Tekintet, 1993 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1993 / 3-4. szám

Ottlakai tanyasoron Beteg volt a szomszédgyerek, amikor az anyja hazahozta a kórházból, mondtam neki: — Tudod, mért gyógyult meg a fiad? Kilenc keddet végigvit­tem! Nem hiába bűtűtem. Keresem a múltkor is a kamrakulcsot, nem találom. Szent Antalt kértem, segítsen, meg is találtam, a fogason a zsebem­ben volt. Szent Antal a védőszentem! Szent Antal eddig min­dig megsegített. Anyád mintája is benne van! Gyertek el Húsvétkor a misé­re, megmutatom! Én hímeztem az oltárterítőt, meglátjátok, van benne búzaszál, közepén kehely. A kistemplomba a bo­­dzási pap jár. A vőlegényem nagyon jó fiú volt, háromszor akasztotta föl magát. Mindig azt énekelte, az ő kedvenc nótája: Kit sirat a fecskemadár, Mért csicsereg olyan búsan az ágon? Engem sirat, engem gyászol, A faluban a legárvább én vagyok. Okányban, ahol szolgáltam, összekerestem egy házra valót. Betüzeltük a kályhába. Akkor jött a pengő helyett a forint. Most Vésztőn laknak. Nemrég írtak, várnak, nagyon szeret­nek. A háború után egyszer jártam náluk, nagyon kedvesen fogadtak, azóta is küldik ide a tanyára a szebbnél szebb ruhá­kat. Nézd, tele a szekrény! Ha még száz évig élnék, lenne mit fölvennem. Nézd, milyen finom selyem! Ilyen vén bolondnak. Legközelebb úgy gyere, hogy elviszel! Kifizetem. Amióta az oroszok bent vannak, levelezünk. Az oroszok kimentek? Nem is tudtam. Menjenek Isten híré­vel! Hogy ez is megértem. Szegény anyád nem élte meg. Veterán a gáton veteránon rajta maradt: veterán! Mert hogy egy alkalommal így nevezte magát — veterán helyett. Mind elvtársai, mind a más hiten lévők jót nevettek: vén bolond! Még magyarul sem tud becsületesen. Pedig csak az történt, hogy az öreg az elemi iskolai végzettségével így talált

Next