Theologiai Szemle, 1966 (9. új évfolyam, 1-12. szám)

1966 / 7-8. szám - VILÁGSZEMLE

pretáció irányzata okozza. A felszíni kérdések mö­gött észre kell venni a tárgyi problémákat, az evangéliumi egyház tanainak a kérdését, úgy aho­gyan azokat a mai teológia kezeli, továbbá azt az alapvető kérdést, hogy miben áll az Evangélium, mennyiben Isten igéje a Biblia, mit jelentenek a hitvallások? A szélsőséges irányzatokkal szemben rámutat arra, hogy a római egyháznak a Vatikáni Zsinaton volt bátorsága több mint 2000 püspök vi­tájával alapvető tanait újrafogalmazni. Ennek ép­pen egyik tárgya a kijelentés volt! Nem szabad at­tól idegenkednünk, hogy a reformátori sola scrip­tura következményeként új kérdések támadását és megfelelését vállaljuk. Eközben el kell kerülni mind a „fundamentalizmus”, mind az „exisztenciá­­lis” teológia végleteit, amelyet szóbanforgó dort­­mundi ellenfelei „neoracionalista” vagy „neoliberá­lis” jelzővel illetnek. Beckmann rámutat a hol bib­­licista, hol konfesszionalista fundamentalizmus tarthatatlanságára, és ez nem új dolog. Jellemzi, hogy elutasítja a Biblia tudományos, történeti kri­tikai kutatását azon a címen, hogy Isten Igéjét nem szabad „kritizálni”. A dortmundi mozgalom azon­ban hadilábon áll a liberális teológiának azzal a legyőzési kísérletével is, amely dialektikai teológia néven vált ismeretessé és keletkezése óta több irányra vált szét, hatását érezteti mind az újszövet­ségi, mind a rendszeres teológiai tudomány terüle­tén. R. Bultmann, E. Fuchs, H. Braun, illetve G. Ebeling és F. Gogarten azok, akikre a dortmundi mozgalomban gondolnak. Ez a teológia „hermeneu­­tikai”-nak értelmezi magát, mert a teológia fő fel­adatának az írás értelmezését tartja. Igen erős ha­tásokat vett a Heidegger-féle exisztencializmusból s ennek eredménye a céljuk: az ún. „existenciális interpretáció”. Ennek lényege, hogy a szövegeket mindenekelőtt létértelmezésük szempontjából vizs­gálja, az evangéliumi elbeszélések történeti jellegét elvből lényegtelennek tartja, bennök az ősgyüleke­zet hitének a lecsapódását látja; áthidalhatatlannak véli az antik és a modern világkép között tátongó szakadékot; a szövegeket mindenekelőtt a bennük megnyilvánuló létértelmezés (exisztenciáliák) vé­gett kutatja. — Nem könnyű dolog e két végletes irányzat között a helyes keskeny utat megtalálni. A rajnavidéki egyház egyik 1962-ben kiadott nyilat­kozata helyes alapelveket nyújtott;­ azóta többször is megszólalt, amint azt Beckmann körlevele mu­tatja. Az EKD zsinata 1965-ben Frankfurtban és Mag­­deburgban jelentős időt szánt a kérdés tanulmá­nyozásának; erre a célra szolgált a H. Gollwitzer által fogalmazott Wort Gottes und die Heilige Schrift című tanulmány.­ Beckmann megtárgyalja cikkében a tanfegyelem kérdéseit és rámutat arra, hogy az egyházak a maga szerveiben (zsinatok, presbitériumok, egyházi vezetőség) nem igénylik valamiféle „egyházi tanítói hivatal” szerepét, de kötelességük „őrködni a tanítás felett”. Éles határt húz a római katolikus „tanítói hivatal” fogalma felé (úgy ahogyan az a II. Vatikáni Zsinaton ismét nyíltan megfogalmazódott), amelynek bizonyos or­gánumai elkötelező erővel megszabhatják azt, „amit hinni kell”. Beckmann ezt írja: „Erről a reformá­tori egyházakban alapvetően nem lehet szó. Sem a zsinatok, sem a püspökök, sem a teológiai fakultá­sok mint ilyenek nem birtokolják az egyház tanítói hivatalát. A szentírásról szóló reformátori tanítás ezzel szemben a következők mondására ad lehető­séget: Az egyház Ura maga végzi a tanítói hivatal teendőit a szentírás által. Ezért az egyházban az összes keresztyének egymással közösen, különös­képpen pedig az Ige szolgái és orgánumai, arra van­nak elrendelve, hogy ’a tanítás őrzői’ legyenek, vagyis az a kötelességük, hogy megmérjék a ta­nítást a szentíráson. Ezen az úton keletkeztek az egyházban alkalmilag „hitvallások” is. De sor ke­rülhet az Ige egyes szolgái tanításának a megvizs­gálására is az egyház arra hivatott orgánumai ál­tal” (i. h. 245. lap). Becmannak az a véleménye, hogy a „hitvallásmozgalom” és a „modern teoló­gia” vitája nem szolgál javára az egyháznak, nem lenne helyes ezt a konfliktust úgy levinni a gyüle­kezetekbe, hogy a lelkészek személyében ütközze­nek meg a frontok. Emlékeztet arra, hogy a hitleri idők Hitvalló Egyháza mindent megtett az egyház­­szakadás elkerülésére (így pl. — tehetjük hozzá megtűrte soraiban a legmodernebb szabadelvű teológusokat, hiszen másfelől azt láthatta, hogy or­todox és pietista egyházi emberek meghódolnak a nemzetiszocialista egyházpolitikának és politiká­nak). Azt viszont szükségesnek látja az egyházel­nök,­­ hogy egyházközösségi közgyűléseken, presbi­teri konferenciákon és egyházkörzeti üléseken in­formációra és megbeszélésre adjanak alkalmat a mo­dern „teológia tárgyában”. Mozgalom helyett tehát történjék hivatalból nevelői felvilágosítás. Mint említettem, sok szál fonódik egybe ebben az ügyben. A teológiai konzervativizmus valahogy mindig összefügg a politikai maradisággal vagy reakcióval, a dortmundi mozgalomnak vannak rossz mellékízei is: kényelmetlen a teológia kriti­kai funkciója és kényelmetlenek azok a teológusok is, akik haladó értelemben politikailag állást fog­lalnak. A mozgalom könnyen elterelheti a hívek ér­r­deklődését azokról a dolgokról, amelyekre újabban a német tartományi egyházak egyikében-másikában sőt az EKD-ban fölfigyeltek. Csak utalok az EKD kezdeményezésére a lengyel-kérdésben, vagy a Kirchentag haladó kezdeményezéseire az Izrael-kér­­désben, a modern egyházi nyelv és igehirdetés dol­gában stb. Éppen ezért kell Barth Károly­ figyelmeztető szavaira hallgatnunk, aki nyílt levélben kényes aktuális kérdéseket tett föl az ő véleményét tuda­kozó dortmundi hitvallásmozgalomnak: ezeken próbálható ki, hogy van-e közük ahhoz, ami egykor a Hitvalló Egyház ügye volt: „Kedves Grau Úr! A „Kein anderes Evangelium” nagygyűlésének 25 rendezőjéhez és 25 000 résztvevőjéhez a következő kér­déseket szeretném intézni: Készek és hajlandók vagy­tok-e egy hasonló „mozgalmat” és „nagygyűlést” kez­deményezni és azon részt venni. A nyugatnémet hadsereg atomfölszerelésének a kö­vetelése ellen? A Nyugat-Németországgal szövetséges amerikaiak vietnami háborúja és harcmódja ellen? A mindig újból fellángoló nyugat-németországi anti­szemitizmus durva kitörései (temetőgyalázások) ellen? Hogy Nyugat-Németország kössön békét a kelet­­európai államokkal az 1945 óta létező határok alapján? Ha a ti szentírás alapján álló helyes hitvallásotok a megfeszített és feltámasztott Jézus Krisztusról ezeket is magába foglalja és kimondja, akkor az helytálló, drága és termékeny hitvallás. Ha ezeket nem foglalja magába és nem mondja ki, akkor egész helyességével együtt nem helytálló, hanem halott, olcsó szúnyogszűrő, tevét­­nyelő és így farizeusi hitvallás. Ennyi az, amit mindahhoz mondhatok, ami 1966. március 6-án a dortmundi Westfalenhalléban történt. Baráti köszöntéssel Barth Károly

Next