Természet Világa, 1998 (129. évfolyam, 1-12. szám)
1998-08-01 / 8. szám
A már említett amerikai szatellit információi alapján tudjuk, hogy a folyamatos erdőégetés során kibocsátott füst mennyisége nagyobb, mint amely Délkelet-Ázsiában pánikot keltett 1997 szeptemberében. A nagyrészt ugyancsak illegális „kincskeresők” és aranyásók (a garimpekok) elsősorban a vizet szennyezik, de hatalmas károkat okoznak az őserdő élővilágában, valamint az őslakos indiánok közösségeiben is. Erre vonatkozóan is vannak számszerű adatok. Brazília legészakibb szövetségi államai, Roraima őserdeinek talaja rejti valószínűleg a legnagyobb aranykincset az Amazonas medencéjében. Ez a terület ma az ianomami indiánok ősi földje. A mintegy 2000 őslakos mellé az utóbbi években több mint 30 000 illegális aranyásó „települt”. Évente átlag 20 tonna higannyal szennyezik, a Rio Negro mellékfolyóinak vizét. Az aranyszemcsék kinyerése a kimosott földből ugyanis higany segítségével történik. Az illegális aranyásók száma egész Amazoniában nagyságrendekkel nagyobb. Hogy pontosan hányan vannak, az szinte felbecsülhetetlen, már csak azért is, mert az Amazonas medencéjének teljes területén tevékenykednek, tehát a Brazíliával határos szomszéd országokban is. (Számuk a hivatalos adatok értékelése alapján kb. 300 000). Nem ismert a kábítószer-ültetvényesek, - gyártók és -forgalmazók pontos száma sem. Az ő tevékenységük szintén pusztítja az őserdő világát, hiszen az illegális ültetvényeket az erdő rejti el. Minél zártabb, minél érintetlenebb, annál jobban megfelel a célnak. Joggal vetődik fel a kérdés, miért nem tesznek a hatóságok valamit e mérhetetlen pusztítás ellen. Nos, a válasz meglehetősen prózai. A brazil természetvédelmi hatóság, az EMBRAPA az 5,1 millió négyzetkilométeres amazóniai területen 275 fős ellenőrző szakszemélyzettel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy egy-egy ellenőr átlag 18 500 négyzetkilométeres terület „gazdája”. Sem utak, sem megfelelő infrastruktúra nincs errefelé, olyan felszerelés és anyagi háttér segíti csak munkájukat, amilyennel mifelénk is rendelkeznek az állami hivatalnokok. Az ő tevékenységüket ugyan támogatja a hadsereg, valamint számos civil szervezet is, ám mindez roppant kevés a meglévő problémák megoldására. Kik és miért pusztítják az őserdőt? Ha a brazilok a gondok orvoslására, a mérhetetlen pusztítás megfékezésére törekszenek, először azt kell megvizsgálniuk, kik és milyen célból irtották, illetve irtják az erdőt. A folyamatnak évszázados történelme van. A gyarmatosítás kezdetén, a 16-17. században a trópusi nemes fák vonzották a hódítókat. A nagy folyamon felfelé hajózva, a számukra elérhető helyeken vágták ki az értékes nyersanyagot. Amazónia hosszú évszázadokon keresztül nem jelentett mást a gyarmatosítók számára, mint kiapadhatatlan épület- és bútorfaforrást. Jelentőségét bizonyítja, hogy az egész hatalmas országot egy fafajról, a braziliáról nevezték el. Sikerült is szinte teljesen kipusztítani eredeti termőhelyén. Az igazi, nagy változások a gumikorszak bekövetkeztével, századunk elején kezdődtek. A nyersgumi, a kaucsuk, a segingeria (Hevea brasiliensis) nevű fa tejnedvéből nyerhető. E növény amazóniai bennszülött. Mindenütt előfordul a hatalmas folyamrendszer területén. Az őserdő jellegéből fakadóan ezek a fák egymástól 100-200 méternyire találhatók azokban az erdőkben, ahol gyakoriak. Máshol még többet kell gyalogolni, hogy egy-egy gumifára találjon az ide látogató. A mi erdeinkkel ellentétben, az amazóniai őserdők nagyon gazdagok erdőalkotó fafajokban, hihetetlenül nagy a biodiverzitás. Ezért az erdőben az azonos fafajok egyedei sokkal ritkábban fordulnak elő, egymástól viszonylag nagy távolságra vannak. Ez az erdő sorsának alakulásában azért volt fontos, mert a gumifa tejnedve a kaucsukgyűjtők a cabocók embertelen körülmények között végzett munkája eredményeként került a nagy gyűjtőhelyekre, elsősorban Manausba. A caboclók mindenhová eljutottak a folyamrendszer területén, ahová vízi úton el lehetett jutni. Működési területükön számba vették a gumifákat és a begyűjtött nyersanyagot ugyancsak vízi úton szállították a feldolgozó központba. Minden cabocló valóságos ösvénylabirintust volt kénytelen kialakítani a területén, hogy minden egyes gumifát rendszeresen fel tudjon keresni. Ekkor vette kezdetét az őserdő rendszeres, módszeres pusztítása. Hamar kiderült, hogy bármennyire is olcsó a kaucsuk gyűjtése a caboclók munkájával, sokkal célszerűbbnek látszik az, ha gumifaültetvényeket telepítenek. Erre az angolok jöttek rá először. Mivel függetleníteni akarták magukat a brazil nyersgumitól, kicsempészték a gumifa palántáit Délkelet-Ázsiába, és a saját trópusi gyarmataikon kezdték a kaucsukot termelni. Sikerült is néhány év alatt tönkretenniük a brazil piacot. Manaus századunk első évtizedeiben a világ leggazdagabb városa lett. Az élet ugyan négyszer drágább volt itt, mint New Yorkban, de a nyersgumiüzlet hasznából bőven jutott a luxusra. Felépült az európai mintára tervezett híres Operaház, amelynek minden egyes kövét Európából szállították Brazília közepére, és néhány évtizedre Manaus lett a gyémántkereskedelem világközpontja. Az amazóniai nyersgumi kétszer akkora hasznot hozott Manausnak, mint a kávé Sao Paulonak és Rio de Janeironak A harmincas évek elején Malajzia már az amazonasi nyersgumi árának hatodáért árulta saját termékét. A mesés gazdagságnak egy csapásra vége szakadt. A nagy gumiüzletből az Egyesült Államok sem akart kimaradni. Henry Ford, a legendás autófejedelem sikereiről sokat hallottunk, kudarcairól azonban kevesebbet. Amikor az angolok az ázsiai földrészre tették át a nyersgumitermelés központját, ő úgy gondolta, egyszerűbb és olcsóbb brazíliai ültetvényeken megtermelni a nyersanyagot. Ekkor kezdődött a nagy, összefüggő erdők letarolása. Ford hatalmas gumifaültetvényeket létesített az őserdő helyén, a Tapajos-folyó területén. (Molnár Gábor, Amazónia híres leírója is ezen a projektumon dolgozott.) Az ültetvényekből szinte semmi sem maradt, mert egy levélkártevő a teljes állományt elpusztította. Napjainkban silány marhalegelők és rizsföldek foglalják el az egykori virágzó őserdő helyét. Nem Ford volt azonban a legnagyobbat bukott álmodozó, hanem Daniel Ludwig amerikai úr, aki a hatvanas években hatalmas földbirtokot vásárolt meg Amapá állam területén. Ültetvényein papírgyártáshoz szükséges cellulózt kívánt előállítani a kipusztított őserdő helyén. Egymilliárd dollárt bukott a vállalkozáson. Ma ugyancsak marhalegelő az álmok birtoka. A kudarcok nem vették el a befektetők kedvét, csupán a befektetések tárgya változott. Napjainkban az olcsó marhahús az áhított cél. Amazónia ma a világ marhahúsexportjának a központja. (Brazília 170 milliós szarvasmarha-állományával második helyen áll a húsexportban, ebből 25-30 millió Amazóniában él.) Olyan világcégek a befektetők, amelyek soha nem foglalkoztak marhahús előállításával, de még mezőgazdasággal sem. A 300 céget felsorakoztató lista élén a Volkswagen autógyár, a Varig brazil légitársaság (Nagyrészt külföldi tulajdonban van) és az Atlantica Boavista nagy nemzetközi biztosítótársaság áll. A kör tehát bezárult. Amazónia jövőjét és sorsát nem Brazíliában döntik el, mert ezeket a multinacionális cégeket nem Brazíliából irányítják. Az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, Brazíliától azt várják a terület gazdái, hogy a mindenkori befektetések sikerének biztosítására a feltétlenül szükséges infrastrukturális fejlesztéseket végezze el, és biztosítsa az olcsó munkaerőt. Ennek eredményeként született a transzamazóniai autóút, valamint az Amazonason felépítendő négy vízi erőmű gigantikus és legalább ennyire ostoba terve. Az egykori brazíliai katonai diktatúra mindenesetre belekezdett az eszelős tervek megvalósításába, amely helyrehozhatatlan károkat okozott a természetben, az itt élő embereknek pedig betegséget, nyomort és halált jelentett. A most következő adatok, tények és számok csupán a pusztítás mértékének érzékeltetésére szolgálnak. Az első vasútvonal tervét még 1907 és 1912 között kezdték megvalósítani Rondoniában, Madeira és Mamoré között. A 366 kilométeres szakasz építése során 6000 ember pusztult el maláriában. Ma a vasútvonalnak csak 7 kilométeres szakasza üzemképes. Az utódok nem tanultak az esetből. A transzamazóniai autóút tervét a hetvenes évek elején fogadták el, a megvalósítás 1972-ben kezdődött. A teljes autóút hoszszát 5000 km hosszúra tervezték. Ez megfelel a London-New York közötti távolságnak. A malária és más trópusi betegségek, az erdőlakó indiánok támadásai vetettek véget a terv befejezésének. Az eredmény mintegy 1000 kilométeres, időnként és szakaszosan járható autóút, több Az Amazonas vízgyűjtőjén találhatók a legnagyobb síkvidéki trópusi esőerdők 349 Természettudományi Közlöny 129. évf. 8. füzet FÖLDRAJZ