Taxisok világa, 2019. (29. évfolyam, 1-12. szám)
2019-06-01 / 6. szám
Toronyházi gondolatok Drávucz István szerkesztésében A :>? ob o f S§ ffe® (A májusi történet folytatása) Kisfaludy Sándor sümegi illetőségű lakos, volt nemesi testőr, nyugalmazott hadfi, Szegedy Róza férje, költő, középiskolai tananyag (módjával) épp hazafelé tart valahonnét. Ha borús a kedve, akkor bizonyára Pestről jön. Ha meg jó a kedve, akkor Badacsonyról. Útja közben nézi a tájat (ki tudja, hányadszor), látja Somló várát is, majd később a többi vár regéjével együtt ezt is megverseli. Így szól a Somló egyik strófája: „Néz a magyar - ki Balaton / Szívemelő tájáról / Sümeg felé Somlónak jön, / S a múlt idő koráról / Emlékezik, jobbra balra / Ősink üres fészkeit / Látván s mintegy körülöttük / Sejtvén azok lelkeit." Próbálnánk megfejteni az ő nagy lelkét is. Sümegen született, ott élt az igencsak mozgékony ifjúi évek után, szép és odaadó feleségével, Rózával, s mindketten itt is haltak meg, először az asszony, majd hosszú évek után a férj. És a férj itt írta nagy művét, a Himfit. A terjedelmes mű több száz strófáját az idők során (hosszú évek szorgos munkájaként) diákriasztó „kötelező olvasmányra” silányították. Kezdetben magam is így voltam a szegény sóvárgó Sándorral, pedig a mű korának igazi sikerkönyve volt, tülekedtek érte, mármint persze azok, akik tudtak olvasni. Ennek a műnek megjelenése miatt kapott hideglelést a szegény Csokonai Vitéz Mihály, merthogy ő is pályázott a Lilla-versek megjelentetésére, úgy vélvén, nála ez egzisztencia és megélhetés kérdése, míg Sándornak nem az, mert gazdag birtokos nemes, akár megjelenik a kötete, akár nem, szépen megél a birtokaiból... Ami igaz, mert Róza mellé még tekintélyes birtokrészt is kapott Sándor hozományul. Ne tessenek hinni azoknak, akik azt mondják, hogy Kisfaludy Sándor költészete ma már olvashatatlan. Jó, nem hisszük... De ma mire megyünk e terjedelmes művel? Szemezgessünk csak benne, mert az valóban nehezen elképzelhető, hogy a mai undok, izgága korban leül valaki a terebélyes tölgyfa alá, oszt végigolvassa a Kisfaludy Összest. De érdemes felütni, innen-onnan olvasgatni belőle. Egy letűnt korszak (sajnos) letűnt társadalmi rétegének, a művelt birtokos nemesség kitűnő képviselőjének lelkivilágába kaphatunk betekintést. Sándor, ez a délceg magyar kitárja a lelkét, megmutatja, milyen indulat rejtőzik benne, mire vágyik még azon kívül, hogy birtokolja a kiszemeltjét. Talán ez volt akkori nagy sikerének titka, mert az ember olyan, hogy mindig kíváncsi a másik lelkére. Vonzó volt akkoriban ennek a bősz és harcias katonának szelíd és férfiasan bájos természetimádata, igazán nagyszerű költői képei, éles, körülményeskedés és körmönfontság nélküli bírálatai olyan jelenségekkel szemben, amelyeket nem szível (utál, no). Kiemelek hirtelenjében egy strófát, essünk túl rajta, mert ma már az alábbi sorokon néhányan fennakadnának: „Gyűlöllek én, aszszony-férfi, / Ki kiléptél rendedből: / S téged, férfi-asszony, a ki / Kicsaptál lágy nemedből... / Határa van a két nemnek: / S nemcsak nem becs az érdemnek, / Hanem hiba s csorbaság, / Ha ki ezen általság." Hát istenem! Konzervatív felfogású volt, de mindenben. Utált mindenféle devianciát, utálta a „felforgatókat”, pokolba kívánta a „reformistákat”, elítélte a nyelvújítókat (noha maga is az volt), méregbe jött, ha ifjú költőkről, például Vörösmartyról hallott és így tovább..., vagyis tisztes, őszinte és becsületes reakcionárius volt. Mit nem szívett még az egyre inkább magányosságra vágyó lélek? Hát a nagyvárost, annak peckes íróit, fölényesen bíráló kritikusait: „Távol a világ zajától / S haszontalan füstjétől / A nagyváros pompájától / S veszedelmes szelétől, hol a negéd és hivalkodás / Minden gond és tétemény..." Van hová visszavonulnia. Kiegyensúlyozott természetű Rózája mellé, a sümegi házába, kertjébe. Leül a tölgyfa alá, s „Innen nézem a bátorságból", hogy mások „Miként csalják társaikat, / De többnyire magokat; / Miként víjják bajaikat / S mégis gyűjtik azokat. / Ki ki magát mint forgatja / Arra merre fú a szél, / Mely kevés, ki megállhatja / Az erős szív, ki nem fél.” Ha előfordul is kedélytelenség (előfordult), kora reggel meghitt környezetén végignézve, valamivel jobb kedvre derül, látja amint a ludak, récék a tó felé totyognak, fülemülét, sast fürkész, majd észreveszi ám, hogy „A gömbölyű, pofás Vicza, / Félig nyitva kebele, / Fejdegéli már Vellást / Elterülve pendelye”. Ez bizony a kedély visszaállításának igen jó módszere. A férfiembernek ilyen látvány után ugyan mi a fenének jutna eszébe a nyomorúságos Pest, meg kötözködő „irodalmárai", így éldegélnek Sándor és Róza kettecsként, mert gyermekük, mindkettőjük bánatára, nem született. A nyarakat rendszerint Badacsonyban töltik, Róza házában, erősen vonzódnak ehhez a környékhez: „Badacsonynak szüretjében / Öröm nékem mulatnom / S ízes, édes gerezdjében / Kényre válogathatnom.” A szíves vendéglátó Róza asszonyt mindenki kedveli, ám Sándor már inkább szeret magában olvasni, gondolkodni, írni. Még csak kezdő remete, de jól halad a magányosság vizsgáján. Ha házából fölemelné valami erő, és légvonalban átrepítené a Balaton túlfelére, a somogyi dombok közé, és leszállhatna Niklán, parolázhatna a másik dunántúli remetével, a nagyvárostól ugyancsak viszolygó Berzsenyi Dániellel. Derűs, kiegyensúlyozott életük csak akkor rendül meg, amikor Rózát egyre gyakrabban támadja a betegség. Ám amíg bírja, betegágyából is irányítja a háztartást, jaj, meglegyen az ő ura számára minden szükséges. Fennmaradt háztartási könyve, benne a precíz bejegyzések sora: melyik szolgálónak, cselédnek, egyebeknek mikor mennyit fizetett. Sok további szenvedéstől váltotta meg a halál 57 éves korában. Sándor vigasztalhatatlan volt. Igazi férj-bánat, a mély gyász mellett az őszinte aggodalom (megszeppent rádöbbenés is) szorongatja: ki fog neki eztán szája íze szerinti ételeket főzni? Végképp elzárkózik mindentől. Most már valódi remete, kedélybeteg, mogorva, emberkerülő. De sümegi otthonában kitartóan dolgozik tudományos munkáin, levelet ír a korszak politikai hírességeinek, például az ifjú Kossuthnak, óvja a „fiatalokat" a „hirtelenkedéstől”, a „felforgató eszméktől”, véleménye szerint csak a nemesi-történelmi osztály képes a haza fenntartására. Nem hallgat már rá senki. Műveit dicsérik, személyét magasztalják, a történelem meg megy a maga útján az ő „figyelmeztetése” dacára, a reformkorból becsúszunk a forradalom és szabadságharcba, majd annak elbukásába, de ő ezt már nem éri meg. Még egy utolsót jobban a magányossá vált nagy szív: másodszor is megházasodik, feleségül veszi a nála 41 évvel fiatalabb rokon leányt, Vajda Amáliát. Az új asszonykáról végképp semmit nem tudunk, talán annyit elképzelhetünk, hogy nemigen tudta betölteni a Róza hagyta űrt. Annál is inkább, mert a törékeny fiatalkát hét évi együttlét után elragadta a halál. Róza és Sándor földi maradványai hosszú ideig külön nyugodtak, majd egy napon a kegyeletesség egymás mellé helyezte őket, föléjük emelve a sümegi temetőben látható síremléküket. Korszerűtlen a Kisfaludy Sándor költészete? Ugyan mi a korszerűtlen benne? A szép magyar nyelvezete? Költői képei? „Avitt, „reakciós" gondolatai? Az alábbi Kisfaludy-soroknál korszerűbbet, időtállóbbat a mai agyoningerelt világban el nem tudok képzelni: „Kiki maga útján járjon, S boldoguljon ott bízvást; De mást attól el ne zárjon, S ne kénytessen arra mást...” taxisok világa 21 Tisztelt Olvasóink! „Taxisok kérdezik, közlekedésszervezők válaszolnak" című rovatunkat az interneten olvashatják.