Turista, 1968 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1968-11-01 / 11. szám

zt hiszem, hogy a tú­róslepény miatt vég­ződött olyan ostoba módon a kirándulásom. Vagy talán azért, mert megfeledkeztem róla, hogy tejfelszínű ködben nem csak a szürkeszamár szokott eltűnni, alkalmasint ugyan­úgy járhat egy fehérre fes­tett autó. Vadlibaszó neszezte ak­kor a dérlepte pusztákat és hajnal óta jártam utánuk a vásárhelyi rétek semmiből induló, végtelenbe vesző úttalan útjait. Szeretem az őszi ludak zsivalygását, tá­voli tájakról, furcsa, isme­retlen, idegen világról szól ez a madárbeszéd. Hang­jukban él még az északi nyár, mely legrövidebb, de talán legpompásabb nyara a kerek nagyvilágnak. Szárnyuk zizegése olyan, mint a tundrák felfokozott életlüktetése, hiszen ott fenn alig két hónapig tart a hómentes időszak és csu­pán néhány héten át nyíl­hat a virág, épül a fészek, ébred a vastag pehelybe ágyazott madártojások bon­takozó, új élete. E hatvan napból kell még időt szakí­tani a vedlésre, fiókaneve­lésre, hogy mire nyár utol­ján megint hófüggönybe takarózik a Sarkvidék, már útrakészen álljanak az északi vándorok. Napok óta tartó, sűrű, gomolygó köd ülte meg a pusztát, amikor elindultam megkeresni a Jeges-tenger­ről érkező vadlibákat. Pom­pás élményígérete van az ilyen céltalan bolyongás­nak. Az ember megy, ban­dukol a ködhomályba bur­kolt réten, körülötte a semmi, csak legfeljebb fel­ugró nyúl, vagy közelébe tévedő, lármás vadlibaék villant néha az útjába gyorsan tovatűnő, sejtel­mes árnyakat. Nagy helyis­meret biztonságában sajá­tos varázsa van az ilyen pusztázásnak, csak nagyon kell vigyázni tájékozódásra, tszonöt év óta is­­­­merjük már egymást a pusztaszéli Fehér­tóval és talán ez a sokéves múlt magyarázza a köny­­nyelműségemet. Mert ami­kor az egésznapos fázás, libaváró üldögélés után en­gedtem a természetvédelmi őr unszolásának, ezzel fel­adtam a síkvidéki ködben­­járás egyik alapszabályát, hogy: ne menj addig vi­lágosságra, ne nézz lámpa­fénybe, amíg határozott támpontok nem segítik a további tájékozódásodat. Ha fényből lép ki az em­ber a sűrű ködbe, irány­tartó képessége erősen le­tompul, nagyon könnyen összezavarodik. Az őrnél azonban meleg szoba várt rám, búboskemence simo­gató, lágy melegével. Do­romboló macska a kuckó padkáján, pislákoló petró­leumfény, végtelen nagy béke, időtlen nyugalom a kis roskatag tanyaház ma­gánosságában s az asztalon tarka kendőben melenge­tett, kemencéből frissen kikerült túróslepény. Ilyen kísértéseknek egyszerűen lehetetlen ellenállni. To­ronyiránt megcéloztuk hát a hívogató ablakszemet. Amikor félóra múltával újra elindultam, még el sem tudtam volna képzelni, hogy utat téveszthetek. A tanya sarkától két fa kö­zött pontosan északnyugat­nak indulva, nyílegyenes vonal­tartással néhány száz méter után el kell érnem a Fehértó túlsó partján, vala­hol a birkalegelőn hátraha­gyott autót. Féllábszárig érő vizet gázoltam a tóme­derben. Már a közepe tá­ján jártam, amikor hátam mögött a partról utánam­­hangzott a kiáltás: Nem jó az irány, kissé balra kell tartani... még balrább ... Szememben még ott vib­rált a lámpafény, fenntartás nélkül engedtem hát az­­út­mutatásnak. Sajnos túlsá­gosan is engedtem. Csak amikor már nagyon sokáig nem találkoztam a túlsó parttal, és az éjjelező lúb­­csapatok is egymás után robajtottak fel előttem, ak­kor eszméltem rá, hogy a tavat nem keresztbe, ha­nem hosszába taposom. Újabb irányváltoztatás — ezúttal már lassacskán visz­­szatérő tájékozódóképessé­gemre hallgatva — és így nemsokára szerencsésen bele is ütközöm a túlsó partba. De vajon melyik pontján a három kilométe­res északi partszakasznak? Köd-köd az egész világ, egyetlen füstté vált sem­miség. Úgy érzem, időtlen időkig mehetnék benne, mérhetetlenül nagy távol­ságokon át, pedig , tudom, hogy csupán néhányszáz méteres körzetben kell rej­tőzködni az autónak, erre induljak? Jobb­ra, balra, egyene­sen? Ilyen érzés le­het az űrutasok súlytalan­sága, beterítem az esőka­bátot, rátelepedek. Három­féle lehetőség áll előttem. Ha visszaindulok, a tó dél­nyugati sarkából idehallat­szó libalárma után és a­z északi partszakasz szögé­ből valahogy be tudok tájolódni a tanya irá­nyába s remélhetőleg ha­marosan a lámpafény is átszivárog majd a ködfüggönyön. A tanya sar­kától újra elölről kezdhet­ném az autókeresést, de hát kinek volna kedve még kétszer végiggázolni a tavat, az igen valószínű gumi­csizma-merülés beleszámí­tásával. Ha a partvonaltól egyenesen északnak tartva keresztbe vágom a rétet, mindenképpen bele kell üt­köznöm a kövesútba. Ott már a legközelebbi kilomé­terkő számáról pontosan megtudhatom, hogy hol va­gyok. Az autó a 21-es kő magasságában áll valahol benn a réten. Ettől az út­jelzőtől­­ már könnyebben kereshetem. A harmadik megoldás tűnik a legkalan­­dosabbnak, de kis szeren­csével ez vezethet leggyor­sabban eredményre, ezért hát ennél maradok. Egyre táguló körökben kezdek körbejárni, remélve, hogy így előbb-utóbb a közvet­len közelben sejtett kocsiba ütközöm. A negyedik vagy ötödik karika után azon­ban elveszítem egyetlen támpontomat, a tópart vo­nalát. Azután váratlanul árok akad az utamba. Mö­götte valami fehérség. A kövesút! Lehetséges ez? Hi­szen pontosan az ellenkező irányba igyekeztem. No mindegy, ha már itt va­gyunk, keressük meg a leg­­közelebbi számozott kilo­méterkövet. Végre ezúttal szerencsém van: ötven-hat­­van lépés után éppen a hu­szonegyesnek ütközöm. Egy ideig üldögélek a kőnek tá­maszkodva, azután lassan, vigyázva visszafelé kezdem a körözést. Autót ugyan most sem találok, de újra viszontlátom helyette a ta­vat. Nevessek, vagy bosz­­szankodjak? Indulás vissza északnak, ötven, hatvan, n­yolcvan lépés ... mintha valami fehéredne ebben a nagy fehérségben. Három lépésre áll előttem az autó! Vége hát az egyre ag­­gasztóbbá váló bolyongás­nak. Most pedig hirtelen rámnehezedik a befejezett kirándulások jól ismert bú­csúnosztalgiája. Holnap már gyárkéményszag, vá­ros, lárma, íróasztal. Ho­gyan is lehetne élni, dol­gozni benne, ha időnként nem lennének ilyen időt­­teret lerázó, barangolások. Valahol messze mögöttem újabb libacsapat érkezik. Jajongva köröznek leszál­lóhelyet keresve, azután végre valahol földet érnek. Lassan elcsendesedik a lúdzsivaly, és borzasztó nagy, üres csend marad utána. Fenn a magasban szél mozdítja a felhőket és az alvó pusztát ezüstbe álmod­ja a telihold ... Szöveg és kép dr. Sterbetz István 22

Next