Temesvári Hirlap, 1924. szeptember (22. évfolyam, 195-218. szám)
1924-09-01 / 195. szám
XM1LVfOlyónCKU Szerkesztőség- és kiadóhivatal: Temesvár-Belváros, Pa Libertăţii (Jenőherceg-tér) 3 Telefonszára 14—12 Sürgönyeim: Hírlap Timişoara Az. előfizetés ára Romániában égési évre 900 lei, félévre 450 lei, havonta 75 lei, helyben házhoz, vidékre postán. Az összes külföldi államokba havi 100 lei, negyedévre 300 lei, mely külföldi valutában fizethető külföldi folyószámláinkra. KM cmdasasnis 1, St€íf35 Alapítottan POdAMlf Aas egyes számára 3 lei Jugoszláviában 4’50 dinár, Csehszlovákiában 1 c. n, Magyarországon 2000 K, Ausztriában 2000 o. K, Amerikában 1 cent, Olaszországban valamint FiumébenValíra, Bukarestben E.el 3*50 105 Nyomda: Hunyadi grafikai műintézet, a Temesvári Hírlap nyomdája Temesvár-Belváros, Piaţa Ţepeş Vodă (Lenau-tér) 2 Telefonszám 14 —14 ikSloársiéretek ! Irta: BLASKOVICS FERENC. Természettől fogva erős érzékem vanazon állami érdekei iránt, melynek polgára vágyótt. Éis természetesnek találom, hogy megadjukaz államnak azt, ami az államé. így kell gondolkoznia minden embernek,, akinek szívén fekszik az ország java,mert az ország előbbrehaladásáral szoros összefüggésben van a lakosság boldogulása, a polgárok jóléte. Az élet mindenféle közösségben — akár család, akár társadalom, vagy állam legyen az — megköveteli, hogy tekintettel legyünk másokra, tehát önmérséklésre és áldozatokra van szükség. Mindennek készséggel eleget teszünk, de csak olyan mértékben, amennyiben ezt a közösség érdekei megkívánják. •Emberi természetünk irtózik minden felesleges, áldozattól és visszariad személyes, kulturális, erkölcsi és gazdasági szabadságunk korlátozásától. Célirányos és okos korlátozásokra szükség van, de normális embereknek a kényszerzubbony mindig elviselhetetlen kínokat fog okozni. Az állami nemi öncél, hanem a nép milliók rendezett együttélésének kerete és eszköz a polgárság javának minden irányban való előmozdítására és, biztosítására. Nem a nép van az államért, vagy (fünkésonárussaiért, hanem) fordítva. Ezeknek: kiagasztosi feladata, hogy a legjobb akarattal és minden tudásukkal előmozdítsák a nép boldogulását, minden tekintetben segítségére legyenek és életét ne nehezítsék meg, ne keserítsék elfelesleges terhekkel és ■szekatúrákkal. Anghelescu miniszter és tanácsadói, Preamuval az élükön, ennek éppen az ellenkezőjét cselekszik. A romanizálásnak soviniszta rögeszméjét vették fejükbe. Több milliónyi más nyelvű állampolgárnak elnemzettenítése az ő szemükben „államérdek.“ Prokrusztes ágya és a kényszerzubbony nekik erre megfelelő eszközök, természetesen a rendleletek, intézkedések, kényszerrendszabályok, tanítói és tanári vizsgák és egyéb kínzások új formájában. Ezt úgy hívják, hogy „unificarea“. Nem a szívek megnyerése, nem a lelkek egybeolvadása, nem az állam virágzása érdekében szükséges közös törekvésre való buzdítás, nem azegyetértés, a boldogulás, az elégedettség fejlesztése , hanem a nyelv-kényszerrel való unificarea. * Valójban államérdek ez ! Ellenkezőleg, az urak vétkeznek az állam és a közös haza ellen, amennyiben teljesen felesleges módon hű állampolgárokat kínoznak és elkeserítenek, ahelyett hogyigyekeznének a szíveiket megnyerni . Lehet-e olyan elkeserített, egzisztenciájában veszélyeztetett tanítónak hangulata ahhoz, hogy a gyermekek szívébe a Románia irántiszeretet beoltsa ! Érdekem, hogy az államnyelvet beszéljem és igyekszem azt megtanulni. Az államnak azonban nem érdeke és nincsen arra joga, hogy engem arra kényszerítsen. Mert az állam részére ez éppenséggel- nemszükségesség. Polgáraira azonban nem szabad szükségtellenül terhet rónia, mert ezzel eltéveszti célját és feladatát. Minden embernek elemi joga a szabadóság ; ezt azállam és a társadalom csak olyan mértékben korlátozhatja, amennyire szükséges. Ez a szükségesség azonban itt nem forog fenn. Az államnak joga van, hogy tőlem törvénytiszteletet, becsületes törekvést követeljen. Ezek a polgári erények azonban nemfüggnek a román nyelv tudásától. Tudhat valaki tökéletesen románul és emellett mégis a közre -káros és az államra- veszdelmesegyén lehet. És lehet valaki kiváló tanító vagy tanár akkor is, ha az ország történetét stb. nem is tudja folyékonyan román nyelven elmondani. Mindazonáltal államérzékem azt mondja nekem, hogy ezen hivatásbeli embereknek az államnyelvet meg kell tanulok. Mégpedig saját ambíciójukból. Még azt isbelátom, hogy a rákényszerítésnek is helye van, ha az ésszerű módon történik,elegendő időt ad, számol a korral és a hivatásbeli nehézségekkel, és ha nem embertelen. Azonban eltekintve az oktatási tanfolyamok hibáitól, a türelmetlenség és erőszakosság, ahogyan ez történik, éppen román oldalról megfoghatatlan, mert éppenerről azoldalról hangzott el a legtöbb panasz azegykori magyar elnyomatás ellen. Az összehasonlítás ugyanis nagyon is Anghelescu terhére ütne ki. Akkoriban például a magyar nyelvnek • az elemi iskolában való tanításáról 1867-től 1879-ig, tehát tizenkét esztendőn keresztül, éppenséggel nem volt szó. Csak az 1879-ik évi XVIIII. törvénycikk által tették meg az első szerény kísérletet arra, hogy az államnyelv oktatását — és nem az államnyelven való oktatást!s fokozatosan bevezessék éspedig abban a mértékben, amint olyan tanítók állanak rendelkezésre, akik a magyar nyelvet tanítani tudják.Ugyanakkor azt kívánták a tanítóktól, hogy erre a célra az államnyelvet négy -éven belül tanulják meg és vizsgát tegyenek. Azonbanelőször is négyesztendős határidőt adtak, másodszor pedig csak azoktól a tanítóktól kívánták amagyar nyelv megtanulását és abelőle való vizsgázást, akik 1872 után szerezték meg képesítésüket, tehát a képzőben már magyarul is tanultak, tehát még nem múltak huszonöt évesek, — harmadszor a tanfolyamokon résztvevő tanítók lakást és napidíjat kaptak, tehát semmiféle kiadásuk nem volt, — negyedszer senkit nem fenyegettek meg elbocsátással. A kurzusokat pedagógiai szempontból helyesen vezették, azaz tanították az olvasást, írást és a nyelvtani alapszabályokat, az apró iskolai fordításokhoz legközönségesebb szavakat használták és a vizsgákat ennek megfelelőleg tartották. Nem úgy mint most, amikor kizárólag román előadásokat tartottak és nem törődtek azzal, hogy a hallgatóknak csak öt százaléka isérte-e belőle valamit — és amely kurzusokon a történelemből stb. román feleleteket kívántak. A soviniszta Magyarországon még húsz évvel később is működtek zavartalanul ollyan tanítók, akikk nem tudták az államnyelvet. Egyiketsem fosztották meg kenyerétől, hanem ha megöregedett, tisztességes nyugdijat adtak neki. Éppen ezért az államnyelv tudása nélkül ishazafiasszellemben működtek. Ezekóriási különbségek Angihelescu és tanácsadói rovására! Az 1888-ik XXX. törvénycikkben, amely a középiskolákról szól, ez áll: „A felekezetek az általukfenntartott középiskolák oktatási nyelvét maguk állapítják meg“. Csak arra voltak kötelezve, hogy a magyar nyelvet és irodalmat a hetedik és nyolcadik osztályban magyarul taníttassák és ezekből az érettségi vizsga szintén magyarul folyt. A tanárnak csak oklevéllel kelllett bírnia, nem pedig magyar vizsgával is. Milyen nagy a különbség az Anghelescu-féle rendelettel szemben! Eltekintve mindettől, a felekezeti és szerzetesi iskolákat sohasem fenyegette az a veszedelem, hogy nyilvánossági jogukat elvonják, ami e tatt ma megérjük. * Reggeli bevásárlások Irta: ROBERTO BRACCO. (Utánnyomás tilos.) A Via Toledo járdáján Nápolyban.Délelőtt tíz órakor. — Bocsánat, iSignora, ez a zsebkendőaz öné... — Nem hinném ! — De igenis. Éppen most esett ki akezéből és bátorkodtam felemelni. — Ah!igaza van, mégis az enyém... Nem is vettem észre ... köszönöm. — Vigyázzon, Signora, még többet is elveszíthet, hisz a kezei tele vannak mindenfélével.És tényleg, a hölgy a zsebkendőn kívül, mely oly parányi volt, mint egybabáé és oly illatos, mintha rózsa- és ibolya-levelekbőlszőtték volna — tudatos gráciával még egy tárcát tartott a kezében antikszövetből, azutánegy napernyőt és egy párszínes szallaggal átkötött csomagocskát. Homályos fényben ragyogó, édes,kék szemeit, melyek alig pillanatok fel, fekete tüllfátyol borított-ja és afehér-sápad, arcot s az aranyosanfénylő hajjat mintegy felhővel vette kőből. A fiatalembernek elutasító szigorral válaszolt, ami alig észrevehetően hangzott ki csengő és halkan remegő hangjából — i Kérem, ne törődjön vele, én ehhez hozzá vagyok szokva. — De ha esetleg még valamit ejtene el, megengedi, hogy én emeljem fel. !A hölgy mosolygott, de mintha rögtön megbánta volna. Csak annyit felelt: — Nem.És miután könnyű fejlbólintással köszönt, útját tovább folytatta és pedig olyan sebességgel, mint valami láthatatlan szellőre bízott pehely. A fiatalember nem tudott ellentállani és követte. Sugár alakja, az angol herge-ruba egyenes vonalaiban ki volt téve a veszélynek, hogy a délelőtti járókelők zűrzavarában ketté törik. Megállt, anélkül, hogy megfordult volna, egy ékszerész kirakata előtt. Mindent megnézett figyelmesen, aztán még gyorsabban ment. Aztán ismét megállt egy kirakat előtt, mely tele volt bonbonsokkal és minden színben pompázó bonbonierekkel. Miintha azt vette volna észre a fiatalember, hogy tekinteteit ezúttal lopva elvonta volna a bámulatos dolgoktól és őt keresné a szédületes sokaságban. Jelentőségét érezte, hogy közeledjék a hölgyhöz, de vissza tartotta az ész és a tisztelet. Az üzlet márvány küszöbén akaratlanul meglátta piciny, arisztokratikus lábát, mely nagyon hegyes, die kényelmes lakkcipőibe volt bujtatva. A királyipalota és a szökőkút közötti tért szelte át a hölgyecske, a barátságos tavaszi napfényben. A fiatalember dohogó szívvel követte és nem voltegészbizonyos benne, hogy nem esik-e terhére a hölgynek. A túláradó világosságnál azonban egyszerre azt vette észre, hogy a szürkeruha gyér ráncai között valami a földre siklik. Szíve hevesen dobogott. A vér a fejébeszállt. Megismerte az antik szövésű tárcát és mialatt felemelte, azt mondta magában diadalmasan: óh!ez a tárca nem esett le véletlenül. És a romantikus kaland előérzetében már előre boldogan válogatta a szavakat, melyeket behízelgő szeretetreméltósággal fog neki mondani és már siettette is a lépteit, hogy elérje és magához köthesse gyöngéd, nemes szivét, mikor a karcsulény egyszerre csak eltűnt egy bénkipasi ernyője alattéssietve elhajtatott. ő azonban nem esett kétségbe. A lefoglalt tárgy reá vezérelheti a titokzatos hölgy nyomára, mágnestűje lelhet, csillaga lehet, mely a sivatagban megmutatBizonyos, hogy Magyarország tett megyaro-ntási kísérleteket és némi eredmé nyeket is ért el!— die más eszközökkel, és több türelemmel miint Anghelescu -miniszter.ja a vándornak az utat. És miutánlázassietséggel kinyitotta a tárcát, észrevette, hogy nem hiába erőltette meg fantáziáját. Volt benne néhány névjegy — Ein., d‘Alibert, Riviéra di Chiara 25 — egyéb semmi. Egy óra múlva visszaküldte a hőlg -nek a tárcát a következősorokkal: iSignora! Másodszor adom önnek vissza tulajdmát. Ne haragudjék reám. Nem az én hibám, hogy oly gyakran megtaláló: • azt, amit ön -eldob és amire nem emlékszem vissza. Megtaláltam a zsebkendőjét, megtaláltam a tárcáját. De megtaláltam szemeinek és hangjának a varázsát is. Ám hogy ne legyen panasza ellenem, azzal kezdem, hogy szót fogadok és -ez utóbbit nem adom vissza. Ha nemengedi, hogy megtartsam, akkor keresse a szívemben, ott megtalálja. ■ Luigi: Adi mari gróf. A tárca visszaérkezett a grófhoz és a válasz így hangzott: -Uram! Az én tárcámbanezer líra volt.Ha nem szokta ezt a bankjegyet „varázsfának nevezni,akkor szíveskedjék kutatásunkat csinálni a szive oldalán. Linadin Albert. Gyári: evőeszközöket, teás, kávés, likőr, dohányzó-készleteket, cigaretta és dohányszelencéket, dísztárgyakat stb. Timişoara IV., Strada Modorai (Csillag utca) 60. Telefon: 19-54 5093 Telefon: 19-54