Tempó, 1929 (1. évfolyam, 1-14. szám)
Mutatványszám
„Tempó" amikor az angolok még akár 30 góllal is tudtak volna győzni ellenünk Hogyan látszott, hogyan győzött és hogy nyilatkozott a Southampton, amely elsőnek látogatott el Budapestre az angol ligacsapatok közöl Olyan régen volt, hogy akár úgy is kezdhetném, mint ahogy a gyermekmesék kezdődnek : egyszer volt, hol nem volt. . . Olyan régen volt, hogy szinte úgy tűnik fel, mintha csak tegnap történt volna. Mert az emlékek sebes rohanásukban megállanak és jönnek lassan, lassan visszafelé, egyre közelebb és közelebb, amíg végül a múlt egybefolyik a jelennel és múlttá válik minden. Ami volt, ami van és ami lesz. Olyan régen volt, hogy akkor az emberek még úgy írtak, ahogyan beszélnek. Szép rendesen, tisztán, világosan. Nem mondták és újságba nem írták, hogy kaja, pia, meló. Istenem, milyen régen is volt ez, milyen ostobák, naivak, tudatlanok voltak az emberek. Még a jasz nyelvet sem ismerték, sem szóban, még kevésbé írásban. Olyan naivak voltak, hogy gyermekes örömmel tudtak örülni a futballnak és boldog várakozással tudtak eltelve lenni a nagy, a legnagyobb, a mindenen túltevő attrakció, az első angol proficsapat vendégszereplése iránt. No de igaz is. Gyermekkorát élte még akkor a magyar futball, nem is lett volna illő, ha mi nem gyermekek, hanem felnőttek lettünk volna már. Felnőttek, akiknek már minden semmi, akiket nem hoz izgalomba többé holmi angol proficsapat, felnőttek, akiket nem érdekel már más, csak a két bajnoki pont és akik azt mondják, hogy kaja, pia, uncló. Valljuk csak be őszintén és minden szégyenkezés nélkül, hogy a magyar futball gyermek, korában gyermekek voltunk mindannyian korra való tekintet nélkül, mert a gyermek romlatlan szívével tudtuk szeretni a futballt minden tartozékával együtt. Még a bíróval, sőt a sporthírlapíróval is együtt. De hát olyan is volt még akkor a futball. Akkor, amikor megjelent Pesten az első angol proficsapat, a Southampton, ami pedig történt úgy csekély huszonnyolc esztendővel ezelőtt. Oh, milyen csodálatos volt még a képzelet számára is : angol profik. És milyen csodálatosan kellemetlen volt, amikor a képzelet valósággá vált és ott voltak a profik szemtől-szembe. Mondom, most már oly közelinek érzem a dolgot, mintha tegnap történt volna. Mert az emlékek eltávolodnak ugyan, de aztán vissza is térnek. Az útjuk csak egy pillanat. Mindössze gondolni kell rájuk s már itt is teremnek. A rossz emlékek pedig gyorsabb járatúak a szép emlékeknél. A szépeket el is felejtjük, a rossz emlékeket soha. Nos, az első angol profimérkőzésen szerepelni és 8 : 0 arányban kenterben kikapni nemcsak az eredmény miatt nem maradhat soha vissza nem térő emlék, hanem a miatt a kínos vergődés miatt sem, amit végig kellett élni azon a bizonyos mérkőzésen. Nem is jó gondolni rá, hogy mit műveltek velünk azok az angol ördögök, akik ma már talán csendes nagyapák, ha nem dédapák azóta. Az öreg Millward, aki balszélsőt játszott s már akkor őszbecsavarodott volt a haja, egész bizonyosan rendelkezik kiterjedt családjában néhány dédunokával is. Hacsak szegény időközben végelgyengülésben el nem hagyta azóta ezt az árnyékvilágot. Elég az hozzá, hogy kínos dolog volt játszani az első angol proficsapat ellen. Mi az hogy játszani. Játszani ugyanis nem is lehetett, mert ehhez labda is kell, már pedig az angol profik olyan irigyek voltak, hogy nekünk labdát a világ minden kincséért sem adtak volna. Mindig csak ők akartak vele játszani , bár nem mondták, de úgy látszott, mintha azt mondanák : ha akarjátok a labdát, ám vegyétek el. Mi pedig akartuk is, de hát mit tehettünk róla, ha nem tudtuk elvenni. Egyesegyedül a magyar kapust részesítették kegyeikben, amennyiben nyolcszor engedték meg, hogy a labdához nyúlhasson. De ezt is csak úgy, hogy előbb jó alaposan, hogy csak úgy pergett, berúgták a kapujába. Másnap még jobb volt a szívük, de most is csak a kapushoz. Ekkor tizenháromig meg sem álltak. Egye a fene, elárulom, mint szokás, kik játszottak a Southampton ellen, vagyis pardon, akikkel a Southampton anno 1001 április 29-én és április 30-án játszott és pedig úgy játszott, mint ahogyan macska szokott az egérrel. Elárulom az egykori bajtársakat (tekintet nélkül a még élőkre) pedig azért, nehogy valamikor is eszükbe jusson bárki előtt is eldicsekedni, hogy ők voltak az elsők, akik az angol profikkal „játszottak”. Tehát az első napon, a BTC—Magyar Úszó Egyesület kombinált csapata, amely 8 : 0-ra kapott ki: Rapos — Harsády, Lucius — Kiss Gyula, Ordódy Béla, Klein Jenő — Koch Iexi, Hajós Alfréd, Manno Miltiadesz, Róka János, Minder Frigyes. A második napon a MIJE—Műegyetemi Football Club csapata, amelyet 13 : 0-ra vert a Southampton : Aschner — Reiner, Fehéry — Lindner, Pozsonyi, Wágner — Fábián, Relle, Gilly, Ray, Halmay. Ugye milyen érdekes és milyen fájdalmas, hogy ezekből a nevekből már oly sok örökre elvonult együtt Gillemot Ferenccel, aki bírája volt az első angol ligacsapat pesti mérkőzésének. Mily sok érdekes név : Hajós Alfréd, Manno Miltiadesz, Minder Frigyes, Halmay Zoltán. Mennyi nagyság, mennyi híresség. S mily kicsinyek voltak akkor a nagy napon. És azóta mégis mennyire megnőttek hírben, dicsőségben, emberi, művészi nagyságban, sportbeli tekintélyben. És a kritika. Mert kritika volt már akkor is. Kedves, naiv, gyermekes és nem veséző, vérbenforgó, lesújtó vagy felemelő. Egy sportlap például így írt a Southampton első mérkőzéséről: Olyan fascináló hatása volt a Southampton játékának, hogy mi, amikor be akarunk számolni róla, alig tudunk szóhoz jutni. Keressük, hajszoljuk a szavakat a játék jellemzésére és nem találjuk. Valami szédítő magaslaton áll ez a csapat (folytatja tovább az egykori krónikás). Olyasfélét érzünk, mint mikor valami nagy művészt hallgatunk : játéka elkápráztat, mint valami emberfölötti ügyességű zsonglőr mutatványai. Elfelejtjük, hogy ezek a játékosok a futballból élnek. (Ma ezt nem felejti el a kritikus. Sőt. . .) A magyar csapatról így emlékezik meg az egykori sportlap : A magyarokat — X. kivételével — dicséret illeti: megtettek minden tőlük telhetőt. A sok gól ellenére dicséretet érdemel a másik magyar csapat is. A csatársor még szebben támadott, mint az első napon : öt komért értek el !.. . És volt: Mit mondanak az angolok című fejezet a meccstudósításokban akkor is. Csakhogy abban az időben a vendégek véleménye még így hangzott : Tekintve a magyarok képességeit, a nyilatkozó angol azt hiszi, hogy otthon, Angliában 30 gólt is tudnánk adni a magyaroknak. Angol viszonyokhoz mérten a tudás igen alacsony fokán állanak (kellett ez nekem ?) lassúk, és nem elég mozgékonyak s szinte érthetetlenül vonakodtak attól, hogy elvegyék a labdát, ha az ellenfélnél van éppen (nem kedves ?). Hangsúlyozza egyúttal, hogy oly jó anyagot lát a játékos fiatalság közt, hogy a játéknak van nálunk jövője . . . Hát ami a jövőt illeti, már jó régen eljutottunk a megjósolt jövőhöz. Jobban eljutottunk, mint ahogyan az akkor oly kedves udvariatlansággal nyilatkozó ánglius maga is hitte volna. Azóta eljutottunk olyan vereségekhez is, amiket nem mi kaptunk, hanem mi adtunk mestereinknek, az angol profiknak. Eljutottunk rohanó, rövid huszonnyolc esztendő alatt oda, hogy az angol profik egyenrangú ellenfélként érkeznek Budapestre, ahol a Southampton még akár 30 góllal is győzhetett volna, ha éppen kedve kerekedett volna hozzá. Igen ám, de azóta mégis csak megtanultuk, hogy el is lehet venni a labdát még akkor is, „ha az ellenfélnél van éppen”. Sőt, csak akkor . .. Majd meglátja a Huddersfield és elmondhatja a Southamptonnak : nincsenek már gyermekek. Egyszer volt, hol nem volt. . . K. Gy. A Southampton játékosai. Ez volt az első angol ligacsapat, amely Budapestre ellátogatott Vierköttel a németek világhírű profi távúszója tréningben Ilyen ragyogóan szép rézkarcszerű képeket közöl a legközelebb meginduló, 16 oldal terjedelmű „Tempó“ című képes sportlap. A világ legolcsóbb ilyen technikai kivitelű sportlapja