Temesvári Hirlap, 1923. szeptember (21. évfolyam, 195-219. szám)
1923-09-01 / 195. szám
M Szerkesztőség és fdadóhivatal: Temesvár-Belváros, Pa Libertăţii (Jenőherceg-tér) 3 Telefonszám 14—12 " Sürgönyeim: Hirlap Timişoara Az előfizetés ára Romániában egész évre 480 lei, félévre 240 lei, havonta 40 lei, helyben házhoz, vidékre postán. Az összes külföldi államokba havi 60 lei, negyedévre 180 lei, mely külföldi valutákban fizethető külföldi folyószámláinkra. Felelős szerkesztő és lapkiadótulajdonos POGÁNY MIHÁLY Aas egyes számára 2 Lei Jugoszláviában 1 dinár, Csehszlovákiában 1 e. K, Magyarországon 100 m. K, Ausztriában 1500 o. K, Amerikában 1 cent, Olaszországban valamint Fiumében Valíra, Bukarestben Lel 2*50 Nyomda: Hunyadi grafikai mőintézet, a Temesvári Hírlap nyomdája Temesvár-Belváros, Piaţa Ţepeş Vodă (Lenau-tór) 2 Telefonszám 14 —14 XXL évfolyam, _________________ _____________ 1923 szeptember 1. szombat/T 195. szám. I f^lBpaws« jmmamBKmBSSSSiBBaBaBBaamamBaamaaammuHtKmmmamam Kapunyitásra. Fekete Mihály optimizmussá, — amely a Temesvári Hírlap hasábjaiból szól felélik. — Valóban nem „groteszk zeneként“ hat fülünkbe. Hisz ahhoz a hangszerünkhöz nyúlott az ő keze, amelyet mi „Vágyának nevezünk. Vágyódás a szép, a magasztos, a „valódi“ művészet után. Igaz, elhangolódott ez a mi hangszerünk. Mert kontárok vették kezükbe s — mialatt felséges élvezetek reményével hizdatgattak, — oly hamis akkordokat vadítottakki, —hogy már-már azt hittük, lomtárba minden vággyal, amely igazi szépre áhítozik! Igazi művészetet várna a mai szintű r sül azoktól, — már vallóban elérhetetlen, déli bábos ábránd talán. Olvasom Fekete Mihály sorait a Temesvári Hintarpeted oldalán. S mig Tassán kiraklanak a lapok ujjjaim közül,szemeim figyelmemetlekötő képet látnak. Igaz, nem Róma fóruma körül járok. Az mnphiteatrum romjai sem varázsolódttak szemeim elé. S mégis-----romokat látok,ér, egy impozáns épültet romjait, fölötte még füstölgő gerendákkal. A magyar színművészet templomának romba dőlt csarnokát . . . Füst, sok por körülötte. Hátat fordítva siet el közeléből mindenki. Édes, melódikustálkának helyett, — egy-egy fennmaradt kulissza mögül csúf aivódások hangja hatott a közönség iffjaiba. S igy, ennek a „hátat fordító“ közönségnek egy szózat fiatal fülébe. ‘Megálljon-el? Visszatekintsen-e még egyszer? Egy , vándor jő az események Országutján. Vándorbotja, amelyre támaszkodik, az „akarat“. iS tarisznyájában egy darab kenyér — a „lelkesedése“. Madárlátta kenyér, viharvert tiatrisznyában. Az új színigazgató maga magáról mondja, hogy ő nem a „könnyű gizkerek“ hőse és étele nem a „sült galamb“ busa. Vállán a, „nehéz élet“ súlya. Imré, szavai megáldásnak késztetnek. Felérje tekint várakozással szemünk. Kicsoda ő, aki nem diccsekedhetüik avval, hogy selyem vánkos volt számám a sors. Óh, ezt nem rójjuk Ili bájául! Hisz jó! tudjuk, csak edzett kar képes nehéz munkát végezni és — éppen azedzett lélek az, amelytől elvárjuk a nagy, a küzdelmes, a teljes embert követelő célok letérését. A romok felé tart tehát egy ■ember. kezében lobogó-tengő zászló,amelyet fel akar tűzni oda — a füstös gerendák fölé. Mi, akik lent állunk ésfölfelé tekintünk, kendőt lobogtatva Idálmunk feléje: Előre! Csüggedés, megálla nélkül — előre, fölfelé! Ne aggassza, ha a gerendákról hamu és korom híuüt is eleinte reálja. Hisz szentelt hely az, ahová lép: a szépnek, a jónak szolgálatában álló művészet csarnoka. És kint, a kapuk előtt a nagy tömeg várakozása az, lábunk már topog a türenetlenségtőől, ajkunkon már kitörni szeretne az örümrí Vaggáis. He jaj annak, ki a biztatás királyköntösébe jönne elénk,hogy azután hóhérként sújtson újra a Cictalódás kardjával reményeinkre! ! Mi merm ítészünk rossz házigazdák. A szeretet virágfüzéreivel díszítjük a romok csarnokát, amelybe most bevonulnak a színészek. Meleg érdeklődés bársonyos szőnyegét terítjük’ A színpad gyalulatlan deszkái fölé.’ Jöjjenek! Jöjjenek azok, akik hivatást éreznek, elénk varázsolni, —nem! — újra teremteni azt a világot, amely hivatott arra, hogy hozzá meneküljön az emberiség, mely annyira elfelejtette már, hogy van „szép“, van „jó“, amiért lelkeserdni érdemes. Tisztán „csak“ idealizmusból nem élhetünk, igaz. De szent idealizmus nélkül ,,művész“-nek lenni lehetetlenség. Ma sok konkurrensssel ál szemben a színművészet.''Minden kávéházban, cukrászdákban!' hirdetnek már „művészetet“. Zene, tánc, ének, előadás, az van bőven a sorrenden,, „Szórakozni“, „az ülőt eltölteni“, — azt ma már sok helyen lehet. De ,színházunk“ csak egy van! Oda, —• ha valóban fentartani akarják az oszlopokat, — hősök, titánok kellenek, (ha mindjárt — vért helyett — lágy selyem takarja testüket). Mert küzdést jelent e pálya, inkább, mint bármelyik. Az első határvillongás lesz az összetűzés a közönség rontott ízlésével. Mert, akik előbb jártak itt, olcsó sikerekre vadásztak: nagy reklámirozás, könnyű, dalia darabok, ízlést rontó beállítás, csupa trükk, görögtűz-gyújtás.Ez márólholnapra sikert jelenthet (a pénztár számára), de, hisszük, mert hinni akarjuk, most másképpen tesz. Csak egyszer legyin itt egy csapat, adig levetni tudja e kapuk előtt az önzés sarait! Amit áldoz, bőségesen visszakapja majd. Jöjjenek úgy, mint apostolok, akik, a romokon állva, akkor is hirdetik, szavalják, tönklik, a szépnek, jónak hymnuszát, ha csak egy-két-tíz szempárban is látják eleinte felobogni a megértés lángját. Kell, hogy a láng, mely lelkükben ég, világot vessen, kell hogy a tűz meleget árasszon maga körül! Csak ne legyen szalmaláng és ne legyen csupán,örrdek oltjára dűlt gyújtott tűz! Ha a művészek igazán akarják a „művészetet“ diadalra juttatni, kel, hogy siker kor«)« rázza fáradozásukat. Hiszen, kezükben ellen tárulatmtlan fegyverek t ők azok, akik, — mint a napsugarak — szinte belecsókolják a telkekbe, a szívekbe az igazán szépnek, jónak, nemesnek szeretletét. I , 1 ■ # Nagyon lenézheti magát az a színésznő, akit csak azért tett azzá, hogy alkalma legyen egy kis *— szépségével való hódításra, kacérkodásra. Festett ajika- stód, mély kivágásai ruhákat, kacérkodó nőket ma már mindenütt találnak. Kein ksil „ezért“ drága színházi jegyet váltani.Ha azt akarják elérni, hogy állandó, komoly közönsége legyen a színháznak, a telkükkel küzdjenek, a telkük művészetével hódítsanak meg, bár óljanak ■H mindenkit. Csak ez jelent tartós si -(►/«.it . A_ _,^1____1__• iVíii^-inLi— UV»,*« v-uti xkzi «»diuli&UJL&uileg uiani* • tak, de azért az ősrégi csira él még lél-,kükben és vágyódunk valami fenségesen szép és jó után, amire azután pazarolhatják a teljesedésüket, a rajongásukat. Jöjjenek, aknázzák sa ezt az érzést a szívekben, semig még nem ölte ki véglegesen a sok-sok kiábrándulás. És akkor igaz lesz az, amit Fekete színigazgató ír: ,,nem tehet végig élni „dicsőségben“ egy átelázott életet, tele hazugsággal — és éppen így írja — nem maradhat megértetlenül — az őszinte, becsületes élet“ azigaz, ferikátt művészet dicső, ragyogó koszorút font majd azok homlokára, akik idealizmust tudnak belevinni hivatásukba —• és idealizmust tudnak szórni, hinteni, plántálni az emberek —a tarló földhöz hasonló szívébe. — ny. My&ps Isol^onguse. /' — Szatmár. — Annak idején, amikor Kölcsey Ferenc meghalt, néhány maliciózus ember a pesti diétán tréfásan azt mondta, hogy Szatmár elvesztette a t-betűt. Inkább csak éle volt, az akkor is, mert hiszen Szatmárinakmindig nagy volt a becsülete. A középső betű kiejtésével létrejövő elnevezés most sem illik rá Szatmárra, mert ott rám csinálnak szamárságot, legfeljebb azt lehetne mondani, hogy némelykor jobban is lehetne valamit csinálni, mint ahogyan megcsinálták, így például jobbam lehetett volna megcsinálni a Szatmár-hegyre, a villákhoz vivő keskenyvágányra vonatot. A kisvonat ott pöfékel végig a városon,, a nagy téren ,s a mozdony a korzáró hölgyeknek és a város legszebb kávéházának forraszán ülő közönségnek az arcába pöfékeli a koronádnál füstöt. És másként lehetett volna megoldani egy bizonyos házikónak az ügyét is. Egy olyan házikóról van szó, amiinekre a városokban nyilvános helyekéin szükség van s melynek fülkéibe ,az, emberek diszkréten szoktak bevonulni. Hát s Szatmáron ezt a házikót ai főtér sarkára -s hozzá meg éppen a székesegyház elé állították. -Szerencsétlen építkezés volt biznsz. Azonban Szatmár megmutatja, hogy nincsen hijján a t-betűnek. A városi tanács belátta, hogy ez a megoldás hiba s máris elhatározták, hogy a házikót kevésbé feltűnő és kevésbé botránkoztató helyre költöztetik át. Lám, egy városi tanács, amely belátja, hogyvalamit rosszul csinált és siet jobban megcsínálni! Ettől a két szépséghibától eltekintve, Szatmár valóban kellemes benyomást tesszpampás házaival,... utcáival. Az utcákon élénk a forgalom és a fiákerek s teherhordó szekerek között látni — nem akartam hinni tekintetemnek — a csomagi posta kocsijait is. Úgy mint a béke boldog napjaiban, Szatmárott most is házhoz szarítja a posta a csomagokat, a leveleket pedig naponta kétszer is kézbesítik. Boldog Szatmár! Szegény Temesvár! Hányszor vagy nagyobb Szatmárinál és mégis adófizető polgáraidnak maguknak kell elhozni a postáról csomagjaikat. A leveleket pedig csak egyszer kapod napjában! És merje még valaki mondani, hogy: Szatmár elvesztette a t-betűt! Érdekes a szatmári színház ügye. Egy színházhoz két direktor is van: Gróf László és Sziabadkay. Az elsőnek van koncessziója, de nincs felszerelése. A másiknak van felszerelése, de nincs koncessziója. A város pedig maga nem foglal állást egyik mellett sem, hanem nem törődve koncesszióval ési koncessziótlansággal azt mondja, hogy a színházat annak az igazgatónak adja bérbe, akivel előnyösebb bérleti szerződést köthet. És most úgy Gróf László,mint pedig Sztabacskayi azt hiszi magáról, hogy ő lesz az aszerencsés, hát mindegyik szervezkedik. Mindegyik közzétett már egy-egy listát a szerződtetett tagokról, így aztán Szatíráinak nemcsak két színigazgatója, hanem két szán társulata is van. És Ion Lipscu színészeti vezérfelügyelő, aki — a már megadott koncessszió dacára — az igazgatói kérdés megoldására jött Szatmárra, de többszöri tanácskozás után eredménytelenül távozott s a megoldást későbbre halasztotta, nem emelt óvást két színtársulat szervezése ellen. Márpedig bizonyos, hogy végeredményben akár Gróf Lászlót kapja meg a színházat, akár pedig Szabadkay, az egyik társulat kenyér nélkül fog maradni. Mert az így önhibájukon kíívül hoppon, maradó színészek és színésznők sehol nem tudnak majd szeptember elseje után elhelyezkednii. Ki fogja ezért a felelősséget vállalni?Szinte úgy látszik, mintha egy csomó magyar művészt szándékosan nyomorba akarásnak lökni. Az iskolákkal is baj van, a magyar iskolákkal tudniillik, mint más városokban is. Az évszázados ,szatmári katolikus főgimnáziumot most egyszerűen megszüntették. Volt. Csak amúgy csendesen cselekedte ezt Anghelescu miniszter,minden megerőltetés és feltűnés nélkül. A magyarság ismét veszít egy kulturvárat. Egy pár száz magyar tanuló iskola nélkül, egy Csomó magyar tanár állás nélkül maradt. Azaz dehogy, Anghelescu eztnem veszti a lelkére. A katolikus magyar főgimnáziumból állami román bipvumot csinál. A magyar tanulók ebbe beiratkozhatnak, a magyar tanárok pedig pályázhatnak oda katedráért. A közoktatásügyi miniszter, ezt kijelentette, megígérte. Hogy a román nyelv kellő ismerete nélkül atanulók nem folytathatnák tanulmányaikat, a tanárok pedig nem taníthatnának — ha egyáltalán kineveznék őket — arról a miniszter valóban nem tehet. A pályaudvari váróterem tele van nagy sereg férfival ás nővel, akikről első látásra megismerni, hogy pedagógusok. Tanítók és tanítónők, akik Kolozsvárra készülődnek vizsgára. Most is arról beszélgetnek aggodalmaskodva drukkolva. Egy fitos szőke tanitáknyasszony mondjaa mellette ülő társnőjének: — Csak a melléknevek fokozásából kérdeznének. Az a legkönnyebb. Frumos, mai frumos, cél mai frumos. Mindegy az neked, szegény fitosami szőke magyar tanítónő, hogy miből felelsz majd a vizsgán. Ha keresztül i‘ megy, az csak azt jelenti, hogy valamivel tovább maradsz állásodban, mintha megbuknál. Te mindenesetre becsületes igyekvéssel törekszel az államnyelvet elsajátítani s a tantárgyakat azon tanítani s ha az igazság serpenyőjén mérlegelnék a körülményeket, meg is öregedhetnél állásodban. De nem fogsz benne megöregedni, se fitos szőke, sem te, nem sok társad és társnőd. . /,;................ Hubán Endre. -