Heti Új Szó, 1999. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-08 / 1. szám

Csoóri Sándor “A román diktatúra vaskorszakának ebben a városban lett vége” Vannak városok, amelyek nemcsak a benne élők százados múltját őrzik emlékezetükben, anekdotikus vagy drá­mai történeteit, hanem azt is, ami túl an ezeken és ami még a história leghitelesebb mondataival is elmond­hatatlan. Magyarán szólva: ami nem egyszerű tudás és dokumentum, hanem inkább villámcsapás az agyba és a szívtájékra, a halál fénye, az őrületé vagy a boldogtalan zsenialitásé, amely elátkozottan csatangol az utcákon s otthont keres magának ligetekben és a falak között. . A nagy múltú és érzékeny ideg­rendszerű városok között én ilyen városnak képzelem Temesvárt. A pa­rasztkirály Dózsa György itteni elfogá­sa, megkínzása, elégetése - krisztusi emlék. Krisztusi arányú szenvedés-tör­ténet, amely elszenvedőjének még a megváltás és föltámadás vigaszát sem kínálhatta föl. Nyilvánvaló, hogy a megégett hús, az áttüzesedett vasko­­rona füstje és az eleven emberi testbe harapó fogak irtózata elraktározódott a város idegrendszerében. Ugyanígy elraktározódott a temes­vári várkapitány, Losonczy István és a törökök közé kivonuló őrség alattomos lemészárlásának döbbenete 1552 júliu­sában. De, hogy ne csak a tragédiák súj­­tását emlegessük, föl kell idéznünk az ifjabb Bolyait is, a tüzértisztként itt is szolgáló Bolyai Jánost, aki Isten fé­nyeit és szomorú zsenialitását hozta el ide, hogy új értelmezést adhasson a világmindenség természetének. Lehet, hogy a múlt századi város semmit sem értett meg ebből a szándék­ból, de a szellem poszthumusz sugárzása máig energiával tölti föl sokak lelkét. Ahol három ilyen előzmény mun­kál a mélyben, ott törvényszerű, hogy újabb és újabb rendhagyó események megtörténjenek. Mindig valami új ese­mény, amely rokon a múlttal. Valami, ami nem is logikusan, de sorsszerűen ebből a múltból nő ki. 1989 októberében futott át rajtam ez a gondolat, amikor a Hitel szer­kesztőjeként rövid bevezetőt írtam Tőkés László Temesvár ostroma című döbbenetes írása elé. Éreztem, hogy kicsempészett írása az ostromlott vár­ból, a halálraítéltek és a halálra szán­tak bátorságával és kétségbeesésével üzen, de még akkor se tudhattam, hogy egyéni viselkedése, eltökéltsége gátat szakít át s következményeivel együtt a temesvári nagy történetek so­rába illeszkedik be. Forradalom? Ho­gyan is gondolhattam volna erre? Hogy gondolhattam volna, amikor évekkel ezelőtt Alexandru Ivasiucot, az írót, a bukaresti földrengés áldoza­tát épp arról faggattam: miért van az, hogy a magyar történelemben több szabadságharc és forradalom is lezaj­lott, a románban viszont nem. A kér­dés meglepte az írót, de töprengve megérlelt válaszát elfogadtam. Szerinte azért nem voltak Romániában forradal­­mak, mert a vékony lázadó értelmisé­gi réteg olyan messsze volt a román néptömegektől, hogy semmilyen szikra nem pattanhatott róluk át és nem gyújthatta föl soha őket. Bármilyen abszurd is a helyzet, a hetven év óta elnyomott magyarságnak kellett kicsiholni ezt a hiányzó szik­rát? S a magyarok közül is egy fiatal papnak? Egy protestáns lelkipásztor­nak, aki a XVI. és a XVII. századi küzdő prédikátorok utódja tudott len­ni? Tudjuk: új­­történelem mindig az­zal kezdődik, ha valaki átlépi a meg­merevedett, régi határokat. Tőkés László, magyar, román és német hívei élén tudott ekkorát lépni. A templom, amelynek alapkövét ma lerakjuk, ennek a nagy történelmi határátlépésnek lesz a szimbóluma. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a föl­épülő templom egyenesen a forrada­lom folytatása lesz­­ más formák és más létezési feltételek között. A kez­detre, az eredetre fog emlékeztetni mindenkit, még azt is, aki ezt nem akarja. Az eredetre, amelynek legfőbb mondanivalója az, hogy a román dik­tatúra vaskorszakának itt, ebben a városban lett vége. Továbbá, hogy a diktatúra megszüntetésében résztvevő magyarok nem a Holdról jöttek, ha­nem a történelemből és hosszú évszá­zadokon át letagadhatatlan alakítói, munkásai és védelmezői voltak a mostani Románia különböző tájházai­nak: Erdélynek, a Partiumnak, a Bán­ságnak, a Bánátnak és emiatt a létből származó érdem miatt természetes jo­gaikat kérik a többségi néptől. Jogai­kat és az állam segédletével elvett tu­lajdonukat. A templom nemcsak beszédes né­maságával mondja majd ki ezeket a mondatokat, de sajátos, Makovecz Imre-i stílusával is. Azzal a stílussal, amely ugyanabból a kultúrából sarjad­hatott csak ki, mint amelyikből Bartók Concertója, Kodály Psalmus Hungari­­cusa vagy Ady, József Attila, Tamási Áron vallomásos költészete. A világ, ha majd idenéz Temesvár­ra, azt mondhatja: más stílusok karé­jában nagyon is otthon van ez a stí­lus! Tisztelt Barátaim! Többen is emle­gették és bizonyára még emlegetik is a­ tervezett templom kapcsán Ady ha­ragos kifakadását: “elveszünk, mert elvesztettük magunkat” és “még a Templomot se építettük föl.” Ha a közös akarattal fölépül is ez a kéttornyú, szárnyas templom, nem az lesz még, amelyről Ady beszélt. De a falakat fölhúzó mozdulatok már talán Ady óhajához igazodnak. A te­tőket befedő kezek mozgása is. Vagy­is: az alapkő letétel spirituális csönd­jében nyugodt lélekkel fogalmazhatjuk meg azt a mondatot, hogy ahol temp­lom épül, ott újrakezdődik valami: Isten akaratával a reménykedő ember akarata is! Elhangzott: az Új Ezredév Református Központ alapkőletételének ünnepségén

Next