Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 1997 (8. évfolyam, 1. szám)
TANULMÁNYOK - BUTLER, JUDITH: Esetleges alapok : A feminizmus és a "posztmodern" kérdés
Tanulmányok (ez volna a minden elméletet egyszerre elvetni szándékozó kritikus vigasztaló elképzelése)? Vajon az a törekvés, hogy azonos jellel lássuk el ezen elméleteket, hogy meghódítsuk és megszelídítsük őket, hogy mesteri módon, egyetlen szintetikus címkét aggassunk rájuk, nem ezen egyedi álláspontok elismerésének egyszerű visszautasítását jelenti-e, nem a szövegek gondatlan olvasására szolgáltat-e ürügyet? Ha Lyotard használja a kifejezést, és ha kényelmesen egy csoportba sorolhatjuk őt számos más szerzővel, akkor ha valami vitatható idézetet találunk írásaiban, szolgálhat-e ez az idézet a posztmodernizmus példájaként, és jellemző-e az egészre? Ha azonban valamennyire értem a posztmodernizmus céljait, azon módok kétségbevonására szolgálnak, melyek segítségével az ilyen „példák” és „paradigmák” alárendelik és eltörlik a megmagyarázandó dolgokat. Az „egészet”, a posztmodernizmus témáját a maga feltételezett emelkedettségével együtt, valójában az ezt képviselni hivatott példa hozza létre. Lyotard példájánál maradva, ha úgy gondoljuk, hogy vele megtaláltuk a posztmodernizmus képviseletét, akkor egy, a teljes témát helyettesítő példát kényszerítünk működésbe lépni, s ezzel azt erőszakosan egyetlen olyan szövegre szűkítjük, amelyet hajlandó elolvasni a kritikus, és amely legalább használja a „posztmodern” terminust. A fogalmi magabiztosság a posztmodern címkéje alatt számos álláspontot egyesítő gesztusa a posztmodernből egy kort, egy szintetikus egészet csinál, és állítja, hogy a részlete mesterségesen megalkotott egész helyett állhat, ezáltal bizonyos értelemben egyfajta önelégült hatalmi fogást hajt végre. Legjobb esetben is paradox, hogy a fogalmi magabiztosság aktusa, amely az álláspontok eme elutasító csoportosítását a posztmodern címkéje alatt hajtja végre, ezzel a politikai önkény veszélyét szándékozik kivédeni. Feltevése szerint a szöveg némely része reprezentációs erejű, a jelenség helyett állhat, és megfelelően és gazdaságosan elkülöníthető „ezen” álláspontok szerkezete a kiragadott példa szerkezetén belül. Mi az, ami kezdettől fogva jogossá tesz egy ilyen feltevést? Eleve azt kell hinnünk, hogy az elméletek szervezett egészek vagy csomagok formájában kínálkoznak, és hogy egy sor hasonló szerkezetű elmélet merül fel az emberi gondolkodás történetileg sajátos feltételeinek alakulása folytán. Ez az Adornóig folytonos hegeli gondolat kezdettől fogva feltételezi, hogy mivel ezek az elméletek különféleképpen jellemeznek egy közös szerkezeti problémát, egymással felcserélhetők. Ez a feltevés azonban ma már nem tartható, hiszen pontosan az a hegeli feltevés került a posztmodernizmus címkéje alatt boldogan egyesített álláspontok különféle támadásainak kereszttüzébe, amely szerint kezdettől fogva létrejöhet egy szintézis. Lehetne úgy is érvelni, hogy amennyiben a posztmodern egy ilyen egyesítő címkeként működik, akkor ez határozottan egy „modern” címke, s emiatt lesz kérdéses az, hogy vajon a posztmodernizmus mellett vagy az ellen kell-e állást foglalni. A terminus azon