Theologiai Szemle, 1961 (4. új évfolyam, 1-12. szám)
1961 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Mészáros István: A Bultmann teológiája mögött rejlő filozófiai kérdések
Az antik ontológia — mondja tovább Heidegger — a lét értelmét az időből nyeri (parusia, usia). A lét temporális jelenlét. Az antik ontológia mégsem domborítja ki tudatosan az időnek ezt a jelentőségét, nem ismeri tehát az idő ontológiai funkcióját. Az ittlét léte különbözik a dolgok lététől. Az ittlét lényegileg a maga lehetősége, választhatja és elveszítheti magát. Az ember az, amivé teszi magát jelen döntésében. Nincs eszményi emberség, amely akkor is sértetlen marad, ha az ember konkrét exisztálásában meg is tagadja azt. Az ember az, amivé konkrét döntésében választja magát, se több, se kevesebb. Ez a látás serkenti az ember exisztenciális felelősségét. Az exisztencializmus ontológiájában szükségképpen az exisztencia, az ittlét léte, vagyis az ember van a középpontban. Ezért mondhatjuk, hogy antropocentrikus filozófia. Mégis Heidegger intenciói szerint az ittlét analízisét el kell határolni minden, az emberrel foglalkozó tudománytól, így az antropológiától, pszichológiától, biológiától. Ezek az emberről objektivált ismereteket közölnek, de nem képesek természetszerűleg az ittlét exisztencia-jellegét feltárni. Az emberről mint meglevőségről (Vorhandensein) beszélnek. Az ittlét léte: a világban való-lét (In-der-Weltsein) nem a térbeliség, hanem az exisztálás értelmében. A hagyományos ontológia a világot a világban előforduló létezők létéből magyarázta. Így nem lehetett a világiság (Weltlichkeit) értelmét feltárni. Az ittlét világban való léte viszont azt jelenti, — amint már említettük is —, hogy sem az ittlét exisztencialitása nem érthető a világtól való izoláltságban, sem a világ világisága nem érthető az ittlét léte nélkül. Az ittlét világban való léte az embernek a világért való felelősségét jelenti. • Az exisztencializmus tehát az ontológiai problémákat újszerűen ragadja meg, sematizmusa, fogalmisága elüt attól, amit a hagyományos ontológia használ. Az exisztencializmus felületes ismerete esetén talán túl mesterkéltnek, a valóságtól távol állóknak tűnhetnek fel Heidegger nehéz fogalmi, nyelvének sajátosságai. A történeti szituáció mélyebb ismerete azonban feltárja az exisztencializmus történeti hátterét, a modern ember válságos helyzetét. Kierkegaard, az exisztencializmus atyja, a diadalmenetben haladó hegeli idealizmus totális történetszemlélete elleni tiltakozásul szenvedélyesen küzd az emberért, aki elveszni látszott az abszolút szellem történetfilozófiai koncentrációjában. Az exisztencializmus újraszületésének táptalaja a modern ember válsága, mely a tudományok hallatlan fejlődése ellenére is kiviláglik abban, hogy a modern ember két világháborúban végzetesen sokat vétkezett embersége ellen, tudományos haladása eszközeivel. A tudományok művelése az elobjektivizálódás felé haladt és kimaradt belőle az ember emberségének exisztenciális kérdése. Kimaradt belőle a felelősség, melyet az embernek önmagáért és világáért kell hordoznia. A ,,felelősség” fogalma az exisztencializmusban tehát nemcsak individualisztikus tartalmat hordoz, hiszen benne van a másik ember is. Az exisztencializmus viszonylagos indokoltsága abban van, hogy korunkban a tudományok fejlődésétől messze elmaradt az emberség utáni kérdés. Az exisztencializmusban, ha néha talán nihilizmust súroló hangoltsággal is, de ez a kiáltás jut kifejezésre, hol van az ember, hogyan találja meg emberségét az ember? Bultmann megtaláltnak véli a kapcsolatot ebben a magyarázatban: Az emberség utáni kérdés egyet jelent az Isten után való kérdezéssel. A fenti gondolatokban látszik az exisztencializmus antropocentrikus tendenciájának viszonylagos történeti magyarázata. S ebben van Bultmann exisztenciális interpretációja antropocentrikus jellegének a magyarázata is. Bultmann az U. T. exisztenciális magyarázatában az exisztencializmusban kifejeződő önértelmezést használja, mint a mai embernek az Ige felé támasztott kérdését az emberség tekintetében. Az exisztencializmus is tud arról, hogy az ember elvesztette tulajdonképpeniségét (Eigentlichkeit). Ezt az ember jelen döntésében megragadhatja. Természetesen az exisztencializmus az ember tulajdonképpeni exisztenciájának megragadását az ember szabad és lehetséges cselekedetének tartja. Sőt abban látja az exisztencia tulajdonképpeniségét, hogy külső támasz nélkül dönt és választja önmagát. Az exisztencializmus ateista vonala szerint az emberre a világba való kivetettség a jellemző. Tulajdonképpeni exisztenciánk ellen vétkezünk, ha ebben az egyedüllétben segítségül hívunk döntéseinkben valakit vagy Valamit. Ilyen segítség lehet pl. a hit, valamiféle erkölcsi norma, mások véleménye, neveltetésből származó belső körülmények stb. Ilyen segítség nélkül kell az embernek folytonos döntéseiben önmagát választania, mert ezt kívánja meg a döntés felelőssége. Az ilyen exisztencia megértésnek lehetnek komoly mozzanatai az emberség utáni kérdezés mai vonatkozásaiban, pl. az ember nem igazolhatja etikai megalkuvásait a körülményekre való hivatkozással, az egyéni etikai felelőssége a tömegben sem veszhet el, de nyilvánvaló, hogy a teológus szempontjából ezek a gondolatok gyökeres korrekcióra szorulnak. Bultmann gyakorol is korrekciót, amikor hangsúlyozza, hogy az exisztenciális filozófia kategóriáiban megnyilvánuló modern önértelmezés természetesen nem felel meg az A. T. válaszának, amelyet az ember tulajdonképpeni exisztenciájának a kérdésére ad. Hermeneutikai koncepciója szerint az exisztenciális filozófia csak Vorverständnis. Az Ige szerint az ember nem tudja megragadni igazi exisztenciáját — mondja Bultmann —, mert az ember tulajdonképpeni exisztenciája ajándék, Isten ajándéka. De teológiájának előfeltételeiből következik, hogy mindaz, amit elmond a keresztyén exisztencia ajándék jellegéről, csak keresztyén létértelmezés, ennek a körébe vonja mindazt, amit a keresztről, Lélekről, hitről, szeretetről és szabadságról mond. Keresztyén létértelmezésnél többet nem is mondhat, mert mindaz, ami ezekben a bibliai fogalmakban „szupranaturális”, az már mitológia. Kérdés azonban, hogy lehetséges-e keresztyén létértelmezés ott, ahol a teológiát antropológia helyettesíti. Nyilvánvaló azonban, hogy éppen ontológiai előfeltételeit tekintve, Bultmann teológiájának nem lehet kitekintése ebből az immanens zártságból. Bultmann teológiájának ugyanis egyik fő tétele, hogy a teológiának nem szabad Istennek és az ő országának önmagában való mibenléte felől metafizikai spekulációkba bocsátkozni, mert az Ige tulajdonképpeni üzenete nem arról szól, hogy kicsoda Isten „pro se”, hanem kicsoda „pro me”, és így a teológiának sem lehet tárgya semmiféle metafizikai, vagy kozmológiai spekuláció, mert ez mind objektivált módon adja elő és így elfedi az exisztenciális tartalmat. Okvetlenül eszünkbe jut, hogy ez a vonal erőteljesen lutheri dogmatikai