Természet Világa, 1998 (129. évfolyam, 1-12. szám)
1998-08-01 / 8. szám
FÖLDRAJZ 350 Természet Világa 1998. augusztus tízezer négyzetkilométernyi kipusztított őserdő, sok ezer halott és nyomorék ember. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején, a katonai diktatúra uralma alatt terv készült Amazónia „kolonializációra”. Az ország északkeleti területeiről, illetőleg külföldről származó telepesekkel akarták benépesíteni a vidéket. Szóba került kínai bevándorlók letelepítése is. A kormányzat 5 millió telepest kívánt Amazóniába küldeni olyan feltételekkel, hogy ingyen kapják a földet (kiirtott vagy felégetendő őserdőterületet), valamint hat hónapi megélhetéshez szükséges segélyt. Az első 5000 brazil család meg is érkezett, letelepítették őket a tervezett transzamazóniai autóút mentén. Három év alatt kiderült, a felégetett erdő helyén a talajok elvesztik termékenységüket, képtelenség védekezni a trópusi betegségek ellen, és az emberek nehezen viselik el a külvilágtól való szinte teljes elzártságot. A kolonializációs terv kudarcba fulladt, de a kiirtott erdőkön ez már nem segített. A leggazdagabb biodiverzitás Amazónia a szárazföldi élővilág változékonyságának leggazdagabb színtere. Az őserdőket (a típusuktól függően) 5-30 000 növényfaj népesíti be. Ezek egy részét még nem is azonosította a tudomány. Mindenesetre az biztos, hogy az eddig itt meghatározott mintegy 30000 növényfaj a Földön előforduló valamennyi növényfaj 10%-a. Amazóniában él a legtöbb madárfaj, itt a legnagyobb a rágcsálók, a főemlősök, a kígyók, az aligátorok, a gyíkok, a békák, az édesvízi halok és az ízeltlábúak változatossága bolygónkon. Nehéz mindezt elképzelni, de a számok itt is segítenek. Amazóniában eddig 324 emlősfajt írtak le, közöttük 58 majomfajt, de ez a szám folyamatosan bővül. A 90-es évek elejétől dolgozik egy zoológuscsoport a Xingu-folyó mentén, illetve a Jan Nemzeti Parkban. Azóta hét új majomfajt, két madárfajt, tucatnyi halat és kétéltűt fedeztek fel. Néhány új növényfaj leírásával is gazdagították a tudományt. Lenyűgöző a halfajok gazdagsága is, 2500-3000-re becsülik számukat, ami az európai halfajok számának 15-szöröse! (Földrészünkön mintegy 200 édesvízi halfaj él.) Érdekes, hogy ez a gazdagság csak az Amazonasra jellemző. A Rio Negro, amely szintén hatalmas folyam, csak 450 halfajjal büszkélkedhet. A különbség a két folyó vizének eltérő minőségéből adódik. Az Amazonas sok hordalékot szállító, melegebb és semlegesebb kémhatású sárgás színű vize tápanyagokban gazdag. A Rio Negro alig szállít lebegtetett tápanyagot, vize savanyú, és sötét színű, élővilága ezért szegényebb. Talán érdemes néhány érdekességet megjegyezni Amazónia élővilágáról. A folyam csendes holtágaiban tenyésző közismert Victoria amazonica óriási levele és virága Amazónia szimbóluma. Ám nem ez a legnagyobb levél a térségben. A Poligonaceae család Coccoloba nevű fája 2,5 méteres leveleket nevel, ezzel viszi el a pálmát. Ha már az óriásoknál tartunk, meg kell említeni Amazónia hves lakóját, a hárpiát, a sasok óriását, a majmok ádáz pusztítóját 97 cm-es magasságával. Itt él földünk legnagyobb békája, a cururu, amely 30 centiméteres, súlya 1 kg. Nem sokkal kisebb a legnagyobb pók, az aranha-caranguejeira, amely 28 centis, tehát férfitenyérnél nagyobb. A legnagyobb pirarucu 3 méteres is lehet, a maga 200 kilójával a tengeri halak között is tekintélyes helyet foglalna el. Mivel húsa kitűnő, az amazóniai halászok egyik kedvenc zsákmánya. Nem csoda, hogy az óriásfolyam egyes szakaszairól már eltűnt. A Titanus gigantus a cincérek családjába tartozó bogár, amely 20 centiméteres hosszúságával világelső. Itt él a legnagyobb testű lepke is (császárlepke a helyi neve), 30 cm-es szárnytávolsággal. Ha megemlítettük az óriásokat, essen szó a törpékről is. Itt él a világ legkisebb majma, amely mindössze 130 grammos és kisebb, mint egy fogkefe. Testéhez képest a legkisebb agyvelővel a lajhár rendelkezik, hiszen 15 kilós súlya mellett az agya csak akkora, mint egy olajbogyó. Vajon minek köszönhető az élővilágnak ez a kivételesen nagy gazdagsága és változatossága? A magyarázat a sajátságos helyi körülményekben keresendő. Amazónia kutatói megfejtették a titkot. Az egyik ok az a nagy éghajlati változás, amely a mi földrészünk élővilágának a sorsát is meghatározta. A jégkorszak Amazóniában nem hideget jelentett, hanem a mostaninál lényegesen szárazabb időjárást. A nedves (tehát a maihoz hasonló) élőhelyek csak a hatalmas folyamrendszer egymástól elszigetelt foltjain maradtak meg. Az ide „viszszahúzódó” élőlények egyes csoportjai így egymástól jelentős távolságra éltek, ily módon az idők folyamán nagyon sok új, de egymással rokonságban álló faj alakulhatott le az egyes élőhelyeken. Amikor azután ismét nedvesebbre fordult az időjárás, az Amazonas medencéje viszszanyerte egységét, ezek a fajok ismét azonos élőhelyen jelentek meg. A biológiai sokféleség gazdagságának másik forrása az élőhelyek hihetetlen változatossága. Amazónia őserdeiben legalább tucatnyi élőhelyszintet különböztethetünk meg, amelyeket növények tömegei népesítenek be. (A mérsékelt övi lombos erdők 4-5 szintre tagolhatók: mohaszintre, gyepszintre, bokorszintre, alacsony és magas fák szintjére.) Ez a gazdagság kitűnő lehetőséget biztosít az ott élő állatfajok genetikai sokféleségének kiteljesedésére. A síkvidéki trópusi őserdő tehát a szárazföldi élővilág leggazdagabb, legszínesebb, legváltozatosabb, ugyanakkor a legmagasabb fokon és legjobban szervezett színtere. Egy jól szervezett óriási bioüzem, amely a legtökéletesebb energiakihasználással a leghatékonyabban termel, ugyanakkor mindezt hulladékmentesen teszi. Nyilvánvaló, hogy amikor az ember a saját művi világát akarja erre a tökéletes rendszerre ráerőltetni, ez feloldhatatlan konfliktusokat okoz. Ezért nem tud a mai ember mind a mai napig az őserdővel együtt élni. Az ember Amazóniában Az ember tehát szerves része Amazónia őserdeinek, hiszen bizonyított, hogy legalább 12 000 éve él itt. Az indiánok tragikus története mintegy előrevetíti az őserdő sorsát, és elgondolkozásra készteti a kor emberét. Valamikor a 70-es évek elején szenzációs hír járta be az egzotikus érdekességek, ritkaságok iránt fogékony világot. A brazíliai Pará és Mato Grosso államok határvidékén, a Serra do Cachimbo rejtett völgyeiben eddig ismeretlen indián törzset fedeztek fel. Már ez a hír is érdeklődésre tarthatott számot, hiszen nem túl gyakori esemény ez, még Amazóniában sem. Az igazi szenzációt azonban az jelentette, hogy az újonnan felfedezett indián törzs férfitagjai szinte valamennyien 2 méternél magasabbak voltak! A gigantikus indiánok az érdeklődés középpontjába kerültek, és sűrűn keresték fel őket a legkülönfélébb kutató, fényképező és szenzációhajhász csoportok. A törzs 600 lelket számolt ekkor. 1975-re 90%-uk meghalt. Elvitték őket azok a betegségek, amelyekkel szemben mi már védettek vagyunk, de az erdőlakók szervezete teljesen védtelen. Az óriás indiánok sorsa jellemző Amazónia őslakóira. 1500-ban, amikor a portugálok megkezdték Brazília gyarmatosítását, mintegy 6 millió indián népesítette be a hatalmas országot. Századunk 50-es éveiben számuk 68 000-100 000 körül mozgott! Napjainkban az ezzel a témával foglalkozó állami intézmény hivatalos adatai szerint 280 000 indián él a szövetségi állam teljes területén. Ha beleszámítjuk a tartósan városokba települteket is, akkor ez a szám 300 000 körüli. Az indiánok döntő többsége ma is az őserdőben, a számukra kijelölt rezervátumokban él. A legnagyobb rezervátumok Amazóniában vannak, területük 990 000 négyzetkilométer. Ez Magyarország tízszerese, ahol 170 000 indián folytatja ősi, megszokott tevékenységét. A dolognak ez a része tehát rendben is lenne, hiszen az indiánok ősi életviteléhez való jogát a törvény szavatolja, és ennek gyakorlati megvalósítására elegendő hely áll rendelkezésre, de Brazília valamenynyi indiánjának csak 3,6 négyzetkilométeres „élettere” van! Amikor a portugálok a 16. században ideérkeztek, a misszionáriusok 1300 különböző indián nyelvről tettek jelentést. Napjainkban ezekből már csak 170 létezik, de ez is csak úgy, hogy 35%-ukat már kevesebb mint 200 ember beszéli! Álljon itt jellemzőként a juma indiánok és kultúrájuk sorsa. A Rio Purus mentén éltek, Acre állam és Amazónia határvidékén. A 18. században számukat 15 000-re becsülték. A történelem során nagy részüket rabszolgának vitték, törzsi háborúk, járványok tizedelték soraikat. A 90-es évelre hárman maradtak. Két öreg indián, meg egy fia- A lajhár agyveleje akkora, mint egy olajbogyó