Theologiai Szemle, 1961 (4. új évfolyam, 1-12. szám)

1961 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Mészáros István: A Bultmann teológiája mögött rejlő filozófiai kérdések

Az antik ontológia — mondja tovább Heidegger — a lét értelmét az időből nyeri (parusia, usia). A lét temporális jelenlét. Az antik ontológia még­sem domborítja ki tudatosan az időnek ezt a jelen­tőségét, nem ismeri tehát az idő ontológiai funk­cióját. Az ittlét léte különbözik a dolgok lététől. Az ittlét lényegileg a maga lehetősége, választhatja és elveszítheti magát. Az ember az, amivé teszi magát jelen döntésében. Nincs eszményi emberség, amely akkor is sértetlen marad, ha az ember konkrét exisztálásában meg is tagadja azt. Az ember az, amivé konkrét döntésében választja magát, se több, se kevesebb. Ez a látás serkenti az ember exisztenciális felelősségét. Az exisztencializmus ontológiájában szükségkép­pen az exisztencia, az ittlét léte, vagyis az ember van a középpontban. Ezért mondhatjuk, hogy antropocentrikus filozófia. Mégis Heidegger inten­ciói­ szerint az ittlét analízisét el kell határolni minden, az emberrel foglalkozó tudománytól, így az antropológiától, pszichológiától, biológiától. Ezek az emberről objektivált ismereteket közölnek, de nem képesek természetszerűleg az ittlét exiszten­­cia-jellegét feltárni. Az emberről mint meglevőség­­ről (Vorhandensein) beszélnek. Az ittlét léte: a világban­ való-lét (In-der-Welt­­sein) nem a térbeliség, hanem az exisztálás értel­mében. A hagyományos ontológia a világot a világ­ban előforduló létezők létéből magyarázta. Így nem lehetett a világiság (Weltlichkeit) értelmét feltárni. Az ittlét világban való léte viszont azt jelenti, — amint már említettük is —, hogy sem az ittlét exisztencialitása nem érthető a világtól való izolált­ságban, sem a világ világisága nem érthető az itt­lét léte nélkül. Az ittlét világban való léte az em­bernek a világért való felelősségét jelenti. • Az exisztencializmus tehát az ontológiai problé­mákat újszerűen ragadja meg, sematizmusa, fogal­­misága elüt attól, amit a hagyományos ontológia használ. Az exisztencializmus felületes ismerete esetén talán túl mesterkéltnek, a valóságtól távol állóknak tűnhetnek fel Heidegger nehéz fogalmi, nyelvének sajátosságai. A történeti szituáció mé­lyebb ismerete azonban feltárja az exisztencializ­mus történeti hátterét, a modern ember válságos helyzetét. Kierkegaard, az exisztencializmus atyja, a diadalmenetben haladó hegeli idealizmus totális történetszemlélete elleni tiltakozásul szenvedélye­sen küzd az emberért, aki elveszni látszott az ab­szolút szellem történetfilozófiai koncentrációjában. Az exisztencializmus újraszületésének táptalaja a modern ember válsága, mely a tudományok hallat­lan fejlődése ellenére is kiviláglik abban, hogy a modern ember két világháborúban végzetesen so­kat vétkezett embersége ellen, tudományos hala­dása eszközeivel. A tudományok művelése az el­­objektivizálódás felé haladt és kimaradt belőle az ember emberségének exisztenciális kérdése. Ki­maradt belőle a felelősség, melyet az embernek önmagáért és világáért kell hordoznia. A ,,felelős­ség” fogalma az exisztencializmusban tehát nem­csak individualisztikus tartalmat hordoz, hiszen benne van a másik ember is. Az exisztencializmus viszonylagos indokoltsága abban van, hogy korunk­ban a tudományok fejlődésétől messze elmaradt az emberség utáni kérdés. Az exisztencializmusban, ha néha talán nihilizmust súroló hangoltsággal is, de ez a kiáltás jut kifejezésre, hol van az ember, hogyan találja meg emberségét az ember? Bultmann megtalál­tnak véli a kapcsolatot ebben a magyarázatban: Az emberség utáni kérdés egyet jelent az Isten után való kérdezéssel. A fenti gondolatokban látszik az exisztencializ­mus antropocentrikus tendenciájának viszonylagos történeti magyarázata. S ebben van Bultmann exisztenciális interpretációja antropocentrikus jel­legének a magyarázata is. Bultmann az U. T. exisztenciális magyarázatá­ban az exisztencializmusban kifejeződő önértelme­zést használja, mint a mai embernek az Ige felé támasztott kérdését az emberség tekintetében. Az exisztencializmus is tud arról, hogy az ember el­vesztette tulajdonképpeniségét (Eigentlichkeit). Ezt az ember jelen döntésében megragadhatja. Termé­szetesen az exisztencializmus az ember tulajdon­képpeni exisztenciájának megragadását az ember szabad és lehetséges cselekedetének tartja. Sőt abban látja az exisztencia tulajdonképpeniségét, hogy külső támasz nélkül dönt és választja önma­gát. Az exisztencializmus ateista vonala szerint az emberre a világba való kivetettség a jellemző. Tu­lajdonképpeni exisztenciánk ellen vétkezünk, ha ebben az egyedüllétben segítségül hívunk dönté­seinkben valakit vagy Valamit. Ilyen segítség lehet pl. a hit, valamiféle erkölcsi norma, mások véle­ménye, neveltetésből származó belső körülmények stb. Ilyen segítség nélkül kell az embernek foly­tonos döntéseiben önmagát választania, mert ezt kívánja meg a döntés felelőssége. Az ilyen exisz­tencia megértésnek lehetnek komoly mozzanatai az emberség utáni kérdezés mai vonatkozásaiban, pl. az ember nem igazolhatja etikai megalkuvásait a körülményekre való hivatkozással, az egyéni etikai felelőssége a tömegben sem veszhet el, de nyilván­való, hogy a teológus szempontjából ezek a gon­dolatok gyökeres korrekcióra szorulnak. Bultmann gyakorol is korrekciót, amikor hang­súlyozza, hogy az exisztenciális filozófia kategóriái­ban megnyilvánuló modern önértelmezés termé­szetesen nem felel meg az A. T. válaszának, ame­lyet az ember tulajdonképpeni exisztenciájának a kérdésére ad. Hermeneutikai koncepciója szerint az exisztenciális filozófia csak Vorverständnis. Az Ige szerint az ember nem tudja megragadni igazi exisztenciáját — mondja Bultmann —, mert az ember tulajdonképpeni exisztenciája ajándék, Isten ajándéka. De teológiájának előfeltételeiből követ­kezik, hogy mindaz, amit elmond a keresztyén exisztencia ajándék jellegéről, csak keresztyén lét­­értelmezés, ennek a körébe vonja mindazt, amit a keresztről, Lélekről, hitről, szeretetről és szabad­ságról mond. Keresztyén létértelmezésnél többet nem is mondhat, mert mindaz, ami ezekben a bib­liai fogalmakban „szupranaturális”, az már mito­lógia. Kérdés azonban, hogy lehetséges-e keresz­tyén létértelmezés ott, ahol a teológiát antropológia helyettesíti. Nyilvánvaló azonban, hogy éppen on­tológiai előfeltételeit tekintve, Bultmann teológiá­jának nem lehet kitekintése ebből az immanens zártságból. Bultmann teológiájának ugyanis egyik fő tétele, hogy a teológiának nem szabad Istennek és az ő országának önmagában való mibenléte felől metafizikai spekulációkba bocsátkozni, mert az Ige tulajdonképpeni üzenete nem arról szól, hogy kicsoda Isten „pro se”, hanem kicsoda „pro me”, és így a teológiának sem lehet tárgya semmi­féle metafizikai, vagy kozmológiai spekuláció, mert ez mind objektivált módon adja elő és így elfedi az exisztenciális tartalmat. Okvetlenül eszünkbe jut, hogy ez a vonal erőteljesen lutheri dogmatikai

Next