Taxisok világa, 2019. (29. évfolyam, 1-12. szám)

2019-01-01 / 1. szám

16 T­aláltunk egy verset Drávucz István szerkesztésében CSALÁDI SÁMDON Téli vers, téli történet. Ugyan hová is for­dulhat az ember megöregedett gyereke ebben a megzavarodott fejű világban, ha nem a gyerekkorához. Nem volt abban minden szép és jó, de ami az volt, azt ki kell menteni, mert elenyészik velünk együtt. Családanya verset mond picinyeinek Ezt pedig úgy kell elképzelni, hogy egy ja­nuár eleji estén körülültük három kisgye­rekként a vaskályhát meg fiatal anyánkat. A világosbarna hajú, karcsú fiatalasszony akkor még nem sejtette, hogy az év utolsó hónapjára, vagyis decemberre már özvegy lesz. Rengeteg verset tudott fejből, kívülről. Ezt a hosszú Petőfi-verset is, ami köztünk szólva egyáltalán nem kis teljesítmény. Ám a versek fejben tartása csak az egyik mu­tatványa volt, a másik azok „előadása”. Ré­gebben talán már említettem, hogy példá­ul amikor Arany János versét, a Családi kört mondta nekünk, az „Este van, este van, kiki nyugalomban" - hát a hangsúlyo­zástól menten kirázott minket a hideg. Most akkor tessenek elképzelni, mit is érezhettük, amikor kísértetiesen suttogva arra a részre tért, hogy „Csapong a dene­vér az ereszt sodorván / Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán...” Csak akkor derült fel a lelkünk, amikor folytatta: „Udvaron fe­hérült a szőre egy tehénnek” - de ezt már mintha mesét mondana. Pedig egyáltalán nem voltak színészi ambíciói. Ezek után érthető, hogy a Téli világ into­­nálásánál („Megölte magát valaki...") a szokottnál is gyanakvóban figyeltük őt, hogy egyáltalán mire akar kilyukadni. Meg aztán mi az a „táncoló tányér” a borbély­­műhelyek előtt? Kizökkentve drámai hangulatából, nyu­godt, jóleső prózában elmagyarázta gye­rekeinek a borbélytányér-ügyet. De amíg magyarázott, bennünk maradt az első stró­fa hideglelős képe. Az anyai „előadás" után egyetértettem az akkor nyolcéves kis­­öcsémmel, ő is úgy érezte, hogy a „rút idő­ben" kint állunk a szélfútta utcán, miköz­ben valahol, valaki épp öli magát. Csakhogy anyánk nem hagyta, hogy kis­korú gyermekei e zordon képpel bújjanak ágyba. Ravasz volt a költő, ravasz volt ő is, mert feltették a téli estére tartogatott pe­dagógiai kérdést: „Hol a boldogság mos­tanában?” A világosbarna hajú, lírai érzék­kel megáldott csokoládégyári kézi csoma­goló (a drámai szende) ki nem hagyta vol­na, hogy szélesre tárt karral, széles mo­sollyal körbe mutassa a tekintélyes tizen­két négyzetmétert, így adva meg a választ: „Barátságos meleg szobában”. A minden strófa végén nyomatékosan visszatérő két sor, a kérdés és a válasz mélyen bennünk maradt, de az egyszerű versben fellebbenő téli képek egymás­utánja is. Ezek a képek passzolnak az em­lékekhez, a gyermekkori emlékek közepén pedig versmondó anyánk ül. Mese helyett inkább Petőfi-vers - ez lett lámpaoltások előtti egyöntetű gyer­meki kívánságunk. - Nevezzük el őt Pető­fi Sándor helyett Családi Sándornak - ja­vasolta a vershallgatásokban eddig csak szekundáns apánk, és ez nagyon tetszett nekünk. „Egy estém otthon” - írta Csalá­di Sándor. Egyébként mindez kifejezetten szezo­nális jellegű volt, hideg téli estékre alkal­mazott szülői módszer, inkább ösztönös, mint tudatos. Közös védekezés a könyö­künkön kijövő mesék ellen. Ajánlom is mindenkinek, akinek nincs jobb dolga, hogy gyújtson be a kandallóba(!), üljön le a puha szőnyegre vagy a gyapjútakarójá­ra, és olvasson verset. Mert úgy tűnik, hosszú még a tél. Hát a költő?... Sándorunk, a Petőfi is szerette a barátsá­gos meleg szobákat, ám ritkán volt része ilyesmiben. A Téli világ-ot Pesten írta 1845 februárjában. Saját tulajdonú szobá­ja addig nem is volt, míg meg nem nősült. Az meg még innen két év. A vers keletkezésének idején Vachott Sándoréknál lakott, furcsa lelki indítta­tásból éppen plátói szerelme, soros ide­álja, az év elején elhunyt szőke hajú és teltkarcsú Csapó Etelka szobájában. Gyászát, megrendülését vers­ciklusban igen gyorsan kiírta, és közben, tehát a ro­mantikus, mély gyászának közepette, újabb versek születtek, jók és kevésbé jók egyaránt, mert az ifjú lélek gyorsan regenerálódik. Február végén már tervezi és szervezi felvidéki útját, amelyre március legvégén kerül sor. Ugyan volna még Pesten tenni­valója, feladata, vagyis „hivatala", de már nagy a mehetnékje: „Hah, börtönöm ajtaja megnyílt, /­­ Nem börtön-e a hivatal? " A közel három hónapig tartó vándorút után Sándorunk költői tekintélyben (merthogy ott a Felvidéken ekkor már igen sokan nagy költőként udvarolták körül) gazda­gon, ámde egzisztenciális szorongatások­­kal érkezik vissza Pestre... ! Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fúj a szél, táncol a tányér A borbélyműhelyek előtt. I Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A napszámos, napszámosné Tüsköt fűrészel és hasít. Daróc pólyában gyermekek A szélvésszel versenyt visít,­­ Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyen, És számolgatja lépteit. Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A hosszúlábú drótostól kopott gubáját cepeli. Az orra érett paprika, S hidegtől folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Barangol a vándorszínész Egy falutól a másikig. Meleg ruhája nincs ugyan, De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Hát a cigány?... vacog foga A rongyos sátorok alatt. Kopogtat a szél és bemegy, Bár a cigány nem szól: szabad! Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fúj a szél, táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. I I TÉLI VILÁG !

Next