A Természet, 1902 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1902-01-01 / 1. szám
Hölgyeink bizonyára jól ismerik a piros nemes korall ékszer gyanánt használt vázát, más korallfajokról pedig tudják, hogy a hajózásra veszedelmes szirteket, zátonyokat képeznek, sőt folytonos építés által új szigeteket hoznak létre. A tengernek ez apró virágállatait hajlandóbbak volnának növényi, mint állati lényeknek tekinteni. Kis csakugyan e kis állatkák fehér virágokhoz hasonlítanak is, mert szájuk körül nyolc, felfelé néző, sziromszerű lapos karjuk van, melyeket a közös bokorszerű mészvázba vissza tudnak húzni. Az élet anyjának, a tengernek e kis kőművesei azzal a sajátsággal bírnak, hogy meszet képesek elválasztani, melyből faalakúlag elágazó közös lakásukat felépítik. E holt mészvázat szokta a laikus az élő állatocskákkal összetéveszteni, pedig ez csak a helyhez kötött állattelepnek közös lakása, melynek egyes üregeiben ezer meg ezer kis virágszerű lény, állati lény meghúzhatja magát. Ilyen korállerdőkben is keresnek szállást, védelmet és esetleg táplálékot apró halacskák. Pedig a korálloknak is vannak ám csalánzó szerveik és el tudnák ijeszteni az ingyen szállást kereső halakat, de nem teszik. Csendes időben vígan úszkálnak ki a korallok közül az apró halak és a legcsekélyebb zajra rejtekükbe menekülnek és mintegy odatapadnak a színre velük megegyező korall mészvázakhoz. Hogy a halacskák miféle viszontszolgálatot teljesítenek szállásbér fejében, az még ismeretlen. De nemcsak a tenger gyermekei között találkozunk ilyen pro-Rhodeus amarus, 5, tojócsővel, tegált halakkal, mert édesvizeinknek is van egy ilyen érdekes alakja és ez a kis keserű hal (Rhodeus amarus). E haltörpe nőstényének íváskor hosszú kardalakú tojócsöve fejlődik ki, melylyel ikráit kakuk módjára idegen szülőkre bízza — amennyiben azokat a tavi kagyló (Anodonta cygnea) kopoltyúlemezei közé rakja. Vájjon mivel viszonozza a tavi kagyló dajkaságát a kis halacska? Erre sem képes a tudomány kellő módon megfelelni és épen azért az összes felhozott példákban szereplő halakat dédelgetett, protegált lényeknek mondom. Hasonlatom csak annyiban sántít, amennyiben a felhozott példákban a pártfogolt magasabb, a pártforgoló alsóbbrendű lény, holott nálunk embereknél minél magasabb rendű és rangú a protektorunk, annál biztosabban boldogulunk, érvényesülünk az életben! Dr. Vutskits György: A csőszök erőlködésén kívül mit sem hallok, pedig meg-megállva, előre nyújtott fejjel figyelek, hallgatódzom. Arra mutat minden, hogy nincsenek már ebben a fokban. A felbukkanó hold gyenge világa is elég azonban, hogy meggyőződjem teljesen legalább is kora reggel itt történt garázdálkodásukról, mert alig kell néhány lépést befelé tennem a nádba vágott néhány méter széles leső utakon, rögtön szemembe tűnik a sok túrás, melyet előző reggel műveltek. Fel vannak forgatva a vízililiom tótkalap formájú levelei, bemocskolva hófehér virágai, összetörve a szittyó nyársa, a gyékényes sás összetömörült lándzsája. Lábaim alól szortyogó nehezteléssel fut tova az éj iszapja s hangos örömnyilvánítással ad jelt, ha kihúzom onnan egyik lábamat. A csizmám szinte lekivánkozik a lábamról ebben a ragadós, televényes iszapban. Megállók. Festői részlet tárul szemeim elé. Még csak egy hatalmas kan kellene e háttér elé ! Egy nagyobb tisztás, tele szittyóval, sással, vízi liliomokkal, hátrább a köteles nádszálak sötétzöld erdeje. Közvetlen előttem össze-vissza gázolt, túrt iszap lapos lápi csigákkal, kiszáradt tüskés súlyommal. Lebámul a hold a fényes égről, megvilágítja nekem a sűrűséget. Sokáig állok itt egy helyben. Valami idebstvölt, talán a saját képzeletem varázsa játszik velem. Azért tart itt, hogy való alapja legyen, amire építhessen. Épít is már, gyors a keze, hamarosan készül munkája. Benne vagyok a régi elmúlt századok regényes világában, mikor még sokat számított a vadászatban a bátorság, ügyesség, mikor még nem dívott a golyóbis, hanem a nyíl, gerely, foktos. Bevitt e letűnt korba képzeletem, lovaggá avat hirtelenében s elragad ez őserdő vadvilágába. Odavarázsol egy nagyobb árnyéknak, kákacsomónak bozontos nagy fejet, füleket, lábakat, azután kezembe nyújtja a gerelyt, rohanó lépésbe késztet állni, hogy megküzdjek a vadkannal. Ám ettől megmentett egy hatalmas kurjantás a túlsó oldalról, mire elszállt a kép, összeomlott, mit a képzelet épített. Ott találtam magam a szittyószálak között, csaknem térdig az iszapba merülve, közelemben harsogott a csősz éktelen lármája. Kilábaltam a kátyúból s mentem lejebb, a füzes felé. Hirtelen megüti fülemet valami zizegés , megtorpan a lábam, hallgatódzom. Balkéz felől jár valami állat a nádban. A gyakorlott fül hamar meg tudja különböztetni a neszt, mely a nádban ettől vagy attól a vadtól származik. Fölismertem magam is rögtön, hogy szarvas törtet, de a nagyobb biztonság okáért mégis a nád mellé húzódtam, várva a történendőket. Az ember könnyen csalódhatik, hamar tévedhet s az elhamarkodás, a min magunkba vetett túlságos bizalom gyakran megboszulja magát. Már láttam mozogni a nádat, de az állat még nem mutatkozott. A nádszálak mozgása teljesen elárulta a nagy állatot, a szarvast. Kilépett a kaszálóra. Fölséges jelenség volt: egy hatalmas agancsos, úgy 16-os szemre, vagy 25 lépésre hozzám. A vén bika nagyon szereti a magányt, mindig egyedül jár. A tehenek elmosódott körvonalai feljebbről tűntek szemeim elé. Megbámultam a vén basát s azután osonva tovább igyekeztem arra a főárra gondolva, kinek golyója ezt a szívet is át fogja nemsokára járni; de az éber basa hamar gyanakodott, rám szegezte tekintetét s azután nagyot szökve visszarontott a nádasba. Beértem a füzesbe. Rám borult a lombok sátora, sötétben voltam. Egy váltó mellé álltam, nekitámaszkodva . Az emberevésről. Sötét vonás az emberi művelődés történetében, hogy a teremtés koronája ráéhezik testvérére is, mit a ragadozó farkas sem tesz meg, megcselekedtek a római hódítás előtt a régi brittek. Szent Jeromos pedig azt írja, hogy talált Galliában néptörzsre, amely emberhúst evett, noha voltak nyájai. Mexikóban a spanyolok szüntették meg azt az emberietlen szokást, mely szerint az őslakosság vallási ünnepein emberáldozatokat tett és azok húsát el is fogyasztotta, hogy kárba ne menjen, panaszkodtak azonban, hogy a spanyolok bőre az övékhez képest szép fehér ugyan, de a húsuk keserű. Egy új-zélandi főnök is azt mondta, hogy a dohány, meg a pálinka élvezhetetlenné teszi az emberi