Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 1997 (8. évfolyam, 1. szám)

TANULMÁNYOK - BUTLER, JUDITH: Esetleges alapok : A feminizmus és a "posztmodern" kérdés

Tanulmányok (ez volna a minden elméletet egyszerre elvetni szándékozó kritikus vigasztaló elképzelése)? Vajon az a törekvés, hogy azonos jellel lássuk el ezen elmélete­ket, hogy meghódítsuk és megszelídítsük őket, hogy mesteri módon, egyetlen szintetikus címkét aggassunk rájuk, nem ezen egyedi álláspontok elismerésé­nek egyszerű visszautasítását jelenti-e, nem a szövegek gondatlan olvasására szolgáltat-e ürügyet? Ha Lyotard használja a kifejezést, és ha kényelmesen egy csoportba sorolhatjuk őt számos más szerzővel, akkor ha valami vitatható idézetet találunk írásaiban, szolgálhat-e ez az idézet a posztmodernizmus pél­dájaként, és jellemző-e az egészre? Ha azonban valamennyire értem a posztmodernizmus céljait, azon módok kétségbevonására szolgálnak, melyek segítségével az ilyen „példák” és „paradig­mák” alárendelik és eltörlik a megmagyarázandó dolgokat. Az „egészet”, a posztmodernizmus témáját a maga feltételezett emelkedettségével együtt, való­jában az ezt képviselni hivatott példa hozza létre. Lyotard példájánál marad­va, ha úgy gondoljuk, hogy vele megtaláltuk a posztmodernizmus képvisele­tét, akkor egy, a teljes témát helyettesítő példát kényszerítünk működésbe lép­ni, s ezzel azt erőszakosan egyetlen olyan szövegre szűkítjük, amelyet hajlandó elolvasni a kritikus, és amely legalább használja a „posztmodern” terminust. A fogalmi magabiztosság a posztmodern címkéje alatt számos álláspontot egyesítő gesztusa a posztmodernből egy kort, egy szintetikus egészet csinál, és állítja, hogy a részlet­e mesterségesen megalkotott egész helyett állhat, ezáltal bizonyos értelemben egyfajta önelégült hatalmi fogást hajt végre. Legjobb eset­ben is paradox, hogy a fogalmi magabiztosság aktusa, amely az álláspontok eme elutasító csoportosítását a posztmodern címkéje alatt hajtja végre, ezzel a politikai önkény veszélyét szándékozik kivédeni. Feltevése szerint a szöveg né­mely része reprezentációs erejű, a jelenség helyett állhat, és megfelelően és gaz­daságosan elkülöníthető „ezen” álláspontok szerkezete a kiragadott példa szer­kezetén belül. Mi az, ami kezdettől fogva jogossá tesz egy ilyen feltevést? Ele­ve azt kell hinnünk, hogy az elméletek szervezett egészek vagy csomagok for­májában kínálkoznak, és hogy egy sor hasonló szerkezetű elmélet merül fel az emberi gondolkodás történetileg sajátos feltételeinek alakulása folytán. Ez az Adornóig folytonos hegeli gondolat kezdettől fogva feltételezi, hogy mivel ezek az elméletek különféleképpen jellemeznek egy közös szerkezeti problé­mát, egymással felcserélhetők. Ez a feltevés azonban ma már nem tartható, hi­szen pontosan az a hegeli feltevés került a posztmodernizmus címkéje alatt boldogan egyesített álláspontok különféle támadásainak kereszttüzébe, amely szerint kezdettől fogva létrejöhet egy szintézis. Lehetne úgy is érvelni, hogy amennyiben a posztmodern egy ilyen egyesítő címkeként működik, akkor ez határozottan egy „modern” címke, s emiatt lesz kérdéses az, hogy vajon a posztmodernizmus mellett vagy az ellen kell-e állást foglalni. A terminus azon

Next