Theologiai Szemle, 1961 (4. új évfolyam, 1-12. szám)
1961 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Mészáros István: A Bultmann teológiája mögött rejlő filozófiai kérdések
Isten munkája nem töri szét a természetes események zárt összefüggéseit — ahogyan azt a csodák objektiváló leírása adja elő —, hanem ezeknek az eseményeknek az összefüggéseiben elrejtve csupán a hit számára érzékelhető valóság. A hitetlen egy adott eseménysorozatban csak a természeti világ törvényszerű összefüggéseit látja, de a hívő ezekben felismeri Isten munkáját. Hogyan lehet mitológiátlanítani az O. T.-ot, hogyan lehet lefordítani a mai ember nyelvére? Bultmann véleménye szerint bár az újtestamentumi mitológiának szerves része az objektiváló jelleg, mégis éppen a mitológiának önmagából adódó megértése nem kozmológiai, hanem antropológiai. A mítosz tehát nem kozmológiailag, hanem antropológiailag, helyesebben existenciálisan magyarázandó. A mítosz a nem evilági hatalmakat az ismert világ dolgai, erői, az emberi élet affektusai körébe vonja, tehát a túlvilágról evilágiasan, az Istenről emberiesen beszél. A mítoszban az a hit jut kifejezésre, hogy az ismert világnak, amelyben az ember él, alapja és célja nem önmagában, hanem a megfogható világon kívül van. A mítosz tehát éppen lényege szerint magán hordozza saját kritikájának a motívumait, mivel a benne levő existenciális tartalmat elfedi az előadás objektiváló jellege. A mítosz lényege létértelmezés, az existenciálisinterpretáció szüksége tehát a mítosz mondanivalójának a lényegéből származik. Bultman elhatárolja magát a korábbi mitológiátlanítási kísérletektől. A teológia minden korszakban megkísérelte — ha legtöbb esetben nem is tudatosan —, hogy kora számára érthetően fogalmazza meg a Szentírás mondanivalóit. Igazában véve a múlt század végén került elő a probléma, s Bultmann szerint teológiai szituációnk szegénységi bizonyítványát jelenti az a tény, hogy ezt a kérdést újból elő kell venni. Ennek pedig az az oka, hogy a múlt század kritikai teológiája nem tárgyszerűen hajtotta végre a mitológiátlanítást, mivel a mítosz eltávolításával a kérügmát is eltávolította. Az elmúlt évtizedek teológiája viszont, elfordulva a kritikától, a kérügma egyszerű elfogadása mellett döntött, visszahatásként a liberalizmus negatív kritikájára, így a teológia abba a helyzetbe jutott, hogy kritikátlanul elfogadva az O. T. mitológiáját, egyúttal érthetetlenné is tette azt. Bultmann mitológiátlanítási eljárása az existenciális interpretáció széleskörű alkalmazásának a jegyében történik. Ez az ún. existenciális interpretáció pedig az existenciális filozófia létértelmezésén alapszik. Bultmann hermeneutikája mögött a heideggeri létanalízis kategóriái vannak. Bultmann szerint a heideggeri existencializmus mint neutrális filozófia alkalmas arra, hogy a modern ember önértelmezését kifejezze és az O. T. existenciális interpretációjának formális eszközévé váljon. Bultmann abból indul ki, hogy a Szentírás megértésének első döntő feltétele az embernek az önmaga léte után való kérdezése. A hermeneutikai kérdések részletesebb tárgyalásánál erről még többet szólunk. A modern ember önértelmezési kísérlete az existencializmusban jut kifejezésre. Vizsgáljuk meg erre való tekintettel a heideggeri existencializmus létértelmezési motívumait. Az exisztencializmus történetileg Kierkegaard filozófiájában gyökerezik. Jól tudjuk, hogy Kierkegaard gondolkodása lett a huszadik század teológiai megújhodásának az alapja. Az exisztencializmusnak tehát a teológiában szerzett jogai vannak. Teológiai gondolkodásunkat strukturálisan meghatározta. Kierkagaard gondolkozásának a megítélésénél is kissé nehéz helyzetben vagyunk. Teológus volt-e inkább, vagy filozófus? Mindenesetre annak a felismerésében, hogy az idealizmus — közelebbről a hegeli — súlyos veszélyt jelent a teológiára, Kierkegaardnak igen nagy szolgálata van. Egyébként teológiánkat annyira meghatározta az exisztenciális gondolkodás, hogy igen nagy zavarban lennénk, ha egy titokzatos kéz hirtelen kivonná teológiai szóhasználatunkból az összes exisztenciális fogalmakat. Egy kicsit mindnyájan exisztenciálisan gondolkodunk, vallja maga Barth is. Ő különösen jól tudja, miért. Tovább bonyolítja azonban a kérdést, hogy az exisztencializmus nem egészen egységes, arculatú. Van protestáns, vagy katolikus ága, és van egy meglehetősen erőteljes ateista vonala is. Ilyen a Heideggerre alapozott sartrei exisztencializmus. Heidegger maga flozófiájának alapvető tendenciája szerint közömbös az istenkérdésben. Heidegger filozófiájának alapvonásait a „Sein und Zeit” című művében láthatjuk. Heidegger szerint az ontológia reményteljes kezdet után már az ókorban, válságba jutott, mert nem tett különbséget a természeti dolgok léte (Vorhandensein) és az ember léte (Dasein) között. Az ember létét (Dasein - ittlét) az emeliki az összes többi létezők közül, hogy érti létét. A létértelmezés pedig a lét meghatározását jelenti. A Dasein ontikus kiváltsága abban van, hogy ontologikus, vagyis létét érti. A lét, amelyhez az ittlét viszonyulhat, az exisztencia. Az exisztencia kérdése mindig az exisztálásban tisztázódik. Az így tisztázódott értelem jelölésére Heidegger az „existenzieil” szót alkalmazza. Az ittlét struktúráját tisztázó analízis nem puszta teoretikus kifejtés, hanem annak a feltárása, ami az exisztenciát konstituálja. Az exisztenciát alkotó struktúrák összefüggése az exisztencialitás, ennek analízise nem „existenziell”, hanem „exisztencial”, a fogalompárok tehát így tartoznak össze: „ontischexistenziell”, „ontologisch-exisztencial”. Az exisztenciális analízis végső fokon ontikus gyökerű, tehát az ittlét létéből következik. Világosan kitűnik Heidegger fejtegetéseiből az ittlét ontikus és ontologikus egységének a kifejezése. Az ittlétet az idő magyarázza. Heideggernél az idő döntő szerepet játszik. Az idő a létértelmezés horizontja. Az exisztencializmus időfogalma döntően különbözik a vulgáris és hagyományos időfogalomtól. Heideggennél, és általában az exisztencializmusban jellemző a lét temporális meghatározottságának a hangsúlyozása. Az exisztencializmus időfogalmában a jelenen van a hangsúly, ebben történik a döntés, az ittlét létlehetőségének a megragadása, a jelen lét lehetőségének a megragadása jelenti az ittlét történelmiségét (Geschichtlichkeit). Heidegger bírálja Kant filozófiáját, Kant az értelem sematizmusát, a formákat, a szubjektum mélyében látja elrejtve. Ezeket szerinte nem lehet vizsgálni. Amitől ő visszariadt, azt kell nekünk vizsgálat tárgyává tennünk. Elmulasztotta a létkérdés megvizsgálását, ennek következtében hiányzik az ittlét tematikus ontológiája. Minden jelentős továbbhaladás mellett átveszi Descartes pozícióit. Időanlízise — jóllehet a szubjektumba helyezi ezt a jelenséget — a hagyományos időértelmezéshez orientálódik. Descartes a „sum" magyarázatával adós maradt, ezt egyszerűen átvette a skolasztikától. Az ember nála is teremtett lény. Viszont a „cogito” lett az újkori filozófia kiindulási pontja. 20