Természet Világa, 1998 (129. évfolyam, 1-12. szám)

1998-08-01 / 8. szám

A már említett amerikai szatellit informá­ciói alapján tudjuk, hogy a folyamatos erdő­égetés során kibocsátott füst mennyisége na­gyobb, mint amely Délkelet-Ázsiában páni­kot keltett 1997 szeptemberében. A nagyrészt ugyancsak illegális „kincskere­sők” és aranyásók (a garimpek­ok) elsősor­ban a vizet szennyezik, de hatalmas károkat okoznak az őserdő élővilágában, valamint az őslakos indiánok közösségeiben is. Erre vo­natkozóan is vannak számszerű adatok. Bra­zília legészakibb szövetségi államai, Roraima őserdeinek talaja rejti valószínűleg a legna­gyobb aranykincset az Amazonas medencéjé­ben. Ez a terület ma az ianomami indiánok ősi földje. A mintegy 2000 őslakos mellé az utóbbi években több mint 30 000 illegális aranyásó „települt”. Évente átlag 20 tonna higannyal szennyezik, a Rio Negro mellékfo­lyóinak vizét. Az aranyszemcsék kinyerése a kimosott földből ugyanis higany segítségével történik. Az illegális aranyásók száma egész Amazoniában nagyságrendekkel nagyobb. Hogy pontosan hányan vannak, az szinte fel­becsülhetetlen, már csak azért is, mert az Amazonas medencéjének teljes területén te­vékenykednek, tehát a Brazíliával határos szomszéd országokban is. (Számuk a hivata­los adatok értékelése alapján kb. 300 000). Nem ismert a kábítószer-ültetvényesek, - gyártók és -forgalmazók pontos száma sem. Az ő tevékenységük szintén pusztítja az őser­dő világát, hiszen az illegális ültetvényeket az erdő rejti el. Minél zártabb, minél érintetle­nebb, annál jobban megfelel a célnak. Joggal vetődik fel a kérdés, miért nem tesznek a hatóságok valamit e mérhetetlen pusztítás ellen. Nos, a válasz meglehetősen prózai. A brazil természetvédelmi hatóság, az EMBRAPA az 5,1 millió négyzetkilométeres amazóniai területen 275 fős ellenőrző szak­­személyzettel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy egy-egy ellenőr átlag 18 500 négyzetki­lométeres terület „gazdája”. Sem utak, sem megfelelő infrastruktúra nincs errefelé, olyan felszerelés és anyagi háttér segíti csak mun­kájukat, amilyennel mifelénk is rendelkeznek az állami hivatalnokok. Az ő tevékenységü­ket ugyan támogatja a hadsereg, valamint számos civil szervezet is, ám mindez roppant kevés a meglévő problémák megoldására. Kik és miért pusztítják az őserdőt? Ha a brazilok a gondok orvoslására, a mérhe­tetlen pusztítás megfékezésére törekszenek, először azt kell megvizsgálniuk, kik és milyen célból irtották, illetve irtják az erdőt. A folya­matnak évszázados történelme van. A gyar­matosítás kezdetén, a 16-17. században a trópusi nemes fák vonzották a hódítókat. A nagy folyamon felfelé hajózva, a számukra el­érhető helyeken vágták ki az értékes nyers­anyagot. Amazónia hosszú évszázadokon ke­resztül nem jelentett mást a gyarmatosítók számára, mint kiapadhatatlan épület- és bútorfaforrást. Jelentőségét bizonyítja, hogy az egész hatalmas országot egy fafajról, a bra­ziliáról nevezték el. Sikerült is szinte teljesen kipusztítani eredeti termőhelyén. Az igazi, nagy változások a gumikorszak bekövetkez­tével, századunk elején kezdődtek. A nyers­gumi, a kaucsuk, a segingeria (Hevea brasilien­­sis) nevű fa tejnedvéből nyerhető. E növény amazóniai bennszülött. Mindenütt előfordul a hatalmas folyamrendszer területén. Az ős­erdő jellegéből fakadóan ezek a fák egymás­tól 100-200 méternyire találhatók azokban az erdőkben, ahol gyakoriak. Máshol még többet kell gyalogolni, hogy egy-egy gumifára találjon az ide látogató. A mi erdeinkkel el­lentétben, az amazóniai őserdők nagyon gaz­dagok erdőalkotó fafajokban, hihetetlenül nagy a biodiverzitás. Ezért az erdőben az azonos fafajok egyedei sokkal ritkábban for­dulnak elő, egymástól viszonylag nagy távol­ságra vannak. Ez az erdő sorsának alakulásá­ban azért volt fontos, mert a gumifa tejnedve a kaucsukgyűjtők a caboc­ók embertelen kö­rülmények között végzett munkája eredmé­nyeként került a nagy gyűjtőhelyekre, első­sorban Manausba. A caboclók mindenhová eljutottak a folyamrendszer területén, ahová vízi úton el lehetett jutni. Működési területü­kön számba vették a gumifákat és a begyűj­tött nyersanyagot ugyancsak vízi úton szállí­tották a feldolgozó központba. Minden cabo­­cló valóságos ösvénylabirintust volt kénytelen kialakítani a területén, hogy minden egyes gumifát rendszeresen fel tudjon keresni. Ek­kor vette kezdetét az őserdő rendszeres, módszeres pusztítása. Hamar kiderült, hogy bármennyire is olcsó a kaucsuk gyűjtése a caboclók munkájával, sokkal célszerűbbnek látszik az, ha gumifaül­­tetvényeket telepítenek. Erre az angolok jöt­tek rá először. Mivel függetleníteni akarták magukat a brazil nyersgumitól, kicsempész­ték a gumifa palántáit Délkelet-Ázsiába, és a saját trópusi gyarmataikon kezdték a kaucsu­­kot termelni. Sikerült is néhány év alatt tönk­retenniük a brazil piacot. Manaus századunk első évtizedeiben a vi­lág leggazdagabb városa lett. Az élet ugyan négyszer drágább volt itt, mint New Yorkban, de a nyersgumiüzlet hasznából bőven jutott a luxusra. Felépült az európai mintára terve­zett híres Operaház, amelynek minden egyes kövét Európából szállították Brazília közepé­re, és néhány évtizedre Manaus lett a gyé­mántkereskedelem világközpontja. Az amazó­niai nyersgumi kétszer akkora hasznot hozott Manausnak, mint a kávé Sao Paulonak és Rio de Janeironak A harmincas évek elején Ma­lajzia már az amazonasi nyersgumi árának hatodáért árulta saját termékét. A mesés gaz­dagságnak egy csapásra vége szakadt. A nagy gumiüzletből az Egyesült Államok sem akart kimaradni. Henry Ford, a legendás autófeje­delem sikereiről sokat hallottunk, kudarcai­ról azonban kevesebbet. Amikor az angolok az ázsiai földrészre tették át a nyersgumiter­­melés központját, ő úgy gondolta, egyszerűbb és olcsóbb brazíliai ültetvényeken megter­melni a nyersanyagot. Ekkor kezdődött a nagy, összefüggő erdők letarolása. Ford ha­talmas gumifaültetvényeket létesített az őser­dő helyén, a Tapajos-folyó területén. (Molnár Gábor, Amazónia híres leírója is ezen a pro­jektumon dolgozott.) Az ültetvényekből szin­te semmi sem maradt, mert egy levélkártevő a teljes állományt elpusztította. Napjainkban silány marhalegelők és rizsföldek foglalják el az egykori virágzó őserdő helyét. Nem Ford volt azonban a legnagyobbat bukott álmodo­zó, hanem Daniel Ludwig amerikai úr, aki a hatvanas években hatalmas földbirtokot vá­sárolt meg Amapá állam területén. Ültetvé­nyein papírgyártáshoz szükséges cellulózt kí­vánt előállítani a kipusztított őserdő helyén. Egymilliárd dollárt bukott a vállalkozáson. Ma ugyancsak marhalegelő az álmok birtoka. A kudarcok nem vették el a befektetők kedvét, csupán a befektetések tárgya válto­zott. Napjainkban az olcsó marhahús az áhí­tott cél. Amazónia ma a világ marhahúsex­portjának a központja. (Brazília 170 milliós szarvasmarha-állományával második helyen áll a húsexportban, ebből 25-30 millió Ama­­zóniában él.) Olyan világcégek a befektetők, amelyek soha nem foglalkoztak marhahús előállításával, de még mezőgazdasággal sem. A 300 céget felsorakoztató lista élén a Volks­wagen autógyár, a Varig brazil légitársaság (Nagyrészt külföldi tulajdonban van) és az Atlantica Boavista nagy nemzetközi biztosító­­társaság áll. A kör tehát bezárult. Amazónia jövőjét és sorsát nem Brazíliában döntik el, mert ezeket a multinacionális cégeket nem Brazíliából irányítják. Az elmúlt évek tapasz­talata azt bizonyítja, Brazíliától azt várják a terület gazdái, hogy a mindenkori befekteté­sek sikerének biztosítására a feltétlenül szük­séges infrastrukturális fejlesztéseket végezze el, és biztosítsa az olcsó munkaerőt. Ennek eredményeként született a transzamazóniai autóút, valamint az Amazonason felépítendő négy vízi erőmű gigantikus és legalább ennyi­re ostoba terve. Az egykori brazíliai katonai diktatúra mindenesetre belekezdett az esze­lős tervek megvalósításába, amely helyrehoz­hatatlan károkat okozott a természetben, az itt élő embereknek pedig betegséget, nyo­mort és halált jelentett. A most következő adatok, tények és számok csupán a pusztítás mértékének érzékeltetésére szolgálnak. Az első vasútvonal tervét még 1907 és 1912 kö­zött kezdték megvalósítani Rondoniában, Madeira és Mamoré között. A 366 kilométe­res szakasz építése során 6000 ember pusz­tult el maláriában. Ma a vasútvonalnak csak 7 kilométeres szakasza üzemképes. Az utó­dok nem tanultak az esetből. A transzamazó­niai autóút tervét a hetvenes évek elején fo­gadták el, a megvalósítás 1972-ben kezdő­dött. A teljes autóút hoszszát 5000 km hos­szúra tervezték. Ez megfelel a London-New York közötti távolságnak. A malária és más trópusi betegségek, az erdőlakó indiánok tá­madásai vetettek véget a terv befejezésének. Az eredmény mintegy 1000 kilométeres, időnként és szakaszosan járható autóút, több Az Amazonas vízgyűjtőjén találhatók a legnagyobb síkvidéki trópusi esőerdők 349 Természettudományi Közlöny 129. évf. 8. füzet FÖLDRAJZ

Next