Turista, 1968 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
zt hiszem, hogy a túróslepény miatt végződött olyan ostoba módon a kirándulásom. Vagy talán azért, mert megfeledkeztem róla, hogy tejfelszínű ködben nem csak a szürkeszamár szokott eltűnni, alkalmasint ugyanúgy járhat egy fehérre festett autó. Vadlibaszó neszezte akkor a dérlepte pusztákat és hajnal óta jártam utánuk a vásárhelyi rétek semmiből induló, végtelenbe vesző úttalan útjait. Szeretem az őszi ludak zsivalygását, távoli tájakról, furcsa, ismeretlen, idegen világról szól ez a madárbeszéd. Hangjukban él még az északi nyár, mely legrövidebb, de talán legpompásabb nyara a kerek nagyvilágnak. Szárnyuk zizegése olyan, mint a tundrák felfokozott életlüktetése, hiszen ott fenn alig két hónapig tart a hómentes időszak és csupán néhány héten át nyílhat a virág, épül a fészek, ébred a vastag pehelybe ágyazott madártojások bontakozó, új élete. E hatvan napból kell még időt szakítani a vedlésre, fiókanevelésre, hogy mire nyár utolján megint hófüggönybe takarózik a Sarkvidék, már útrakészen álljanak az északi vándorok. Napok óta tartó, sűrű, gomolygó köd ülte meg a pusztát, amikor elindultam megkeresni a Jeges-tengerről érkező vadlibákat. Pompás élményígérete van az ilyen céltalan bolyongásnak. Az ember megy, bandukol a ködhomályba burkolt réten, körülötte a semmi, csak legfeljebb felugró nyúl, vagy közelébe tévedő, lármás vadlibaék villant néha az útjába gyorsan tovatűnő, sejtelmes árnyakat. Nagy helyismeret biztonságában sajátos varázsa van az ilyen pusztázásnak, csak nagyon kell vigyázni tájékozódásra, tszonöt év óta ismerjük már egymást a pusztaszéli Fehértóval és talán ez a sokéves múlt magyarázza a könynyelműségemet. Mert amikor az egésznapos fázás, libaváró üldögélés után engedtem a természetvédelmi őr unszolásának, ezzel feladtam a síkvidéki ködbenjárás egyik alapszabályát, hogy: ne menj addig világosságra, ne nézz lámpafénybe, amíg határozott támpontok nem segítik a további tájékozódásodat. Ha fényből lép ki az ember a sűrű ködbe, iránytartó képessége erősen letompul, nagyon könnyen összezavarodik. Az őrnél azonban meleg szoba várt rám, búboskemence simogató, lágy melegével. Doromboló macska a kuckó padkáján, pislákoló petróleumfény, végtelen nagy béke, időtlen nyugalom a kis roskatag tanyaház magánosságában s az asztalon tarka kendőben melengetett, kemencéből frissen kikerült túróslepény. Ilyen kísértéseknek egyszerűen lehetetlen ellenállni. Toronyiránt megcéloztuk hát a hívogató ablakszemet. Amikor félóra múltával újra elindultam, még el sem tudtam volna képzelni, hogy utat téveszthetek. A tanya sarkától két fa között pontosan északnyugatnak indulva, nyílegyenes vonaltartással néhány száz méter után el kell érnem a Fehértó túlsó partján, valahol a birkalegelőn hátrahagyott autót. Féllábszárig érő vizet gázoltam a tómederben. Már a közepe táján jártam, amikor hátam mögött a partról utánamhangzott a kiáltás: Nem jó az irány, kissé balra kell tartani... még balrább ... Szememben még ott vibrált a lámpafény, fenntartás nélkül engedtem hát azútmutatásnak. Sajnos túlságosan is engedtem. Csak amikor már nagyon sokáig nem találkoztam a túlsó parttal, és az éjjelező lúbcsapatok is egymás után robajtottak fel előttem, akkor eszméltem rá, hogy a tavat nem keresztbe, hanem hosszába taposom. Újabb irányváltoztatás — ezúttal már lassacskán viszszatérő tájékozódóképességemre hallgatva — és így nemsokára szerencsésen bele is ütközöm a túlsó partba. De vajon melyik pontján a három kilométeres északi partszakasznak? Köd-köd az egész világ, egyetlen füstté vált semmiség. Úgy érzem, időtlen időkig mehetnék benne, mérhetetlenül nagy távolságokon át, pedig , tudom, hogy csupán néhányszáz méteres körzetben kell rejtőzködni az autónak, erre induljak? Jobbra, balra, egyenesen? Ilyen érzés lehet az űrutasok súlytalansága, beterítem az esőkabátot, rátelepedek. Háromféle lehetőség áll előttem. Ha visszaindulok, a tó délnyugati sarkából idehallatszó libalárma után és az északi partszakasz szögéből valahogy be tudok tájolódni a tanya irányába s remélhetőleg hamarosan a lámpafény is átszivárog majd a ködfüggönyön. A tanya sarkától újra elölről kezdhetném az autókeresést, de hát kinek volna kedve még kétszer végiggázolni a tavat, az igen valószínű gumicsizma-merülés beleszámításával. Ha a partvonaltól egyenesen északnak tartva keresztbe vágom a rétet, mindenképpen bele kell ütköznöm a kövesútba. Ott már a legközelebbi kilométerkő számáról pontosan megtudhatom, hogy hol vagyok. Az autó a 21-es kő magasságában áll valahol benn a réten. Ettől az útjelzőtől már könnyebben kereshetem. A harmadik megoldás tűnik a legkalandosabbnak, de kis szerencsével ez vezethet leggyorsabban eredményre, ezért hát ennél maradok. Egyre táguló körökben kezdek körbejárni, remélve, hogy így előbb-utóbb a közvetlen közelben sejtett kocsiba ütközöm. A negyedik vagy ötödik karika után azonban elveszítem egyetlen támpontomat, a tópart vonalát. Azután váratlanul árok akad az utamba. Mögötte valami fehérség. A kövesút! Lehetséges ez? Hiszen pontosan az ellenkező irányba igyekeztem. No mindegy, ha már itt vagyunk, keressük meg a legközelebbi számozott kilométerkövet. Végre ezúttal szerencsém van: ötven-hatvan lépés után éppen a huszonegyesnek ütközöm. Egy ideig üldögélek a kőnek támaszkodva, azután lassan, vigyázva visszafelé kezdem a körözést. Autót ugyan most sem találok, de újra viszontlátom helyette a tavat. Nevessek, vagy boszszankodjak? Indulás vissza északnak, ötven, hatvan, nyolcvan lépés ... mintha valami fehéredne ebben a nagy fehérségben. Három lépésre áll előttem az autó! Vége hát az egyre aggasztóbbá váló bolyongásnak. Most pedig hirtelen rámnehezedik a befejezett kirándulások jól ismert búcsúnosztalgiája. Holnap már gyárkéményszag, város, lárma, íróasztal. Hogyan is lehetne élni, dolgozni benne, ha időnként nem lennének ilyen időtteret lerázó, barangolások. Valahol messze mögöttem újabb libacsapat érkezik. Jajongva köröznek leszállóhelyet keresve, azután végre valahol földet érnek. Lassan elcsendesedik a lúdzsivaly, és borzasztó nagy, üres csend marad utána. Fenn a magasban szél mozdítja a felhőket és az alvó pusztát ezüstbe álmodja a telihold ... Szöveg és kép dr. Sterbetz István 22