Theologiai Szemle, 1966 (9. új évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 7-8. szám - VILÁGSZEMLE
pretáció irányzata okozza. A felszíni kérdések mögött észre kell venni a tárgyi problémákat, az evangéliumi egyház tanainak a kérdését, úgy ahogyan azokat a mai teológia kezeli, továbbá azt az alapvető kérdést, hogy miben áll az Evangélium, mennyiben Isten igéje a Biblia, mit jelentenek a hitvallások? A szélsőséges irányzatokkal szemben rámutat arra, hogy a római egyháznak a Vatikáni Zsinaton volt bátorsága több mint 2000 püspök vitájával alapvető tanait újrafogalmazni. Ennek éppen egyik tárgya a kijelentés volt! Nem szabad attól idegenkednünk, hogy a reformátori sola scriptura következményeként új kérdések támadását és megfelelését vállaljuk. Eközben el kell kerülni mind a „fundamentalizmus”, mind az „exisztenciális” teológia végleteit, amelyet szóbanforgó dortmundi ellenfelei „neoracionalista” vagy „neoliberális” jelzővel illetnek. Beckmann rámutat a hol biblicista, hol konfesszionalista fundamentalizmus tarthatatlanságára, és ez nem új dolog. Jellemzi, hogy elutasítja a Biblia tudományos, történeti kritikai kutatását azon a címen, hogy Isten Igéjét nem szabad „kritizálni”. A dortmundi mozgalom azonban hadilábon áll a liberális teológiának azzal a legyőzési kísérletével is, amely dialektikai teológia néven vált ismeretessé és keletkezése óta több irányra vált szét, hatását érezteti mind az újszövetségi, mind a rendszeres teológiai tudomány területén. R. Bultmann, E. Fuchs, H. Braun, illetve G. Ebeling és F. Gogarten azok, akikre a dortmundi mozgalomban gondolnak. Ez a teológia „hermeneutikai”-nak értelmezi magát, mert a teológia fő feladatának az írás értelmezését tartja. Igen erős hatásokat vett a Heidegger-féle exisztencializmusból s ennek eredménye a céljuk: az ún. „existenciális interpretáció”. Ennek lényege, hogy a szövegeket mindenekelőtt létértelmezésük szempontjából vizsgálja, az evangéliumi elbeszélések történeti jellegét elvből lényegtelennek tartja, bennök az ősgyülekezet hitének a lecsapódását látja; áthidalhatatlannak véli az antik és a modern világkép között tátongó szakadékot; a szövegeket mindenekelőtt a bennük megnyilvánuló létértelmezés (exisztenciáliák) végett kutatja. — Nem könnyű dolog e két végletes irányzat között a helyes keskeny utat megtalálni. A rajnavidéki egyház egyik 1962-ben kiadott nyilatkozata helyes alapelveket nyújtott; azóta többször is megszólalt, amint azt Beckmann körlevele mutatja. Az EKD zsinata 1965-ben Frankfurtban és Magdeburgban jelentős időt szánt a kérdés tanulmányozásának; erre a célra szolgált a H. Gollwitzer által fogalmazott Wort Gottes und die Heilige Schrift című tanulmány. Beckmann megtárgyalja cikkében a tanfegyelem kérdéseit és rámutat arra, hogy az egyházak a maga szerveiben (zsinatok, presbitériumok, egyházi vezetőség) nem igénylik valamiféle „egyházi tanítói hivatal” szerepét, de kötelességük „őrködni a tanítás felett”. Éles határt húz a római katolikus „tanítói hivatal” fogalma felé (úgy ahogyan az a II. Vatikáni Zsinaton ismét nyíltan megfogalmazódott), amelynek bizonyos orgánumai elkötelező erővel megszabhatják azt, „amit hinni kell”. Beckmann ezt írja: „Erről a reformátori egyházakban alapvetően nem lehet szó. Sem a zsinatok, sem a püspökök, sem a teológiai fakultások mint ilyenek nem birtokolják az egyház tanítói hivatalát. A szentírásról szóló reformátori tanítás ezzel szemben a következők mondására ad lehetőséget: Az egyház Ura maga végzi a tanítói hivatal teendőit a szentírás által. Ezért az egyházban az összes keresztyének egymással közösen, különösképpen pedig az Ige szolgái és orgánumai, arra vannak elrendelve, hogy ’a tanítás őrzői’ legyenek, vagyis az a kötelességük, hogy megmérjék a tanítást a szentíráson. Ezen az úton keletkeztek az egyházban alkalmilag „hitvallások” is. De sor kerülhet az Ige egyes szolgái tanításának a megvizsgálására is az egyház arra hivatott orgánumai által” (i. h. 245. lap). Becmannak az a véleménye, hogy a „hitvallásmozgalom” és a „modern teológia” vitája nem szolgál javára az egyháznak, nem lenne helyes ezt a konfliktust úgy levinni a gyülekezetekbe, hogy a lelkészek személyében ütközzenek meg a frontok. Emlékeztet arra, hogy a hitleri idők Hitvalló Egyháza mindent megtett az egyházszakadás elkerülésére (így pl. — tehetjük hozzá megtűrte soraiban a legmodernebb szabadelvű teológusokat, hiszen másfelől azt láthatta, hogy ortodox és pietista egyházi emberek meghódolnak a nemzetiszocialista egyházpolitikának és politikának). Azt viszont szükségesnek látja az egyházelnök, hogy egyházközösségi közgyűléseken, presbiteri konferenciákon és egyházkörzeti üléseken információra és megbeszélésre adjanak alkalmat a modern „teológia tárgyában”. Mozgalom helyett tehát történjék hivatalból nevelői felvilágosítás. Mint említettem, sok szál fonódik egybe ebben az ügyben. A teológiai konzervativizmus valahogy mindig összefügg a politikai maradisággal vagy reakcióval, a dortmundi mozgalomnak vannak rossz mellékízei is: kényelmetlen a teológia kritikai funkciója és kényelmetlenek azok a teológusok is, akik haladó értelemben politikailag állást foglalnak. A mozgalom könnyen elterelheti a hívek érrdeklődését azokról a dolgokról, amelyekre újabban a német tartományi egyházak egyikében-másikában sőt az EKD-ban fölfigyeltek. Csak utalok az EKD kezdeményezésére a lengyel-kérdésben, vagy a Kirchentag haladó kezdeményezéseire az Izrael-kérdésben, a modern egyházi nyelv és igehirdetés dolgában stb. Éppen ezért kell Barth Károly figyelmeztető szavaira hallgatnunk, aki nyílt levélben kényes aktuális kérdéseket tett föl az ő véleményét tudakozó dortmundi hitvallásmozgalomnak: ezeken próbálható ki, hogy van-e közük ahhoz, ami egykor a Hitvalló Egyház ügye volt: „Kedves Grau Úr! A „Kein anderes Evangelium” nagygyűlésének 25 rendezőjéhez és 25 000 résztvevőjéhez a következő kérdéseket szeretném intézni: Készek és hajlandók vagytok-e egy hasonló „mozgalmat” és „nagygyűlést” kezdeményezni és azon részt venni. A nyugatnémet hadsereg atomfölszerelésének a követelése ellen? A Nyugat-Németországgal szövetséges amerikaiak vietnami háborúja és harcmódja ellen? A mindig újból fellángoló nyugat-németországi antiszemitizmus durva kitörései (temetőgyalázások) ellen? Hogy Nyugat-Németország kössön békét a keleteurópai államokkal az 1945 óta létező határok alapján? Ha a ti szentírás alapján álló helyes hitvallásotok a megfeszített és feltámasztott Jézus Krisztusról ezeket is magába foglalja és kimondja, akkor az helytálló, drága és termékeny hitvallás. Ha ezeket nem foglalja magába és nem mondja ki, akkor egész helyességével együtt nem helytálló, hanem halott, olcsó szúnyogszűrő, tevétnyelő és így farizeusi hitvallás. Ennyi az, amit mindahhoz mondhatok, ami 1966. március 6-án a dortmundi Westfalenhalléban történt. Baráti köszöntéssel Barth Károly