogy az ellenzék padjairól gyako­rolják a nyomást a korona akaratának min­denkori képviseletére. Azok az engedmények, melyeket a háttérben követelőző ellenzékre való hivatkozás mellett a nemzet ily módon néha-néha ki tudott csikarni, csak jelenték­telen morzsák voltak, a­melyek egyáltalában nem elégíthették ki a nemzetet, mert soha egy lépéssel sem vitték előbbre a nép sor­­^ " mert nem vették^ le az ország vállairól ^° a­’sulyos adótertn-ket és sohasem gyógyítot­ták be az ország 1 ’ sebeit..._______,1____ Amikor a^­&an az ország a függet­lenségi pártot tö­bségre juttatta, elkövetke­zett a pártnak erkölcsi kötelessége, de egy­ben parlamentáris jogosultsága is a nemzeti akarat érvényesítésére, a hatalom birtokára. Hogy ezen természetes jog igénybe­vételét a korhadt rendszernek hatalomhoz görcsösen ragaszkodó elemei mindenképen akadályozzák, a felett ne csodálkozzunk, csak az ártott az ügy kellő sikerének, hogy maga a parlamenti többség két táborra oszolva nehezítette meg a nemzeti akaratnak parlamentáris érvényesülését. De ha hiba is volt az egységes tábornak széjjelválása, azt a hasznot mégis meghozta az országnak, hogy tisztán láthatta, miszerint a Kossuth­­frakció elvei fentartása mellett, de azok gya­korlati megvalósulása nélkül óhajtja a hata­lom birtokát, a Justh-párt ellenben a hata­lom birtokába vételéről elveinek gyakorlati érvényesítése nélkül hallani sem akar. A függetlenségi eszmék és elvek ápo­lásával és hirdetésével, azokhoz való állha­tatos ragaszkodással, törhetetlen fentartásuk­­kal már teljesen jóllakott az ország, elérke­zett az ideje annak — még­pedig a viszo­nyok kényszerű változása folytán — hogy a függetlenségi elvek, — milyen tempóban, az mellékes, — megkezdjék érvényesülésük korszakát, elérkezett az elvekhez való hűség­nek igazolása, a cselekvés ideje. A Justh-párt elvszilárd magatartásának köszönhető, hogy a korona a függetlenségi elvekhez hű vezérekkel a kormányzati hata­lom átvételére nézve komoly tárgyalásokba bocsátkozott, minek fontosságát nagyban emeli az a külömbség, amely a koalíciónak kormányra vállalása politikai hatásában és a Justh-tábor kormányra vállalása alapfelté­telei között mutatkozik. A­míg a koalíció a hatalmat elvállal­ván,— miután már eleve az átmenet jegyében született meg,— kikapcsolva a király és nem­zet közötti akkortájt kiélesedett konfliktus okait képező kérdések megoldását, a többi pártok iránti túl előzékenységből­, nemcsak sutba helyezte a saját programmjának a megvalósulását, de azokat meggyőződéssel hirdetnie sem engedte, addig a Justh-tábor alkotó kötelességének tudatában a független­­ségi eszmék érvényesítését akarja meg köz­nehéz kavicsok összemorzsolással fenyeget­tek. Végre egy szép reggel megpillantottuk a napvilágot; valamennyien mosolyogva üdvözöltük a villanyos sugarakat, a lejtős mederbe hajló illatos virágokat, az átröp­penő dalos madárkákat. Minő boldogok is voltunk abban a tágas völgyben! Örömben éltünk itt néhány napig, szökdécselve, ug­rándozva a kavicsos vízmosás tiszta medré­ben. Egy forró délután aztán fáradt, égető szomjúságtól gyötört vándort láttam lejönni a part mellé. Néhány pajkos társaimtól ki­sérve kíváncsian úsztam feléje. Ö lehajolt s néhány pillanat alatt foglyaivá tett. Óh, most lett csak borzasztó a sorsom. Majd elájultam az iszonyatos hőségtől, mely az utas bel­sejét égeti. Éreztem, mily rohamosan válok alkotó részévé. De bátorságom még­sem hagyott el­ ,addig-addig furakodtam, míg aztán egy kicsi póruson kiültem homlokára. Itt ki akartam pihennni fáradalmaimat, de karjaim elzsibbadtak s én nem tarthatva tovább magamat, alázuhantam. Alázuhantam a nap sugaraitól izzó sziklatalajra s rémü­lettel vettem észre, mily gyorsan válnak ré­szecskéim légnemüvé. Lenge szellő jött eny­híteni égető fájdalmaimat s én nemsokára dagadó kebellel repültem a kék aetherben. Most már csak azon gondolkodtam, merre vegyem utamat. Nem messze egy bárány­­felhőcskét vettem észre, arra tartottam. Mind csupa jó ismerősök voltak, keblükre vontak, összecsókolgattak. Mámorosan­ úszkáltunk egy vízcsepp története. Írta: Herold Gyula Béla. Egy mese kisért a lelkemben már régen, nagyon régen . . . Egy mese, mely a viz­­cseppről szól, tüiTi Odakünn a vadvirágos réten találkoz­­először. Egy halvány futóka ^yenge szírmait csókolgatta üde ajkaival s a virág a bűvös delejtől reszketve, lágyan ringatta a reggeli napfényben. Köröskörül a leggyö­nyörűbb tavasz volt; a magas menybolt azúr kékjét egy felhőfoltocska sem árnyékolá. A levegő édes virágillattal, vidám madárdallal volt tele. És ott lenn a vadvirágos rét zöld bársonymezőn, mint százféle színben ragyogó gyémántocska csillogott hímporos hóruhács­kájában ezernyi társai között az én hősöm: a harmatcsepp. Valami olyan önkénytelenül vonzott le hozzája, talán, hogy jobban megérthessem ama lágy zsongást, hogy elleshessem üde kis ajkú suttogását, amint társainak hosszú bolyongását regélte. Úgy rémlett, mintha élettörténetét mesélte volna s én megbűvölve hallgattam az édes szavakat . . . ’* Sötét, méhlepte szikla folyosócskába voltam bezárva ezernyi testvérkéimmel. A zord acélfalak majd agyonlapitották gyenge tagjainkat. És üldözőnk az „ős erő“ mégis napról-napra több cseppecskét zárt közénk. A borzasztó nyomást már sehogy sem tud­tam elszenvedni s társaimnak szökést indít­ványoztam. Zugó helyesléssel, elszántságot eláruló morajlással fogadták szavamat s egy felfedezett titkos folyosón csakhamar elin­dultunk. Sokat kellett szenvednünk a teker­­vényes utakon, a kiálló hegyes éles kövek megtépdesték gyenge tagjainkat, a gördülő

Next