Tempó, 1929 (1. évfolyam, 1-14. szám)

Mutatványszám

„Tempó" amikor az angolok még akár 30 góllal is tudtak volna győzni ellenünk Hogyan látszott, hogyan győzött és hogy nyilatkozott a Southampton, amely elsőnek látogatott el Budapestre az angol ligacsapatok közöl Olyan régen volt, hogy akár úgy is kezdhetném, mint ahogy a gyermek­­mesék kezdődnek : egyszer volt, hol nem volt. . . Olyan régen volt, hogy szinte úgy tűnik fel, mintha csak tegnap történt volna. Mert az emlékek sebes rohaná­sukban megállanak és jönnek lassan, lassan visszafelé, egyre közelebb és közelebb, amíg végül a múlt egybe­folyik a jelennel és múlttá válik min­den. Ami volt, ami van és ami lesz. Olyan régen volt, hogy akkor az emberek még úgy írtak, ahogyan be­szélnek. Szép rendesen, tisztán, vilá­gosan. Nem mondták és újságba nem írták, hogy kaja, pia, meló. Istenem, milyen régen is volt ez, milyen ostobák, naivak, tudatlanok voltak az emberek. Még a jasz­ nyel­­vet sem ismerték, sem szóban, még kevésbé írásban. Olyan naivak vol­tak, hogy gyermekes örömmel tudtak örülni a futballnak és boldog vára­kozással tudtak eltelve lenni a nagy, a legnagyobb, a mindenen túltevő attrakció, az első angol proficsapat vendégszereplése iránt. No de igaz is. Gyermekkorát élte még akkor a magyar futball, nem is lett volna illő, ha mi nem gyermekek, hanem felnőttek lettünk volna már. Felnőttek, akiknek már minden semmi, akiket nem hoz izgalomba többé holmi angol proficsapat, felnőttek, akiket nem érdekel már más, csak a két bajnoki pont és akik azt mond­ják, hogy kaja, pia, uncló. Valljuk csak be őszintén és minden szégyenkezés nélkül, hogy a magyar futball gyermek, korában gyermekek voltunk mind­annyian korra való tekintet nélkül, mert a gyermek romlatlan szívével tudtuk szeretni a futballt minden tartozékával együtt. Még a bíróval, sőt a sporthírlapíróval is együtt. De hát olyan is volt még akkor a futball. Akkor, amikor megjelent Pesten az első angol proficsapat, a Southampton, ami pedig történt úgy csekély huszon­nyolc esztendővel ezelőtt. Oh, milyen csodálatos volt még a képzelet számára is : angol profik. És milyen csodálatosan kellemetlen volt, amikor a képzelet valósággá vált és ott voltak a profik szemtől-szembe. Mondom, most már oly közelinek érzem a dolgot, mintha tegnap tör­tént volna. Mert az emlékek eltávo­lodnak ugyan, de aztán vissza is tér­nek. Az útjuk csak egy pillanat. Mindössze gondolni kell rájuk s már itt is teremnek. A rossz emlékek pe­dig gyorsabb járatúak a szép emlékek­nél. A szépeket el is felejtjük, a rossz emlékeket soha. Nos, az első angol profimérkőzésen szerepelni és 8 : 0 arányban kenter­­ben kikapni nemcsak az eredmény miatt nem maradhat soha vissza nem térő emlék, hanem a miatt a kínos vergődés miatt sem, amit végig kel­lett élni azon a bizonyos mérkőzésen. Nem is jó gondolni rá, hogy mit mű­veltek velünk azok az angol ördögök, akik ma már talán csendes nagyapák, ha nem dédapák azóta. Az öreg Millward, aki balszélsőt játszott s már akkor őszbecsavarodott volt a haja, egész bizonyosan rendelkezik kiter­jedt családjában néhány dédunoká­val is. Hacsak szegény időközben végelgyengülésben el nem hagyta azóta ezt az árnyékvilágot. Elég az hozzá, hogy kínos dolog volt játszani az első angol proficsapat ellen. Mi az hogy játszani. Játszani ugyanis nem is lehetett, mert ehhez labda is kell, már pedig az angol profik olyan iri­gyek voltak, hogy nekünk labdát a világ minden kincséért sem adtak volna. Mindig csak ők akartak vele játszani , bár nem mondták, de úgy látszott, mintha azt mondanák : ha akarjátok a labdát, ám vegyétek el. Mi pedig akartuk is, de hát mit tehet­tünk róla, ha nem tudtuk elvenni. Egyesegyedül a magyar kapust része­sítették kegyeikben, amennyiben nyolcszor engedték meg, hogy a lab­dához nyúlhasson. De ezt is csak úgy, hogy előbb jó alaposan, hogy csak úgy pergett, berúgták a kapujába. Másnap még jobb volt a szívük, de most is csak a kapushoz. Ekkor tizen­háromig meg sem álltak. Egye a fene, elárulom, mint szo­kás, kik játszottak a Southampton ellen, vagyis pardon, akikkel a Sout­hampton anno 1001 április 29-én és április 30-án játszott és pedig úgy játszott, mint ahogyan macska szo­kott az egérrel. Elárulom az egykori baj­társakat (tekintet nélkül a még élőkre) pedig azért, nehogy valamikor is eszükbe jusson bárki előtt is eldicsekedni, hogy ők voltak az elsők, akik az angol profikkal „játszottak”. Tehát az első napon, a BTC—Magyar Úszó Egyesület kombinált csapata, amely 8 : 0-ra kapott ki: Rapos — Harsády, Lucius — Kiss Gyula, Ordódy Béla, Klein Jenő — Koch I­exi, Hajós Alfréd, Manno Miltiadesz, Róka Já­nos, Minder Frigyes. A második­ na­pon a MIJE—Műegyetemi Football Club csapata, amelyet 13 : 0-ra vert a Southampton : Aschner — Reiner, Fehéry — Lindner, Pozsonyi, Wágner — Fábián, Relle, Gilly, Ray, Halmay. Ugye milyen érdekes és milyen fájdalmas, hogy ezekből a nevekből már oly sok örökre elvonult együtt Gillemot Ferenccel, aki bírája volt az első angol ligacsapat pesti mérkő­zésének. Mily sok érdekes név : Hajós Alfréd, Manno Miltiadesz, Minder Frigyes, Halmay Zoltán. Mennyi nagyság, mennyi híresség. S mily kicsinyek voltak akkor a nagy na­pon. És azóta mégis mennyire meg­nőttek hírben, dicsőségben, emberi, művészi nagyságban, sportbeli te­kintélyben. És a kritika. Mert kritika volt már akkor is. Kedves, naiv, gyermekes és nem veséző, vérbenforgó, lesújtó vagy felemelő. Egy sportlap például így írt a Southampton első mérkőzéséről: Olyan fascináló hatása volt a Sou­thampton játékának, hogy mi, ami­kor be akarunk számolni róla, alig tudunk szóhoz jutni. Keressük, hajszoljuk a szavakat a játék jel­lemzésére és nem találjuk. Valami szédítő magaslaton áll ez a csapat (folytatja tovább az egykori krónikás). Olyasfélét érzünk, mint mikor valami nagy művészt hall­gatunk : játéka elkápráztat, mint valami emberfölötti ügyességű zsonglőr mutatványai. Elfelejtjük, hogy ezek a játékosok a futballból élnek. (Ma ezt nem felejti el a kritikus. Sőt. . .) A magyar csapatról így emlékezik meg az egykori sportlap : A magyarokat — X. kivételével — dicséret illeti: megtettek minden tőlük telhetőt. A sok gól ellenére dicséretet érdemel a másik magyar csapat is. A csatársor még szebben támadott, mint az első napon : öt komért értek el !.. . És volt: Mit mondanak az angolok című fejezet a meccstudósításokban akkor is. Csakhogy abban az időben a vendégek véleménye még így hang­zott : Tekintve a magyarok képességeit, a nyilatkozó angol azt hiszi, hogy otthon, Angliában 30 gólt is tud­nánk adni a magyaroknak. Angol viszonyokhoz mérten a tudás igen alacsony fokán állanak (kel­lett ez nekem ?) lassúk, és nem elég mozgékonyak s szinte érthetetlenül vonakodtak attól, hogy elvegyék a labdát, ha az ellenfélnél van éppen (nem kedves ?). Hangsúlyozza egyúttal, hogy oly jó anyagot lát a játékos fiatalság közt, hogy a já­téknak van nálunk jövője . . . Hát ami a jövőt illeti, már jó régen eljutottunk a megjósolt jövőhöz. Job­ban eljutottunk, mint ahogyan az akkor oly kedves udvariatlansággal nyilatkozó ánglius maga is hitte volna. Azóta eljutottunk olyan vereségek­hez is, amiket nem mi kaptunk, ha­nem mi adtunk mestereinknek, az angol profiknak. Eljutottunk rohanó, rövid huszon­nyolc esztendő alatt oda, hogy az angol profik egyenrangú ellenfélként érkeznek Budapestre, ahol a Sout­hampton még akár 30 góllal is győzhe­tett volna, ha éppen kedve kereke­dett volna hozzá. Igen ám, de azóta mégis csak meg­tanultuk, hogy el is lehet venni a lab­dát még akkor is, „ha az ellenfélnél van éppen”. Sőt, csak akkor . .. Majd meglátja a Huddersfield és elmond­hatja a Southamptonnak : nincsenek már gyermekek. Egyszer volt, hol nem volt. . . K. Gy. A Southampton játékosai. Ez volt az első angol ligacsapat, amely Budapestre ellátogatott Vierköttel a németek világhírű profi távúszója tréningben Ilyen ragyogóan szép rézkarcszerű képeket közöl a legközelebb meginduló, 16 oldal terjedelmű „Tempó“ című képes sportlap. A világ legolcsóbb ilyen technikai kivitelű sportlapja

Next