Tátravidék, 1914 (7. évfolyam, 27-47. szám)

1914-07-05 / 27. szám

VAIRAVtBlK fi hatósági zöldségárusitás. Mint már múlt számunkban említettük a hatósági zöldségárusitás e héten szerdán városunkban is kezdetét vette. Nagy remé­nyeket fűztünk e vállalkozáshoz és e re­mény teljesedésbe is ment a­mennyiben a polgármester által megrendelt gyümölcs és zöldségnemüek rövid 2. óra leforgása alatt mind elkeltek. A végsőig kiuzsorázott la­kosság mint valami bucsujáró helyre tódult­­ a városháza udvarán levő elárusító helyiség­be úgy hogy az elárusító asszony alig győz­ ■­te őket kiszolgálni, s bizony akik elkésve érkeztek már csak az üres zsákok és kosa­rak fölött kesereghettek s várják remény­kedve a legközelebbi szállítmány megérke­zését. De nem is lehet csodálni azt a nagy tülekedést, mely a hatósági zöldségárusítás­­nál megnyilványult. Volt alkalmunk összeha­sonlítást tenni áru és áru valamint ár és ár között és merjük állítani, hogy mindkét esetben a mérleg a hatósági zöldségárusitó­­nál levő termények és árak javára billent Hogy példával illusztráljuk a dolgot pl. a zöldbabnak kilogrammjáért a piacon eddig 76—80 fillért fizettünk, a hatósági zöldségárusitónál pedig a friss zöldbab ki­logrammja 48 fillérért volt kapható. Ugyan­ilyen eltérés volt pl. a kalarábénál, melynek darabjáért eddig 10 fillért fizettünk, holott a hatósági zöldségárusítónál egy drb. szé­pen kifejlett kalarébét 4 fillérért vehettünk. Az összehasonlításból kitűnik azon állítá­sunknak igazsága, hogy a piaci és a ható­ságilag megállapított árak között 40—60 %-os külöbség van, ámbár ezt többen két­ségbe akarták vonni. Mi örülünk legjobban azon, hogy ez az akció — az előjelekből sejtve — ered­ményre vezet, mert éppen mi voltunk azok, akik ennek létesítését már a múlt évben kezdeményeztük. A Tátravidék­ múlt évi 33-ik számá­ban »Drágaság Poprádon" cím alatt meg­jelent cikkünkben rámutattunk arra a meg­cáfolhatatlan tényre, hogy városunk egyike Magyarország legdrágább piacainak, s hogy a Tátrát használják jelszavul az indokolat­lan drágaság fedezésére. A hivatalos vá­sárcsarnoki árjegyzék alapján bebizonyítot­tuk, hogy a zöldségneműek a budapesti piacon 20—30 fillérrel olcsóbbak, mint a poprádi piacon, s rámutattunk arra az ano­máliára is, hogy a vidékről városunkba ko­­csiszámra behozott gyümölcsöt, zöldségne­­műt, a helybeli árusok olcsón összevásárol­ják, hogy azután méregdrágán elárusíthas­sák. Ugyanott meg­jelöltük azokat a mó­dokat is, a­melyek szerint ezeken az álla­potokon segíteni lehetne és első­sorban hatósági beavatkozást kértünk. Elismerjük, akkor — lévén ez már augusztus végén — már nem lett volna célravezető a hatósági beavatkozás, mert már saison után voltunk, de annál hatéko­nyabb most, a­mint az eredmény mutatja. A hatósági zöldségárusítással elértük azt hogy polgáraink olcsón, egészséges, friss zöldség és gyümölcsfélékhez jutnak, de elértük azt is — ami az egésznek főkelléke — az egészséges verseny szülte árleszállí­tást. Mert a­mint közhírré tétetett, hogy a hatósági zöldségárusítás kezdetét veszi, pia­cunkon a zöldség és gyümölcsfélék ára ki­logrammonként azonnal 10—20 fillérrel csök­kent. A helyes közgazdasági elv — amit a magyar „élni és élni hagyni” mondattal fejez ki — az, hogy az eladó, de a vevő is megtalálja a maga számítását az egy­más között lefolytatott csereüzletben. De a­mikor a csere eszközét képező pénze ellen­ér­tékeképen nem kapja meg annak forgal­mi értékét méltányos és jogosult a hatósá­gi beavatkozás s különösen akkor, ha be­avatkozásával csupán árkiegyenlítő hatást akar elérni. Ezért volt helyes a polgármes­ter rendelkezése a h­atósági zöldségárusítás meghonosítása iránt s azért kell ezt a ren­delkezést fenntartani mindaddig, a­míg an­nak jogosságát maguk a piaci árusok is be nem látják és nem igyekeznek termékeiknek méltányos árat szabni. De nemcsak fenntartani, hanem ki is kell terjeszteni ezt a rendelkezést, mert a­mint a sok panasz és a hivatalosan beszer­zett árjegyzések bizonyítják nemcsak a zöld­ség és gyümölcspiacunk, hanem a húspia­cunk is vezet, a drágaság terén. Ezt az alábbi — hangsúlyozom hivatalosan beszer­zett — kimutatás is élénken bizonyítja. Szepes vármegye 8 városában az !. rendű marhahús átlagos ára 1 K, 45 f., ná­lunk 1 , 68 fill., a sertéshúsé 1 K. 69 fill, nálunk 1 K. 84 illetve 1 K. 77 fill., a bor­júhúsé 1 K. 30 fill., nálunk 1 K. 66 fill., De az átlagos áraktól eltekintve is ná­lunk van a legnagyobb drágaság. Értesülésünk szerint polgármesterünk ennek ellensúlyozására is lépéseket óhajt tenni s mi csak örvendeni fogunk, ha ezirá­­rányú fáradozása is sikerrel jár, mert men­nél konsolidáltabb állapotokat tudnak te­remteni a közélelmezés terén, annál hatal­masabb lépésekkel mozdítjuk elő városunk fejlődését. Úgy legyen, f­z adókivetés. A­mint beszélik az emberek és külö­nösen az érdekeltek a legigazságtalanabb a­­dó a III. oszt. kereseti adó. Igazságtalan az állam szempontjából, mert sohasem tudja vajjon nem-e vethetett volna még többet ki az adóalanyra és igazságtalan az adófize­tőre nézve is, mert nincs az az alacsony tétel a mit túlsoknak ne találna és a mi ellen ne felebbezne akár — a sóhivatalig is. Ez az örökös kétkedés szüli aztán azt elkeseredést, a­mely ilyenkor az adókiveté­sek idején éri el tetőpontját, s a­melynek lecsillapítására az adókivető bizottság tagja­inak méltányosságára ember és a helyi vi­szonyok nagyfokú ismeretére van szükségük. Az adót kivető pénzügyi közeg rend­szerint kötött mársiutával indul az adófize­tők elleni hadjáratra. Azok az adatok, a­melyeknek birtokában az adót kiveti nem nyújtanak biztos támpontot a kivethető adó menyiségeire nézve — eltekintve azoktól az esetektől, a­melyekben a törvény fix összeg­ben állapítja meg az adó összegét , s en­nélfogva csak a törvény rideg rendelkezé­seire s legfeljebb az előző évi adólajstro­mokra támaszkodhatok, s ennek alapján hoz­hatja javaslatba a kivetendő adómennyiséget. Már pedig, hogy a gyakorlati élet hányszor Cáfol rá a rideg paragrafusokra azt nem egy ízben tapasztalhatttuk. Azt hiszem azért is rendelkeztek a törvényhozók az adókivető bizottságok megalakításánál úgy, hogy ab­ban a gyakorlati élet viszonyaival ismerős szemeiből hirtelen kialudt. Még egy megve­tő tekintetet lövelt a paraszt felé és lassan elkullogott a szekér mellől. Az emberek nyüzsögtek-forogtak köröt­te komoly, aggodalmas arcokkal. A levegő telítve volt zavaros hangokkal. Az élet tort és nyüzsgött az öreg körül, akit ez dicső időkre emlékeztetett. Amikor egy keményebb út után megpihent a tábor. Az Öreg lassan vánszorgott a tömeg körül. Keresett egy embert, akinek a harci élményeit elmondhassa. Amikor a törökök, megszorították, és sz­ázada élén Jani­ Zofrába visszavonult. Úgy kívánkozott szegény, hogy egy rokon lélekkel találkozzék, akinek élete legszebb napjáról beszélhetne sokat, sokat. Arról a napról, amikor a hős tábor­nok őt is hősnek titulálta. De senki nem a­­karta őt meghallgatni, senki nem figyelt az öreg emberre, senkinek nem volt érdekében megtudni, hogy és mikép és hol veszhette el a lábát és hogy mi okán kapta az ér­demkeresztet. Nagyon elhagyottnak és egyedülálló­nak tudta magát, amiért senki a legcseké­lyebb figyelemre sem méltatta őt. Ezeket az eladókat és vevőket nem szívlelheti Olyan egyszerű, köznapi lelkek. Milyen gyakran nézett már a halál szemébe és ezek az emberek megborzadnak már­a a halál puszta említésére Egy kis vigasz neki az hogy a külömb ezeknél az embereknél. Ezek nem viselik a Szent György ke­resztjét és soha azt elnyerni. Sohasem lesz­nek hősök. De azért mégis nagyon szomjúhozott azután, hogy valamelyes élőlény meghall­gassa és megtudja, hogy ő Migunow egy élő hős. Reggeltől estig éhesen és a hidegtől mereven megy át a piacon és kísérletet tesz, hogy hőstetteiről beszéljen. Ismételten meg­teszi és soha be nem fejezheti. Senki nincs a piacon, aki hajlana a meghallgatására. Olykor a csapszékbe megy, de innen a csapos barátságtalan fogadása űzi el őt. Ha sikerül neki egy ismeretlent fognia aki m­eghallgatja viselt dolgait, oh akkor hogy átszellemül az arca, mily boldogan folyik a szavak áradata, hogy lángolnak a­­ szemei, hogy lelkendezik, amikor az ágyuk menydörgését és­­ a kommandót utánozni megkísérli. Az öreg fölött nevetnek, vihognak, de •­­ nem hallja. Messze van ő most ezektől az emberektől. A Balkán mögött hol a föld az ő vérét is fölszívta. — Vén katona kotródj már, igazán untat a sok beszéded,—mondják a pincérek. És kikergetik őt a pincérek. De ő csak megáll és falábával kopog dühösen. Azután lassan elhagyja a helyiséget. De a szíve még mindig megindul ama emlékek alatt, amelyek megint újra ébred­nek benne. A veterán egy kuckóban lakik, egy embernél, akinek madárfogás a mestersége. Amikor haza­jön, bevánszorog a meg­fulladásig bűzös lyukba, ahol legalább me­leg van. És azon a napon, amikor nem sikerült neki elmondania a harci kalandokat, bosz*­szusan morog maga elé. — Ezek az ördögök. Legalább, ha meghallgatnának, oh ezek ezek a gyáva ördögök . . . _________________ 12ä jön! JUDITH 12és jön!

Next