Theologiai Szemle, 1966 (9. új évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 7-8. szám - VILÁGSZEMLE
VILÁGSZEMLE Hitvallásos egyház — Hitetlen teológiai tudomány? Mi a ,,Bekenntnisbewegung Kein anderes Evangelium”? 1966. március 6-án a dortmundi Westfalenhalléba a szélrózsa minden irányából hatalmas autóbuszok szállították a számra nézve valóban nagy benyomást tevő tömeget, mintegy 20 000, vagy még több embert a „Bekenntnisbewegung — Kein anderes Evangelium” nagygyűlésére. A mozgalom, amelynek neve magyarul körülbelül így értelmezhető: A „Nem kell más Evangélium” — hitvallásos mozgalom,az idén januárban alakult a westfáliai Hamm városában azzal a céllal, hogy szembeszálljon a tudományos teológia mai németországi „modernizmusával”, ,,a hit tévtanítóival és az egyház félrevezetőivel”. A nagygyűlés optikája egészen egy Kirchentagé volt, és bizonyosan emlékeztetni akart a hitleri idők Hitvalló Egyházának a megmozdulásaira is. Egy nagy népszavazásnak szánták annak a bizonyítására, hogy „az egyházi gyalognépben megvan az érzékelő idegszál — ti. az ún. „újracionalista teológia” és az evangéliumot „legbelsőbb lényegében pusztító keresztyénségen kívüli gondolkodási föltételek” iránt — és nem engednek ennek szabad folyást. A nagygyűlés alkalmával megjelent a Licht und Leben c. egyházi lapnak egy különszáma, amelynek egész tartalma, egy Levél a gyülekezethez című irattal együtt, kommentár a naggyűléshez. Egyik cikke a kölni Kirchentag-gal (1965) foglalkozik, amelyről tudjuk, hogy kilépett a szokványos demonstráló Kirchentagok sorából; inkább az egyház önbírálata volt, mint a körülötte élő világé, ezért sok „forró vashoz” hozzá mert nyúlni. Ilyen forró vasnak számít pl. az egyház megreformálásának a kérdése, vagy az a másik probléma, hogy a modern teológia eredményeit nem szabad eltitkolni a gyülekezet elől, és hogy az egyháznak észre kell vennie maga körül a megváltozott világot, alkalmazkodnia kell hozzá, az igehirdetése nyelvével is. A Kölni Kirchentag előkészítése során kitűnt, hogy ez a fordulat sokfelé nem tetszett, különösen olyan körökben, amelyek szerették a Kirchentagokat a nyugatnémet CDU politikai szócsövének fölhasználni, vagy amelyek eleve elzárkóznak a teológia minden modern rezdülésével szemben. Voltak területek, amelyek megtagadták a Kirchentag ismertető füzetének a terjesztését. Viszont a Kirchentag ennek ellenére igen jól sikerült, éppen a fiatalság körében komoly visszongot keltett és sok kérdést eddig nem tapasztalt radikalitással üstökön ragadott. A gyűlés összehívói az ún. „hívő teológusok az egyház igazi tanítói” sorára hivatkoztak: Pál, Augustinus, Luther, Calvin, A. H. Francke, Bengel, Franz Delitzsch, Kahler, Schlatter, Heim, Schniewind. Ez a hivatkozás annyiban nem egészen tárgyilagos, hogy a nevezettek közül az újabb időkből valók nem sorolhatók minden további nélkül a pietizmus teológusai közé. Mert ha valakinek része van a „modern” és a mozgalom által támadott „újracionalista” újszövetségi és rendszeres teológiának a keletkezésében, akkor éppen Martin Kählernek alapvetően, azzal a tételével, amelyben megkülönböztette: a históriai Jézustól a történeti, bibliai Krisztust, a hit prédikált Krisztusát”. Július Schniewind pedig a támadott formatörténeti módszernek egyik jeles képviselője volt. A Dortmundban megjelenő Westfälische Rundschaus nyilván a mozgalom vezetőivel tartott előzetes sajtókonferencia alapján — azt hangoztatta, hogy az új mozgalom megfelelője a Bekennende Kirche (Hitvalló Egyház) eseményének, az „újracionalista” teológusok pedig megfelelnek a Deutsche Christen-nek. Ez nagyon felszínes és semmiképpen sem tárgyilagos megállapítás, mert hiszen a támadott ún. „újracionalista” teológia számos képviselője, így mindenekelőtt maga Bultmann és legradikálisabb tanítványa H. Braun annak idején éppen a BK-hoz tartozott és nem a Deutsche Christen táborába, akikkel viszont végül is nagyon jól vagy tűrhetően megfértek a hitlereiban éppen az ún. „érintetlen hitvallású” tartományi egyházak, a látszólagos stabilitást biztosító érintetlen szervezeteikkel és püspökeikkel, szinte a végsőkig támogatva hivatalosan is a nemzeti szocializmust. A mostani mozgalom alapjában véve a Biblia „fundamentalista” értelmezéséért száll síkra. De érezhető az aggodalma amiatt is, hogy a modern teológia számos képviselője igen erősen részt vesz a közéleti kérdések nonkonformista tárgyalásában is. A mozgalomban így több szempont keresztezi egymást és nem lehet egyszerűen megítélni. Amióta organizált egyház normatív tanokkal és teológiai tudományos kutatás és gondolkodás van a keresztyénség történetében, a kettő között mindig volt — és egészséges szükségből fakadóan! — feszültség. Ebből a feszültségből érthető maga a reformáció is, amely valójában egyetemi professzorok és diákok mozgalmából vált népmozgalommá az organizált egyházzal és hierarchiájával szemben. (Most ne vessük föl azt a kérdést, hogy hol és meddig maradt ez.) Az első egyetemes zsinatok története mutatja, hogyan kellett sokszor az organizáció, a birodalmi stabilitás stb. érdekében a teológiai gondolkodásnak és a jónál jobb fogalmazás keresésének elnémulnia. A reformáció történelmi jelentősége abban állt, hogy a Bibliát állította az egyház életének a középpontjába és kimondotta a nagy hermeneutikai elvet: Scriptura sacra sui ipsius interpres — „a Szentírás maga magyarázza magát”. Ebből az egyedül helyes alapelvből következett valami, aminek a reformátorok még nem voltak egészen tudatában: a Biblia történeti és kritikai magyarázata. A reformátori alapelv a Biblia fokozódóan mélyülő megismeréséhez vezetett, ennek során viszont egyre jobban megmutatkozott a Biblia emberi oldala, valamint az, hogy a középkori egyháztól átvett és lényegében keresztyénségen kívüli vallástörténeti képzetekből táplálkozó inspirációtan tarthatatlanná vált. A római egyház a bibliatudomány minden eredményével szemben eleve biztosította magát a már korábban kialakult tévedhetetlen tanítói hivatallal. A protestáns egyházakban az ortodoxiával az eredetileg nem erre a célra szánt hitvallások töltötték be a pápa funkcióját. (Hadd jegyezzük meg, hang