Turista, 1968 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1968-10-01 / 10. szám
Csobban a sima víz, az evezőlapát nesztesen fodrozza végig, a koraőszi szellőben hajladozik a nád. Tenyérnyi sulyomlevélen apró béka napozik s hogy a csónak odaér, fejest ugrik a vízbe. Átkiáltottam a „szárazföldről” a kicsi szigetre. — Rafás bácsi, hahó! Vagyunk! Finom füle meghallja nemcsak a harsány kiáltást, hanem a halk madárpityegést is, kidugja fejét a kunyhó előtt bókoló nád közül, eligazítja varsáit s megindul felénk a szárazföldi kikötőbe, Csepel-szigetére. S bár nyolcvan esztendő barázdálja szép, öreg arcát, karja még most is bírja a lapát forgatását. Biztos ívvel kanyarodik hozzánk, köti ladikját a rúdhoz. A ladikot, amely vele csaknem egykorú, s amelynek utódait egy másik Rafásrokon — a Károly — készítgeti remekbe ma is, Ráckevén. Régi jóbarátom Rafás Máté bácsi, időnként megmeglátogatjuk nagy magányában a szigetszentmár-toni Dunasoron, virágos kertek és egyre szaporodó hétvégi házacskák lassan faluvá tömörülő üdülőtelepén. A telepen ő az őslakos, az állandó lakó. Mosolygós kis feleségét, az áldottlelkű Júlia asszonyt három éve vesztette el s azóta alig találja helyét Rafás bácsi, emberek közé is ritkán jár, már csak negyven varsájával vesződik. Ennyit szabad kitennie hetenkint. A varsák jelentik neki, a tiszteletbeli halászmesternek, a kenyeret. Tiszteletbeli, mert nyugdíj helyett joga van varsázni kis öblöcskéjében s a varsák fogását ellenőr szemrevételezése mellett üríteni ki. A kicsi sziget, amelyen kunyhó árvult egyedül évtizedekig, Sólyom-sziget néven van bejegyezve a Soroksári Duna térképébe, de senki sem ismeri így. Rafás-sziget a kis sziget neve bizony! Düledező halászkunyhó Rafás bácsi szerszámkamrája; ma is jobban kedveli ezt, mint odaát, a szigeten épült kertes szép házát, amelyet pedig fiai ajándékoztak neki. A szigetszentmártoni tanács ugyan ígérgette neki, hogy megmenti a kunyhót, halászmúzeummá hagyja, de ez nyilván csak ígéret marad mindaddig, amíg egyszer a vén — s a Duna partján ma már igen ritka — halászkunyhót egyszer el nem dönti az árvíz, vagy a szél. Bafás bácsi sohasem vitatkozik a hatóságokkal, ebbe is belenyugodott. Hetek telnek bele, amíg átlépi a falu határát, pedig itt van az alig ötszáz méterre tőle. De éppen ez a belső ötszáz méter az ő sétakörzete évtizedek óta s jobbadán akkor lépi át, ha télen fiaihoz látogat, híres halászokhoz, a Körösökre. A vizet ő el nem hagyja. Persze, a sör, az más. Sör mellett üldögélünk Rafás bácsival a halászcsárda udvarán, mindenki szereti, oly törzsökös fa ő itt, akár a fehértörzsű nyár fölöttünk. Csak kissé hallgatagabb, mert a nyárfa örökké beszédes, Rafás bácsi meg hosszúkat hallgat, amióta egyedül maradt. Osztrák— magyar tengerész éveit is — nyolc évet az Adrián — akkor mesélte el hosszan s összefüggően, amikor még Juli néni várta ebéddel. De mi így, hallgatagon is jelesül értjük egymást. Hárman csendesgélünk tehát s csak később szólal meg benne a bánat: kis szigetén nem egyedüli úr már, körülötte is megszaporodtak a hétvégi házacskák. Először csak kettő épült, ma már tucatnyi van. Elmúltak a csendes szemlélődés, nyugalmas hálóvetés évei, pedig tudott még házi kakukkal is váltani szót, ha az leszólt hozzá a tölgyfa ágáról. Gyümölcsfái is megöregedtek, alig néhány savanyú alma pottyan a szigeti fáról. Az őszi szél megborzolja a vizet, rázza a sárga leveleket a parti útszegély nyárfáiról. Megindulunk a végtelenbe kanyargó út mentén a Duna-töltés mellett Ráckeve felé. Olyan ez, mint egy virágos „esplanád” valamely tóparti fürdőhelyen. Palicson láttam egyszer hasonlót, Szabadka mellett. Aki tavasszal járt itt utoljára, őszre újabb meglepetéseket talál: megannyi szívvel épített, szeretettel körülvirágzott színes házacskát, kék, sárga, piros erkélyeket, zöld ablaktáblákat, szalonnasütő helyeket. A helyenkénti dudva és ápolatlanság már szinte sértő ebben az üdítő környezetben. Nicsak: már bolt és presszó is nyílt a fák között, a lacházi komp közelében, az örökké szorgalmas Tóth Sándorék az alapítók s nyilván helyesen tették, nyáron sok volt a vendég, az egész család munkába állott. És volt vendége a túlparton a lacházi csárdának is, aki pedig odalenn a tassi zsilipnél érdeklődne, milyen volt a termés a tassi csárdában, az se kapna keserű választ. Néhány esztendő alatt kivirult a Soroksári Duna mindkét partja. Sétáltál-e már part hoszszában, kedves útitársam, a Csepel-sziget véget nem érő üdülőhelyei mellett, üldögéltél-e szomorúfüzek árnyékában a víz zöld tükrét bámulván, ballagtál-e töltés magasában, ahonnan úgy pillanthatod körül ezt az őszi tájat, mintha hegytetőn lennél? A tájat amely a monda szerint Árpád sátrait látta meg s a gyöngefüvű rétet őrizte, amelyen a fejedelem ménese, nyája, hersegtette a finom füvet. A táj ligeteit, ahol a tízméteres kupac már óriási hegy s a ligetek peremén szőlők s gyümölcsösök illatoztak, új életre kelvén a múltszázadi filokszéra-járvány után. Ultéle nyári vasárnap a Kis-Dunaág ingó-lengő hajójára, hogy lassított felvételként vonuljon el előtted a halászkunyhókkal, csárdákkal, üdülőházakkal népesült, ártéri erdőkkel zöldelő, hegyes tornyokat villantó, náddal, sólyommal bélelt partszegély? Emitt ez fehér tükre illan a fák között, amott az Alföld kukoricatengere nyúlik a partig s ugrik a nyúl belőle. Bánatos horgász üldögél kicsi pallóján s dühödten rántja föl zsinórját, ha tapintatlan motoros kavarja visszhangzó zajjal a habot. A töltésen motorkerékpár rohan Ráckeve felé, nyilván, hogy lásson még valamit a kajakversenyből. Láttad-e már Ráckevén a Beatrix királyné kőmívesei kezével alkotott gótikus rácz-templomot? Beszélgettél-e Makádon a két öreg kováccsal s fényképezted-e szomszédságukban a múzeumba kívánkozó utolsó, füstös náddal bélelt szabadkéményt is? Oktattak-e nádtetőrakásra Szigetbecsén? Bepillantottál-e Lórév ortodox templomába tömjénfüstös ünnepen s tartottak-e neked sustorgó pletykálkodást Szigetcsépen arról, hogy szerb férfi vett feleségül sváb leányt? Láttál-e cigányokat teknőt vájni avatag fűzfából a Silling-erdő szúnyog járta mocsarai mellett? Pillantottál-e a szigetújfalusi ártéri erdőből az Ercsibe s botlott-e meg lábad ősi kolostor gótikus kövébe a kompkikötő partján? ősz lesz lassan. Becsukódnak a Soroksári Duna hétvégi házainak szemei, elhalkul a bőgő motorcsónak, a szomorúfűz még lejjebb ereszti ágait és Rafás bácsi körül is egyre kevesebb a vendég. Ül Tóthéknál és onnan is a vizet nézi. Örökké a vizet nézi s hogy a szigeten másutt mi történik — ahogy itt én most sorra elkérdeztem kedves olvasómtól — csak hallomásból tudja. A hegyek, turistaéletünk szebbik fele. A párás csúcsok, a havasi pázsitok, a méla kolompszó a Vrátna fölött, a Gerecse mészkövébe rovátkolt évkönyv-óriás, lila, csarab-erdő a Fabova tetején. De, lám, aki szereti, annak a Csepel-sziget is éppen olyan szép. A sziget, a nyugalom, a táguló tekintet, a vízi ligetek, ártéri erdők, szótalan halászok országa. Magyarország gyűrűjén az egyik smaragd: Szombathy Viktor 8